Kis Ujság – 1951. július 6.


Dunapentele 1951. június 28. MTI/Kotnyek Antal

PENTELEI ŐRJÁRAT

A Dunai Vasmű építői között a munka kezdete óta sok új jegyváltás történt. A jegyváltások számához képest a házasságkötések száma jóideig elmaradt. Amióta azonban megalakult a Városi Tanács, ezt az elmaradást is könnyebb “behozni”. Hogy miért? Azért, mert a dunapentelei Városi Tanács lakásgazdálkodási osztálya mellett megalakult az Elszállásoló Vállalat. Az új vállalatnak különös gondja van a házasokra és a családosokra. Házastársak és családok kapják a felépített lakóépületekben az első állandó jellegű lakáskiutalásokat. Azelőtt sok nehézséget okozott itt a házastársak megfelelő elszállásolása. Most már kezdenek családostól is meggyökerezni a dolgozók a Dunai Vasmű épülő városában. Jeruska József somogyi parasztlegény például Pentelén találta meg méltó élettársát. Amikor a Városi Tanács anyakönyvvezetői irodájában összeadták az új házaspárt, egy szép ajándékot nyújtott át nekik az anyakönyvvezető: kiutalást egy Dunára néző, fürdőszobás, erkélyes családi lakásra. Megörültek a “nászajándéknak”, önként aláírták utána öt évre a munkaszerződést. “Egyelőre csak öt évre írtuk alá – mondotta Jeruska József – s aztán egész életünkre ittmaradunk…” Így válnak pentelei törzslakosokká egyre nagyobb számban az ország minden tájáról idesereglett dolgozók.

Apa és lánya közös ifjúsági brigádban. Ilyen is előfordul Pentelén. A VI. főépítés “ifi-építkezésén”. Kiss Eta a leány, 15 éves kőművestanuló. Az apa pedig, aki mellette dolgozik, Kiss Miklós, 36 éves átképzős. A bihar-megyei Konyárról kerültek Kissék a felszabadulás után a baranyai Újpetrére, mint telepes újgazdacsalád. Újpetréről pedig egy hónappal ezelőtt idecsábította az apát – a leánya. A családanya egyelőre még Újpetrén maradt. A 14 éves fiával. “Őszre idehozzuk őket is, legyen együtt az egész család, a földet pedig majd átadjuk az újpetrei tszcs-nek – mondja Kiss Miklós, majd kisvártatva még hozzáfűzi ezt is: “Rájöttem, nem jó kétlakiskodni!…”

A farkast könnyebb megszelidíteni s kezes házijószággá nevelni, mint a rókát. Ez volt a felfogása Brehm apónak is s ez a felfogás uralkodott el a köztudatban is. A Nehézipari Beruházó Vállalat pentelei központjának egyik adminisztratív mérnöknője azonban merész újítással meg akarja cáfolni eme tételt. Két hónappal ezelőtt a dunapentelei határ egyik árkában egy kis rókát talált Minthogy “senki fiának” látszott az elhagyott rókacsemete, házigondozásba vette. Eleinte bizony nem akart szelídülni. Még a főtt húst is makrancosan elutasította. Nyilván csibék után, vérmes vadászzsákmányra vágyott. Hanem a türelmes házinevelés rövid idő alatt lényegesen megváltoztatta természetét. Most már emberek simogató tenyerében érzi magát a legbiztonságosabb helyen. S bő része is van itt a simogatásban. A komolyabb étkek ulán csemegeként nagy élvezettel szopogatja a cukorkát és csokoládét is, mint a Népbolt csemegeosztályának egyik fogyasztója – a sokezer közt.

A válogatott cigánylegények nagyon kedvelt alakjai a magyar népmeséknek. Népmeséink legkedvesebb hőse, ama sokszáz meséből ismert legkisebb fiú, ki legyőzi a sárkányt (a zsarnokság jelképét!) és megnyeri tündérországot, aztán a mesét megkoronázó hetedhétországra szóló fényes lakodalmának örömeiben részelteti többi között a válogatott cigánylegéngeket is. Hát a mese már nagyjában-egészében megvalósult. A zsarnokság sárkányát legyőzték a dolgozó magyar nép gyermekei. A győzelmes viaskodás egyik nagy eredménye a Dunai Vasmű építése is. Itt, az építők között pedig a munkában és vigadozásban egyre nagyobb számmal s egyre szorgalmasabban tűnnek fel a cigányok is. Válogatottak, de nem éppen csak legények. Munkájukkal, szorgalmukkal szépen bizonygatják, hogy jól átértékelték már az úgynevezett cigányszabadság régi fogalmát és jelentését. Nemcsak önmaguk előítéletét győzték le jó munkájukkal, de a cigányok közül az úri világban kialakult előítéleteket is. Munka után javarészük – társadalmi munkaként – muzsikál. Kezdetben, mi tagadás, akadtak köztük olyanok is, akik elfogadták a borravalós obulusokat. De ma már önérzetesen és egyöntetűen utasítják vissza még az említését is a megalázó kalapozásnak és tányérozásnak. Ők is örvendeznek Dunapentelén. Övék is a Dunai Vasmű, amelynek építése az álromantikus hazugságok felelőtlenségének szabadságából a felelősök szabadságára nevelte őket.


Dunapentele, 1951. június 19.
K. Szabó István irányításával a munkás “képzõmûvészek” munkaidõ után rajzot készítenek Dunapentele új, épülõfélben lévõ víztornyáról.
MTI/Kotnyek Antal

Végül beszéljünk a siketnémákról. Mert ilyenek is dolgoznak itt elég nagy számmal és lelkesen. “Siketnéma sarkok” vannak a Dunai Vasmű városának különböző pontjain, ahol esténként törzsértekezleteket tartanak a siketnémák. Kedves, tagolatlan jelbeszédes formában, vagyis saját autonom nyelvükön adják tudtul egymásnak és körülálló dolgozótársaiknak, mennyire örülnek, hogy a Dunai Vasmű építésén dolgozhatnak, hogy Pentelén élhetnek. Ha azelőtt és másutt kisebbségi érzést váltott ki belőlük a fogyatékosság, most Pentelén ők is láthatólag egész-emberekké váltak. Magabiztosan végzik napközben a dolgukat a munkahelyükön. És magabiztosan járnak-kelnek a kivilágított, hangszórós esti Dunapentele új utcáin. A fény és hang városában. A Hangos Híradó bejelentéseit és zeneszámait ugyan nem élvezhetik. De amit néma fülük nem ért meg, azt a fényre érzékeny szemükkel annál élesebben fogják fel. A siketnémák nem érthetik olyan könnyen az elvont fogalmak értelmét, mint a tagolt beszéd nyelvi s gondolkodásbeli készségeinek birtokosai. Az itteni siketnémák sugárzó szeme azonban jól megérti a boldog, békés országépítés igaz ügyét. Azt az ügyet, ami a pentelei panoráma siketnéma nézői számára sem elvont fogalom már, de a legérzékletesebb, a legfelfoghatóbb élet – valóság. Ezért mondanak sokat Pentelén még a “siketnéma sarkok” is!

(a. t.)

Dunaujvaros