Sztálinváros városnév megváltoztatása már a forradalom kitörése előtt felmerült, de a beígért hangzatos “demokratikus” vitát már elsodorták az események.
Részlet az 1956. október 23-án megjelent Sztálinváros újságban megjelent Sándor András “A Petőfi-körről” című cikkből
Még akkoriban, a júniusi időkben megindult az ilyen irányú mozgás Sztálinvárosban is. Innen is, onnan is hangok hallatszottak, melyek sürgették a Petőfi-körhöz hasonló vitafórum megteremtését, szinte ennek a nyomásnak volt valamelyes eredménye a Fáklya-klub megszületése is. A legkonkrétabb megnyilvánulási forma azonban a volt népi kollégisták találkozója lett, amely nyíltan, bátran, de igen sok felelősséggel tárgyalta meg a politikai helyzetet s a tennivalókat, sőt, Sztálinvárosban először, fölvetette Rákosi Mátyás felelősségének kérdését is. Ez a népi és forradalmi szellemű összejövetel, melynek a Fáklya-klub adott helyet, határozott formában tárgyalt egy sztálinvárosi Petőfi-kör vagy Petőfi-körhöz hasonló vitafórum megalkotásáról, sőt, a találkozó után elkezdte ennek szervezését, lelkesen, romantikusan és fiatalosan. A magzatot azonban durva talpak összetaposták, mielőtt napvilágot láthatott volna. A volt népi kollégisták találkozóját szektás támadások érték, melyek már bizonyos terrorisztikus adminisztratív intézkedéseket is készítettek elő. A szektás vádak ezt a kezdeményezést az ellenforradalom vádjával illették, sőt, Poznannal hozták összefüggésbe. Sztálinvárosban már egész sor olyan sürgető -ícérdés sűrűsödött össze, mely foglalkoztatta a közvéleményt s amelyet szabad vitában meg kellett volna vitatni. Ilyen volt például a város nevének kérdése, mely az itt lakókat joggal bánthatta. Akik idejöttek, egy új magyar város építéséhez fogtak és ideje lett volna már nyilvánosságra hozni, hogy az idegen nevet az önkény diktátuma és kényszere alatt vállalták. Ideje lett volna nyilvánosságra hozni, hogy az építőket még ráadásul meg is alázták, egy látszat-demokratikus komédiában az ő akaratuknak tüntették fel a bürokratikus és megfellebbezhetetlen elhatározást, lelkiismereti kényszerrel s adminisztratív nyomással gyüjtvén össze tizenötezer aláírást. Vagy sürgető vita-anyag lett volna a város jövőjének kérdése, beilleszkedése az ország gazdasági életébe. Meg kellett volna vitatni bizonyos feszültségeket, melyek a Vasműn belül lappanganak: a műszaki vezetés, az adminisztráció és a közvetlen termelés viszonyát és problémáit. Vitát kellett volna rendezni a gazdasági vezetés és a Vasmű gazdaságosságának problémáiról, a nyersanyag-helyzetről, a bér-kérdésekről. Újra meg újra előtérbe kerültek az erkölcsi és társadalmi kérdések; a nemi- és a munkaerkölcs nyitott problémái, vagy a nevelési ügyek, a gyermek-bandák kérdése, – és így tovább. Se szeri se száma a problémáknak. Egy Petőfi-körhöz hasonló vitafórum nagyjelentőségű tett volna e problémák megvitatásának szempontjából. A szektarianizmus azonban attól félt, hogy kiderül: vannak széleslátókörű emberek az értelmiségiek és a munkások között, akik szabad vitában, félelem nélkül leránthatják a leplet a szocializmussal szöges ellentétben álló ostobaságokról. Mert a bürokraták is érezték: a gondolkodás nem lehet egy szűk kör privilégiuma. Éppen ezért üldözték a gondolkodást.
*
Ma már semmi akadálya annak, hogy Sztálinváros közvéleménye hangot adjon akaratának és részt kérjen saját sorsa és az ország sorsa alakításában. Ennek a városnak a lakossága túlnyomó többségében fiatal ember. Közvéleménye tehát túlnyomórészt ifjú közvélemény. Éppen ezért ha valahol, akkor itt jogosultsága van egy Petőfi-kör vagy Petőfi-körhöz hasonló vitafórum létrehozásának. Az igények megvannak, a nyitott és megvitatásra váró kérdések megvannak, hozzá kell kezdeni.
Még ugyanebben a számban, pár oldallal később megjelent az alakuló gyűlésre való felhívás, melyre a forradalmi események miatt már nem kerülhetett sor.
Október 24-én a Bartók előtti téren az összegyűlt tömeg önhatalmúlag eldöntötte egy időre a kérdést, városunk neve Dunapentele lett. A sors fintora, hogy a forradalom leverése után decemberben Tapolczai Jenő kérvényezte, hogy hivatalosan, törvényesen is megerősítség a névváltoztatást.
Ugyan január végén a Vasmű nevének megváltoztatásához járultak hozzá, addig a város neve – hivatalosan is – Sztálinváros maradt.
Nem egyszerű névcsere
Fejér megyei vagyok. Gyermekkoromban hallottam néhányszor Dunapentele nevét. Tudtam, hogy a Duna partján van, dehát ennyit tudtam a Tolna megyei Madocsáról és a Komárom megyei Dunaszentmiklósról is. Amikor a szívemhez nőtt Dunapentele, már csak a hivatalos iratok említették e néven. Ország-világ Vasműnek nevezte.
Dunai Vasmű. Ezrek szívét dolbogtatta meg e szó. Legendák keltek szárnyra a Duna mentén épülő városról, a nagykohóról és ifjú építőiről. Nemcsak Fejér megye falvaiban, Budapesten és Diósgyőrben, hanem az ország határain túl is melegen érdeklődtek Csabán Annáról, a kubikusokból alakult Matola-brigádról és a többi ifjúról, akik a vén Duna partjának szántóföldjein a házakkal együtt emelkedtek fel az ismeretlenségből.
Négyezer kilométerre a Dunától, az épülő gyártól, várostól, az uráli Szverdlovszk városában kértek meg szovjet komszomolisták, lengyel és román diákok, beszéljek nekik az épülő szocialista városról, Sztálinvárosról. Igen ekkor már Sztálinváros volt. Úgy emlékszem, mintha ma történt volna. Pár nappal azután, hogy az új város építői kérték, nevezzék el Sztálinról a várost, egy öreg bácsi a pusztaszabolcsi vonalon megkérdezte a kalauzt:
– Sztálinvárosba mikor kapunk csatlakozást?
A kalauz, mint aki rosszul értette, erőltetett hangon visszakérdezett:
– Dunapentelére?
Az idős bácsi felemelte fejét és megismételte.
– Sztálinvárosba. – Majd büszkén hozzátette: – A fiamhoz utazom, brigádvezető ott.
Aztán múltak az évek, kiderült, hogy a Dunai Vasmű tervezői nem voltak tekintettel országunk gazdasági helyzetére. Sztálinvárosról és építőiről keveset beszéltek. Sokszor bizony nem is valami szépen. Voltak olyanok, akik leradírozták volna a térképről is, de nem lehetett. Az immár 40 ezer lakosú város, az első magyar szocialista iparközpont, élt, lélegzett.
Majd az októberi események következtek. A szenzációs hírekkel, csalfa cikkekkel megjelenő újságok hasábjain szinte ordították: Dunapentelére változtatták Sztálinváros nevét. A nagy zűrzavarban ez volt a legkisebb gondunk. Később aztán, mivel megint akadt más tennivalónk, valahogy tudomásul vettük ezt. És ha valaki Sztálinvárost említett, sokan ezt csak egyszerű szóbotlásnak vették. Jómagam sem gondolkodtam el a névcserén, s majdnem természetesnek vettem, amikor a közelmúltban egy ifjúsági értekezleten az elnök így jelentette be a hozzászólót: Fazekas István következik Sztálinv…, illetve Dunapenteléről.
A hozzászóló azonnyomban az emelvényen termett és az elnök felé fordulva felemelt fejjel, izzó szemekkel így kezdte:
– Én elvtársak nem Dunapenteléről, hanem Sztálinvárosból jöttem. Én építettem ezt a várost. Ott voltam azok között, akik az első téglákat lerakták, akik kérték – s joguk volt kérni, hogy Sztálin nevéről nevezzék el a várost. Valahányszor csak azt hallom, hogy Dunapentele, úgy érzem, a szívemből akarnak kitépni egy darabot. – Hangja itt megcsuklott, látszott rajta, hogy nem a lelkes taps zavarta meg.
Az értekezlet szünetében barátunkat ifjak csoportja vette körül. Sztálinvárosról beszélgettek. Valamennyien résztvettek az építkezésben – volt aki csak két hétig, de az fizetéses szabadságát áldozta rá. Hallottam, amint egyikük megjegyezte: amikor az épülő várost Sztálinvárosnak neveztük, minket nem a személyi kultusz vezetett. Biztos vagyok benne, hogyha a várost most Dunapentelének nevezik is, a történelem majd rehabilitálja és Sztálinvárosként fogják az utódok emlegetni.
Az értekezleten történtek azóta sem hagynak nyugton. Eleinte hajlamos voltam arra, hogy ezt mint egyszerű névcsere problémát ítéljem meg. Ilyen pedig manapság nem egy akad. De itt sokkal többről van szó. Eszembe jutott, mit írt le nagy proletár költőnk, József Attila. A költőt nevelőszülei Pistának hívták és azt mondták neki, hogy Attila név nincs is a világon. Amikor József Attila a történelemkönyvben Attila királyról olvasott, úgy érezte, hogy amikor Pistának nevezték, nemcsak az igazi nevét vették el, hanem a létezését akarták kétségbe vonni. Hasonlót érzett s fejezett ki az említett értekezleten Fazekas elvtárs is. Az nem titok, hogy azok, akik a Dunapentele nevet köztudatba dobták, az első magyar szocialista város létét akarták semmisnek nyilvánítani.
Mikor megírtam a cikket, még csak azt tudtam, amit az értekezleten tapasztaltam, de úgy gondoltam, mégis érdemes papírra vetni a gondolatokat. Már kész volt a cikk, amikor tudomásomra jutott: az első szocialista városunk kommunista ifjai értekezletükön úgy határoztak, megkérik a városi tanácsot, állítsa vissza a város jogos nevét, ők Sztálinvárost építették és szeretnék, ha nemcsak száz év múlva, de ma is így neveznék. Én csak annyit szeretnék ehhez hozzátenni, hogy ez a város a magyar népi demokrácia, s a magyar ifjúság legjobbjainak szülötte. A gyermek elnevezésére pedig a szülők jogosultak. Az anyakönyvvezető feladata regisztrálni ezt.
Bányász Béla
Megjelent: Fejér Megyei Hirlap, 1957. március 31.
A város neve legyen Sztálinváros
1957. április 4-i ünnepi gyűlés közönségének javaslatai alapján azalábbi táviratot intézte Kádár János elvtárshoz, a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnökéhez.
Kádár János elvtársnak, a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnökének
BUDAPEST
Hazánk felszabadulásának 12. évi fordulója alkalmából rendezett ünnepi nagygyűlés részvevői Szabó József martinász és több felszólaló javaslatára egységesen kérik, hogy az ellenforradalom által megváltoztatott város nevünk ismét Sztálinváros legyen.
A nagygyűlés felhatalmazásából MSzMP Városi Intézőbizottsága, Városi Tanács
Sztálinváros, vagy Dunapentele ?
A mi megyénk túl kicsi ahhoz, hogy lakói ne beszélnének naponta egy olyan hatalmas szocialista építményről, mint Sztálinváros. Kinek, hogyan fordul nyelvére: Sztálinváros, vagy Dunapentele. Gyakran hallani ilyen megjegyzéseket: amikor én Sztálinban jártam… azt üzenték Penteléről… a fiam Sztálinvárosban dolgozik… Miért e kétféle név? Miért nem merjük igazi nevén szólítani a gyermeket?
Mi az igazi neve a városnak? Nem olyan régen tartotta keresztelőjét az ifjú város, jogosan hivatkozhatunk tehát olvasóink emlékezetére. Az első ötéves terv elején, a dunaparti löszből kinövő város hős építői gyűlést tartottak. Ezen a gyűlésen határozták el, hogy megkérik Sztálin elvtársat: engedje meg nevéről elnevezni a várost. Sztálin neve jelképezte annak a korszaknak fény- és árnyoldalait, s a mi új, szocialista városunk is magára öltötte ezeket a jellemvonásokat. Jobb, kifejezőbb nevet nem is lehetett volna választani.
A városnak törvényesen ma is Sztálinváros a neve. A dolgozó nép törvényét rúgták fel az ellenforradalmárok, amikor ezt megváltoztatták. A néphatalom sztálinvárosi képviselői miért tűrik még mindig a törvénysértést? Nem találják furcsának és természetellenesnek, hogy amikor a katonai csapás után már a politikai csapást mérjük az ellenforradalomra, városuk megváltozott nevével még mindig emléket állítanak a szörnyű napoknak?
Igen, emléket. Mert még mindig “tiszteletben” tartják az ellenforradalom eme “nagy” vívmányát! De miért? Nem merjük nyíltan Sztálin elvtárs örökségét is magunkénak vallani? Nem merünk büszkék lenni a sztálini korszak letagadhatatlanul nagy vívmányaira? Hogy azok hibák és tévedések közt születtek? De hiszen azok követték el a hibákat is, akik a romokból új Magyarországot építettek! Helyes hát a – sokszor eltúlzott – hibák miatt ma is kopárnak látni a sztálinvárosi dombokat, Dunába lógva látni a büszke, új budapesti hidakat, vagy észre nem venni, hogy a földeken cseléd helyett gazda szánt, vet, arat? Ugye, ezt ilyen nyíltan nem meri senki sem mondani? De ne merje jelképesen sem!
Az építést ne nevezze senki rombolásnak, az új, a szép szocialista várost kopár domboldalnak – Sztálinvárosi Dunapentelének! Ez minden becsületes magyar dolgozó véleménye, s az a legkevesebb, hogy “hivatalos” formában is kifejezésre jusson.
