Népszabadság – 1958. február 6.
Sztálinvárosi változások
Létének hét esztendeje alatt sokszor jártam Sztálinvárosban. Szemtanúja voltam születése első pillanatainak; emlékszem mint vívtak csatát gumicsizmák és dömperek az irdatlan sárral, hogy elhódítsák e vidéket a kukoricaföldektől – az akkor még csak maketten látható városnak… Láttam 1953-ban s megdöbbentem a leállított építkezések árasztotta dermedtségen, az emberek riadt tekintetéből kiolvasható perspektívátlanságon… Voltam itt közvetlenül az ellenforradalmi vihar után, amely kezet emelt erre, a nép forró hite, tengernyi áldozata árán a földből kinőtt óriásra is… S ha külsőleg nem is, annál többet rombolt belsőleg – a lelkekben, az agyakban… S most ki tudja hányadszor – ismét a város utcáit rovom.
Sztálin út /1956
fotó: Fortepan/UVATERV
Egészen más
Egészen más ez a mai Sztálinváros, mint az egy évvel ezelőtti.
Ilyenkor reggel kevesebben járnak az utcán – legtöbben rég munkába siettek. Az üzletekben csak néhány háziasszony vásárol, vagy délutáni műszakos, no meg a vidékről betérők. Nyugodtan, egyenletesen lélegzik a város ezen a hétköznapon is.
Tavaly még az volt itt a szállóige, hogy “olyanok vagyunk, mint a véletlenül született gyerek”. A vasmű, s ezért a város perspektívája is tisztázatlan, bizonytalan volt, tele befejezetlen építkezésekkel, küszöbönálló munkanélküliséggel, az ellenforradalom okozta eszmei zűrzavarral… Különösen a munkanélküliségtől féltek. Mert mihez is kezdhettek volna itt azok, akik hét évvel ezelőtt hittől, lelkesedéstől fűtve vállalták a hideg, zsúfolt szállást, a vendégmarasztaló sarat, bízva benne, hogy otthonukká lesz a kezük által épülő óriás. Erre tették fel az életüket. Itt alapítottak családot. S most szedjék a sátorfájukat?
Mióta tudják, hogy felépül a hengermű, az utolsó kétely is szertefoszlott, akár a füst. Mert bármint is van – mondják – Sztálinváros sorsa, jövője ezen áll, vagy bukik. Most már, hogy eltűnt életükből a nyugtalanító kérdőjel – felszabadultan fordulnak mindennapi munkájuk ezernyi problémája felé.
Beszélgettem a vasmű egyik műszaki vezetőjével. A műszakiak jövője foglalkoztatja. Úgy látja, hogy a szabadabb politikai légkörben megnőtt a műszakiak alkotó kedve. Rengeteg nagyszerű, új alkotás születik, de megfelelő központi irányítás, az erőfeszítések bizonyos összehangolása nélkül sok tehetség, érték elkallódik…
Vidám Park /1957
fotó: Fortepan/Kiss Lajos
Valóság és tervek
– Aki ma idejön, konszolidált városi körülményeket láthat. Sok tekintetben fejlettebbeket, mint az ellenforradalom előtt – mondja Tapolczay Jenő, (helyesen: Tapolczai Jenő – szerk.) a városi tanács elnöke. S annak, aki – mint jómagam – egy éve nem járt itt, szemébe ötlik egynémely háztetőn a televíziós antenna, s az is, hogy sok, akkor még befejezetlenül “meztelenkedő” épületet, lakóházat azóta befejeztek, bevakoltak, környéküket rendezték.
Az 5-ös számú Épületelemgyárat kitelepítették a városközpontból, s helyét parkosítani kezdték. 1957-ben 224 lakást és 104 személyes munkásszállót adtak át. A technikumi negyedben új egészségházat avattak, amelyben hatvan férőhelyes bölcsőde van, s ezenkívül szülőotthon, gyermek- és nőgyógyászati kórházi osztály.
Felavatták az új szülőotthont és bölcsődét
Újabb lakónegyedeket kapcsoltak be az autóbuszközlekedésbe és a távfűtésbe. Bővítették a közvilágítási hálózatot. Új üzleteket nyitottak (húsbolt, fűszerbolt, tejbolt, illatszerbolt, sport- és játéküzlet, trafik, cukrászda, háztartási bolt). A Beloiannisz utcában pedig megkezdték a gáz bekötését. A kulturált városi élet eme áldásaiból egyébként nemcsak az új város, hanem a régi Dunapentele (óváros) is részesült. Az óvárosi főútvonalat aszfaltozták, s megkezdték a régi falu bekapcsolását a vízhálózatba.
Ejtsünk néhány szót a tervekről is. 1958-ban csaknem megháromszorozódik a beruházási program: 61 millió jut Sztálinváros további fejlesztésére. Ebből mindenekelőtt lakásokat építenek: 459-et adnak át ebben az évben. Ez soknak tűnhet azoknak, akik nem tudják, hogy a lakáshiány Sztálinvárosban is nagy gond. Ez idő szerint vagy háromezer igénylő van. A város vezetői kislakásépítési akció szervezésével akarnak enyhíteni a helyzeten. Az új tanév kezdetéig be akarják fejezni a 32 tantermes iskola egyik szárnyát (16 tanterem). Ha ez nem sikerülne, át kellene térni a háromműszakos tanításra. A technikumi negyedben új, kétszáz személyes óvodát építenek. Újabb 14 üzletet nyitnak, növelik a jégüzem s a kenyérgyár kapacitását.
Magyar út, balra lejáró a Szalki-sziget felé, háttérben a kikötő
fotó: Fortepan/Krantz Károly
Könnyűipar a nehézipar fellegvárában
Sztálinváros ma már nemcsak a nehézipar egyik fellegvára. Kezd kiépülni – sok nehézség és harc árán – könnyűipara is. Augusztusban nyitotta meg kapuit az eddig kihasználatlan szalki-szigeti kikötői épületben a férfiruhagyár, novemberben a vasmű közelében a fehérneműgyár. S ha minden jól megy, ez év augusztusában 500 főt foglalkoztató fésűsfonóüzem lát munkához. Ezzel együtt mintegy 2500-as létszámmal, túlnyomóan nőket foglalkoztató könnyűipari bázis lesz Sztálinvárosban. S ennek aligha lehet túlbecsülni a jelentőségét. Évek óta súlyos gond volt a nők elhelyezkedése, s ha egészében nem is – mert felvételi igény még mindig szép számmal akad – lényegében megoldódott ez a probléma is.
Mennyivel derűsebb a város összképe, mint tavaly ilyenkor… A martinban 1957. január 1-én álltak a kemencék. Csak 2-án raktak be egyet, s 3-án csapoltak ismét. Az építkezések javarészt abbamaradtak. Szerencsére ez mind már a múlté. 1958 első napján, a két nagykemencéből a martinászok hat adag kiváló minőségű acélt csapoltak, 255 tonnával többet, mint napi előirányzatuk! A vasműben szép nyereség ígérkezik. Az építőmunkásokat tömegével hívják vissza részint a fagyszabadságról, részint más munkahelyekről. Sztálinvárosban újból gőzerővel indul meg az építkezés…
Nemrég szűkszavú, de sokatmondó közlemény jelent meg a Sztálinvárosi Hírlapban: “Az év utolsó hónapjában a városi tanács munkaügyi csoportja egyetlen munkanélkülit sem tartott már nyilván. Pedig évközben a racionalizálások során több százra felment a számuk, s 706 személy részére fizettek ki rendszeresen munkanélküli-segélyt.
Vasmű /1957
fotó: Fortepan/Kurutz Márton
Nem volt könnyű eljutni idáig!
Sztálinváros valódi fejlődését mégsem lehet csupán egyetlen – a legutóbbi – esztendő tükrében nézni. Lehetetlen fel nem idézni a küzdelmes kezdetet, a hét év előtti “vadnyugati”, “késdobálós korszakot”. Nem volt könnyű eljutni idáig! És néha erőszakhoz is kellett folyamodni. Razziát razzia követett, sok deklasszált elemet kitiltottak a városból. Harcoltak az emberek letelepítéséért, a város törzsgárdájának kialakításáért. Mert hatalmas gyárakat, vadonatúj lakótömböket parancsszóra lehet emelni. De embereket, akik a várost megépítik, majd benépesítik – nem könnyű előteremteni. Az emberek, akik a szélrózsa minden irányából jöttek ide, a régiek voltak – de a születő új iránt fogékonyak. S a természettel vívott csatában lassan-lassan – miként a táj – maguk is megváltoztak. Meghonosodtak, családot alapítottak. S közben a férgese hullott.
A “Lepra Művek” – felülnézetből (rajzolta Csörgő István 1954-ben…)
Horváth Sándor – A Késdobáló és a jampecek
Azért manapság is szóba kerülnek még néha a “vadnyugati” idők – de csak elnéző, cinkos mosollyal. Ez már végérvényesen a múlté, de azért sohasem fogják megtagadni.
Az itteniek már nem pestiek, nem miskolciak többé – tőzsgyökeres sztálinvárosiak. Nyolcszáz fanatikus drukker is elkíséri futballcsapatukat – mint legutóbb is – Győrbe. És ott a volt győriek éppen úgy áhították a Sztálinvárosi Vasas győzelmét, mint egykor a győriét.
A sárvakarótól Shakespeare-ig
Egy pillantás az üzleti forgalomra, az öltözködésre, a művelődési és szórakozási igényekre, a sztálinvárosiak munka utáni életére – s rögtön szemléletesebb lesz a megtett út nagysága.
– 1953-ban cipőtisztítót szerződtettem a színházbejáróhoz, aki lekaparta a sarat a sáros csizmákról. Piszkosan mosdatlanul, pufajkásan jöttek az emberek az előadásra… Ma nézze meg őket! Csinosan, ízlésesen öltöznek. A nők kalapban, tűsarkú cipőben, a férfiak elegáns feketében érkeznek…
Komlós Irmától hallottam ezt, a Bartók Béla Művelődési Ház igazgatójától. De úgy mondta, mintha húsz évvel ezelőttről beszélne, pedig azóta csak 4-5 év telt el. Ők tudják, milyen nehéz volt ez a négy-öt esztendő…
Estefelé eltűnnek az emberek az utcáról. Tíz, tizenegy óra körül odakünn már nemigen látni embert. De a klubok, zenés szórakozóhelyek, a művelődési ház benépesül. A Sztálin úti zenés cukrászdába ilyenkor térnek be a csendesebben vigadni s beszélgetni vágyó párok, de magánosok is – férfiak, nők vegyesen. Ismerős mindig akad, s máris kész a társaság. S ekkor a cukrászda már szűknek bizonyul. “Gyerünk át a Békébe vagy a Csillagba, ahol táncolni is lehet…”
November 7. tér és a Bartók Béla Kultúrház /1956
fotó: Fortepan/UVATERV
A csütörtök színházi nap Sztálinvárosban. Állandó színháza, társulata még nincs. De csütörtökön vendégszerepelnek itt a fővárosi, a pécsi, győri, szegedi és más színházak prózai és zenés társulatai. Bár egyes vélemények szerint a jegyek árának emelése óta megcsappant az érdeklődés, ha klaszszikust – Shakespeare-t, Moliére-t játszanak – mindig telt ház van. És persze, ha neves művészek látogatnak ide.
Mi lesz a sok gyerekkel?
Ha ritkaságok után kezd kutatni az ember Sztálinvárosban, hamarosan rájön, hogy öreget nemigen látni. A lakosságnak csak négy-öt százaléka a 60 éven felüli, ezek is főleg óvárosiak, s olyanok, akiket a fiatalok hoztak magukkal. Sztálinvárosban még nem adatott meg senkinek sem megöregedni… A lakosság 20 százaléka 14 éven aluli. Sehol az országban annyi gyereket nem látni, mint ebben a városban. S ez – bármilyen szívet melengető is -, egyik legnagyobb gondja a sztálinvárosiaknak.
Havonta kilencven-száz gyerek születik, s huszonöt-harmincan halnak meg. (Leginkább az óvárosból.) 1955-ben 255, 1956-ban ugyanannyi s 1957-ben 281 házasságkötést jegyeztek be az anyakönyvbe.
Mi legyen a sok gyerekkel, hová helyezzék, hogyan foglalkoztassák őket? Bárkivel beszéltem, ez a téma mindig szóba került. Jelenleg hét bölcsőde, hat óvoda, három általános iskola, egy gimnázium, egy kohászati technikum, egy zeneiskola és egy balettiskola van Sztálinvárosban.
Reggel héttől – este tízig a zeneiskolában
De ez mind, mind kevés. S most, hogy az aszszonyok közül is egyre többen állnak munkába, még súlyosbodott a probléma. Nem véletlen, hogy igen sok gyereket látni az utcán kódorogni vagy labdát rugdosni. Vasárnaponként meg nem egyszer szinte megrohamozzák a Művelődési Házat. Gyerek- vagy ifjúsági filmet ritkán kapnak. S néhány éve még a szülők hibás szemléletével is meg kellett küzdeni. Sokan kisebb-nagyobb gyermekeiket rendszeresen magukkal vitték a színházi előadásokra, sőt még az éjjeli mulatóba is. Sok vitába kellemetlenségbe került míg ezt megváltoztatták. Még az újságba is kiírták annak a nevét, akit ilyesmin kaptak rajta. De ma már ez ritkaság. A művelődési ház a tanáccsal együtt úgy is segített, hogy amolyan megőrzőfélét nyitott a kultúrotthon mellett. Itt óvónők felügyelnek – díjtalanul – a gyerekekre mindaddig, míg a szülők a délutáni előadást hallgatják. Újabban diákbérlet-sorozatot indítottak.
Bartók Béla Művelődési Ház és a még lezárt kupola
fotó: Intercisa Múzeum archívuma
Sztálinvárosi munkások a színes üvegkupola alatt
Február 2-án pedig bemutatkozik az Ifjúsági Színház, amelynek szereplőit a sztálinvárosi gyerekekből válogatták össze. Vasárnap délelőttönként a kicsiknek meseórát tartanak a művelődési házban.
Ami nem válik éppen dicséretükre…
A sztálinvárosiak joggal büszkék városukra, a szép lakásokra, a korszerű és minden kényelemmel ellátott intézményekre, a kulturált életkörülményekre. De sajnos, sokan közülük elfelejtik, hogy mindez nem önmagától van, hogy a jót, a szépet, a kényelmest óvni, becsülni kell. Ha az ember végigsétál a városon, nemcsak szépet lát. A parkokat, virágokat sok helyen összetapossák, a facsemetéket kitépdesik, az új lámpasorokat, kandelábereket nemegyszer lecsúzlizzák a gyerekek. Még szomorúbb, ami egyes lakóházakban az ember szeme elé tárul. Összetört ablakkeretek, piszkos falak, összerugdosott ajtók, ablakon kiszórt szemét – nem ritka látvány. De néhol sertéshúst füstölnek az éléskamrában, vagy maszek borkimérést, állattenyészetet rendeznek be a lakásban. Mindezt a kulturált városi élet jegyében…
A tanács harcot hirdetett. A Sztálinvárosi Hírlap rendszeresen őrjáratokat szervez a lakóházakban. Még sokakat hozzá kell szoktatni a városi élethez, meg kell tanítani őket a közösségi élet “normáira”, egymás és a nép vagyonának megbecsülésére. De ahol a jó szó sehogysem használ, ott erélyesebb eszközökhöz folyamodnak: kiköltöztetik az illetőket a déli barakkvárosba, s a modern lakást átadják olyannak, aki jobban megbecsüli.
Ságvári tér, háttérben az Arany Csillag Szálló és annak terasza
fotó: Dunaújváros története képeslapokon
Az Arany Csillag Szálló mellékutcára néző részén van a talponálló. Elég egyetlen pillantást vetni belsejébe, rögtön az alkoholizmus jut az ember eszébe. Hogyan is állunk ezzel Sztálinvárosban? Mert naiv lenne, aki azt hinné, hogy legszocialistább városunkban (olyan értelemben, hogy itt minden téglát a szocializmust építő állam polgárai raktak le) nincs alkoholizmus. Éppen a napokban – fél év leforgása alatt másodszor követelt tragikus halálos áldozatot az alkoholizmus. Egy műsoros esten történt a Béke Étteremben. A közönség egy erősen ittas fiatalemberre lett figyelmes. A felszolgálók csillapítani kezdték, de hiába. Dulakodásra került a sor, s az ittas ember lezuhant a lépcsőn. Két nap múlva belehalt sérülésébe, özvegyét és két gyermekét hagyta hátra… A talponálló vezetője szerint az áremelések ellenére is leginkább a tömény szesz fogy. Értékben az üzlet ugyanannyi tömény szeszt forgalmaz, mint ételt, szörpöt és más italféleségeket együttvéve.
Béke tér, autóbusz-állomás /1957
fotó: Fortepan/Barbjerik Ferenc
Sztálinvárosnak – ha nem is lehet még pontosan meghatározni – kialakulóban van sajátos arculata, légköre. A város nemcsak külsőre más – új, tágas, modern, kényelmes -, de tartalmában is. Szocializmust építő valóságunk új hajtásai itt töményebben érezhetők, mint másutt az országban. S keveredik benne valami világvárosi jelleg is. A napokban az egyik távoli országból jött vendég a következőkkel búcsúzott el Sztálinvárostól: “Budapesten a múltat és a jelent láttam – itt a jelent és a jövőt.” Azt hiszem fején találta a szöget.
Terényi Éva
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
