Dunaújvárosi Hírlap – 1997. november 22.
A forradalmár halála
November 11-én hajnalban rövid, súlyos betegség után elhunyt Sándor András író és publicista, az 1956-os forradalom sztálinvárosi-dunapentelei eseményeinek egyik szellemi előkészítője és irányítója.
Az építkezés korai szakaszában családostól leköltöző fiatal író novellásköteteivel és filmforgatókönyveivel hamarosan az új város ismert krónikásává vált. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy 1953 tavaszáig sematikus krónikásává, aki csak 1953 júniusa után, Nagy Imre első miniszterelnöksége idején kezdett hitelessé válni. Nagy Imre bukásakor Sándor Andrásnak is meg kellett érnie, hogy kiszedett, megjelenés előtt álló “sztálinvárosi” témájú novelláit (Lincs, Tizenhárom szoknya) kidobták a Csillagból, a Magyar írók Szövetségének folyóiratából, mivel a hatalomba visszatérő rákosista vezetők még viszonylag szelíd bírálatot sem voltak képesek elviselni. A keményebbet még kevésbé, ezért már 1954 februárjában kizárták a pártból. Ezek után nem csoda, ha Sándor András 1956 tavaszától a Petőfi Kör és a sztálinvárosi Fáklya Klub valamennyi rendezvényének lelkes látogatója lett. Ez készteti arra, hogy október 23-án az építők egy alkalmi teherautójával néhány fiatal kíséretében Budapestre siessen, részt vegyen a felvonulásban és a parlament előtti tüntetésben. Ahonnan lelkesülten, de a fejleményekről mit sem tudva tért haza késő este.
Aznap jelent meg a városi lapban “A Petőfi-körről” címmel a helyi viszonyok radikális megváltoztatását követelő írása. Sándor András hívta össze október 25-én késő délutánra a Bartók Művelődési Ház elé azt a népgyűlést, amely egy Budapestről frissiben érkezett fiatal forradalmár (kilétét Sándor András soha nem árulta el) gyújtó beszéde hatására forradalmi lelkesedésbe csapott át. A vasmű munkástanácsa Sándor Andrást bízta meg annak a küldöttségnek a vezetésével, amely még azon este Nagy Imréhez és a kormányhoz indult a helyi követelésekkel. Ez a delegáció három napi – fogságba vetéssel is kísért – tárgyalás után, október 28-án sovány eredményekkel tért vissza, egyelőre csupán a Dunapentele és a Dunai Vasmű nevek visszaállítását fogadták el. Ekkor Sándor András a helyi népmozgalom élére állva segítette kibontakozni a helyi forradalmat, egészen a győzelemig, amikor is a forradalom nemzeti bizottságának is tagja lett. November elején Budapestre ment, hogy forradalmi lendületével az írószövetség megújulását is támogassa. Budapesten maradt november 7-e után is, amely napon a szovjet tankok benyomultak Dunapentelére. A “nyugtalan ember” ott sem nyugodott; november 25-i rádióbeszédében Kádár János együtt említette a Nagy Imre-perben később kivégzett Gimes Miklós újságíróval, kettőjüket név szerint, mint “eszeveszett uszítókat”. Sándor Andrást a szigligeti írói alkotóházból hurcoltatta el 1957. február 18-án dunapentelei karhatalmistákkal a város hatalomba és uralomba visszatért régi vezetősége, s ítéltette el egy perben – amelyben saját maguk voltak a vádlók és a tanúk – 8 évi börtönre. Mivel egyetlen fia elhurcolása hírére anyja öngyilkos lett (valahol a dunaújvárosi temetőben nyugszik), kiváló néprajzkutató feleségét és két kisgyermekét pedig erőszakkal kitelepítették a városból, ide szabadulása után sem térhetett vissza.
Dobos Ilona sztálinvárosi feljegyzései
Pontosan 40 év után, egy vitaülés egyik vezetőjeként, 1996 novemberében járt itt legközelebb s immáron utoljára.
Sándor Andrást november 14- én, Egerben temették el.
B.I.
Elnémult a tilinkó
Meghalt Sándor András, barátom és harcostársam, akivel 1956-ban együtt szolgáltuk a forradalmat és együtt is bűnhődtünk. Talán már csak azok emlékeznek rá, akik az 50-es években kerültek a város és a gyár építkezésére. Honnan is indult, miért cimkézték meg, hogy hithű kommunista volt?
Népi kollégista volt. Visznek faluba ment kíváncsiságból, hogy a földosztás után hogyan boldogulnak az újonnan földhöz juttatott nincstelen parasztok. Erről könyvet is írt Híradás a pusztáról címmel.
Közben megindult a dunapentelei építkezés. Olyan volt ez akkor, mint az aranyásók földje Alaszkában. Ide mindenki jöhetett bármilyen múltja volt, itt mindenki tiszta lappal indult. Ide jött, népművelési ügyvezető lett a városi tanácsnál. Az öltözködése és megjelenése irritálta a város vezetőit. Mit is mondtak a tárgyaláson? “Zavaros politikai nézetei voltak. Narodnyik voltát (ez akkor igen nagy bűnnek számított) igazolta, slendrián öltözékben járt, pipával a szájában, batyuval a hátán esténként pedig a lakása ablakában tilinkózott.”
Vajon hogyan lett Sándor András “ötvenhatos”?
A mai húszéves nehezen érti meg az akkorit, aki nem az együttesekért és az éneklésért hevült, hanem a hazájáért, akit a magyarság foglalkoztatott, akinek nemzeti céljai voltak, amikor egyetemi szakot választott. És még nehezebben értené meg, hogyan lett mindezekkel együtt “kommunista”. 1945 után a nép és a szociális igazságosság iránt érdeklődő fiatal írástudókat “besorozták” a szovjet helytartó külső-belső udvaraiba, mondván: itt a helyetek. Csalódtak, maga Sándor András is, három pártbüntetést kapott mint “narodnyik” és “nacionalista”, végül 1954 februárjában kizárták a pártból. Attól kezdve ellenségként kezelték. Nyílt ragaszkodása a keresztény értékekhez és nyílt nemzeti ellenállása oda vezetett, hogy Rákosi már 1955-ben ellenforradalmárként kezelte, így a sztálinvárosi pártbizottság szemében is ellenség volt, az államvédelmi hatóság minden lépését figyelte. Ezt könnyen tehette: az akkori városi DISZ-titkár az ÁVH-tól került ki.
1956. október 23-án Pesten tartózkodott, mert a DISZ választmányának tagja volt és éppen aznap volt gyűlésük. Mikor értesültek a történtekről, földalattival indultak a Vörösmarty térre Veres Péterrel. Ott voltak a Bem szobornál, majd a Parlament előtti lelkes tömegben. De részesei voltak a Sztálin szobor ledöntésének is.
1956 – “Sztálinvárosban nem akartam forradalmat”
Sándor András még aznap hazajött, mert irodalmi est volt meghirdetve. Itt részletesen beszámolt a budapesti eseményekről, és élesen elítélte Gerő Ernőt, aki a rádióban valótlanságokat mondott és szándékosan provokált. Megpróbált a pártbizottsági tagokkal egyetértésre jutni, egyezett őket rávenni arra, hogy csatlakozzanak a magyar nép egységes akaratához. Hiszen akkor a forradalmárok valóban nem kapitalizmust akartak (és most sem), csupán önrendelkező szocialista Magyarországot, ahol a nagyipar társadalmi tulajdonú marad a bankrendszerrel együtt, a gyárakat a demokratikusan megválasztott munkástanácsok irányítják, a gazdák visszakapják az elvett földjüket, s attól kezdve szabadon szövetkezhetnek. Válaszul kiutasították, kitiltották a pártbizottságról, és a volt ÁVH-s tiszt nyomdafestéket nem tűrő szavakkal fenyegette meg. 1956. október 25-én részt vett a gyárban megrendezett sztrájkban. Este a Bartók előtti téren a tömeg hamar elfogadta a budapesti 16 pontot. Küldöttséget választottak, melynek vezetője Sándor András lett.
Sztálinvárosban részt vett a Nemzeti Bizottság megválasztásában. Mikor úgy látta, hogy megfelelő kezekben van a forradalom sorsa, visszament Pestre, részt vett az Értelmiségi Bizottság és az Országos Nemzeti Bizottság munkájában. 1956. november 22-én este letartóztatták, majd – nem tudni miért – december végén kiengedték.
1957. február 18-án újból letartóztatták és az I/1.-es paragrafus alapján szervezkedés kezdeményezésével vádolták, melynek legfelső büntetése: kötél. Végül is azt megúszta. Nyolc évre ítélték, ebből három évet és két hónapot töltött le. 1960-ban Illyés Gyula követelésére a bebörtönzött írók amnesztiát kaptak, így hagyta el 1960. áprilisában a Váci Fegyházat. A város akkor már Dunaújváros volt, és ide nem jöhetett vissza. A felesége elvált, gyermekeit elszakították tőle. (Hálával tartozom feleségemnek és gyermekeimnek, akik üldözésük ellenére is kitartottak mellettem…)
Életének új fejezete kezdődött, új, hűséges élettársra talált, elköltözött Egerbe, ahol a dohánygyárban talált képzettségének megfelelő munkát. 1987-ben alapító tagja lett a Magyar Demokrata Fórumnak. Amikor Antall József 1990-ben megkötötte a paktumot, kilépett. Azóta az ellenzéki lapokba írt: Magyar Fórum, Új Magyarország, Új Idő.
Az “56-os forradalom előkészítése, részvétel a dunapentelei szervezésben” vádjával ítélték el. Aztán “csak” a szót vonták meg tőle. A szólás és az írás jogát. Több mint húsz évig szerepelt a tiltó listán. És ekkor jött talán a tilinkó. Könyv, újság, folyóirat helyett kimuzsikálta magából a megfogalmazhatatlant. Olyan embert hallgattattak el, akiről a hétköznapiak nem tudhatták, hogy az igazi klasszikus műveltségű emberek egyik utolsó képviselője volt. Olyan embert, aki műfordításaival a spanyol és latinamerikai népköltészetet, irodalmat ültette át magyar nyelvre. Minden írását az Isten- és hazaszeretet jellemezte.
Búcsúzok tőled András még akkor is, ha a város ma már nem akar téged elismerni, mondván: ellentmondásos alakja vagy történelmének. Nyugodj békében, nem mindenki fog elfelejteni!
Zecher János
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.