Irodalmi Ujság – 1955. december 3.
Sándor András
Sztálinvárosi munkások a színes üvegkupola alatt
(Sztálinváros, 1955. november.)
Gách György barátommal a Béke-étteremben találkoztam, délben, amikor az üzemi közétkeztetés forgalma a legnagyobb, a tanácsapparátus és a különböző vállalatok emberei körülülik az asztalokat, a pincérek pedig összegyűjtve az apró jegyeket, bámulatosan megpakolva cikáznak a sorok között.
– Láttad már? – kérdezte a festő csillogó szemmel, s mindjárt tudtam, miről beszél.
– Sajnos, még csak egyetlen szeletét – válaszoltam.
– Most rakták fel az egészet. Rögtön jössz velem és megnézed.
Tudniillik a Bartók Béla kultúrház színes üvegkupoláját. Ez az ő nagy műve, ezen dolgozott immár három esztendeje. A Bartók Béla kultúrház jellegzetes kupolája már elválaszthatatlan a sztálinvárosi városképtől. A tervezés merész volt, amikor ezt a kupolát színes üvegnek tervezte, tudniillik az üvegablakművészet az elmúlt századokban a templom-építészetben virágzott. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem lett az emberi kultúra és az egyetemes művészet része; a tervező, Minári István, nem látta akadályát, hogy kulturális szükségletek kielégítését szolgáló, amúgyis ünnepélyes külsejű épületen, modern körülmények között, az ország legmodernebb városában felhasználja a díszítésnek ezt a manapság már ritka módját.
A színes üvegablakok (legutóbb Prágában, a Szent Vitus bazilikában láttam néhány csodálatos példányát) a templomokon általában az egyház szentjeinek egy-egy történetét, a legendák egy-egy eseményét ábrázolták; Gách György tehát úgy okoskodott, hogy ő a magyar kultúra egyik “szent”-jének történetét örökíti meg a sztálinvárosi kultúrház kupoláján: János vitézét. Mert János vitéz népszerűsége és közismertsége nem vitás; Petőfi költeményét és Kacsóh Pongrácz dalművét mindenki szereti s még sohasem láttam János vitéz előadást, melynek nézőtere ne lett volna zsúfolt.
Ezt persze találkozásunk pillanatáig nem tudtam; fogalmam sem volt, mit ábrázolnak majd a Bartók Béla kultúrház színes üvegei. Az az egy szelet még nem árulta el, hogy János vitéz történetének része; koronás nőt ábrázolt, liliomokkal.
Most már elém tárult az egész kupola. Az állványokat éppen akkor bontották. A kupolából villanyfény világította meg a színes üvegeket, melyek sajátságos fényben ragyogtak. Íme, Iluska mossa a ruhákat, mellette Jancsi, a juhászgyerek furulyái. Azután látjuk János vitézt teljes huszári díszben. Ott áll a francia királylány, ki nem bánná, ha János vitéz elvenné, de lám, vitézünk már indul is tovább. Szomorúan nézi a rózsát, mely Iluska sírján nőtt, mellette seprőn lovagol a boszorkány, azután az óriás hátán átkel János a tengeren, s végül találkozik tündérországban Iluskájával. Cinóber, bíbor, kék, zöld és lila fényben villóznak a képek, sejtelmes fényük nagyon jól illik a meséhez.
Közben jönnek-mennek az emberek. A zeneiskola növendékei, az állványozók, sorozásra jelentkező legények, pedagógusok, a népművelési apparátus tagjai.
– Nézd, milyen szép!
– Jaj, de érdekes!
– Kár, hogy nagyon erős a fény.
– Inkább az a baj, hogy látszik a fényforrás!
– Neoncső jobb volna.
– Vagyis olyan, amelyik jobban szétszórja a fényt.
A sztálinvárosi emberek nem szeretik az általánosságokat. Itt az ötesztendős történelem csupa konkrétság volt, s így az emberek is mindjárt konkrét megjegyzéseket tesznek.
– Igazuk van – mondja Gách György. – A fényforrás sajnos nem a legjobb. Persze legszebb – természetes fényben.
– Holdfényben gyönyörű szép volt – mondja az egyik állványozó.
– Valóban, mint a mese. Higgyék el. Az köllene, hogy mindig süssön a hold.
A művész odamegy a villanykapcsolóhoz, eloltja a lámpákat. Most borús az idő odakint, de így is új színt kap az egész kupola. Mély, sötét tónust, bársonyosat, hasonlót a boltozatos, félhomályos gót templomok mellékoltárainak színes üvegeihez, vagy a cseppkőbarlang mélytüzű, sejtelmes ragyogásához.
– Negyvenezer darabból csináltam – magyarázza Gách György – negyvenezer színes üvegdarab ragyog itt napsütésben, borúban, holdfényben vagy villanykörte világánál. Látod azt a lila színt, Iluska szoknyáját? Azokat a darabokat például aranyporral fúvattam be, azért van ilyen színe.
A munkások pedig még mindig a művön vitatkoznak.
– Te, komám, tudod kihez hasonlít a János vitéz? Ahhoz, aki ott a huszonhat per hármasnál dolgozik, az a szerelő… Bizonyára róla mintázta.
– Az lehet, mert ezek itt olyanok, ezek a figurák, mintha idevalók lennének. Ezt akármelyiket el tudom képzelni Sztálinvárosban, bármelyik vállalatnál.
Gách György arca most úgy ragyog, mint az üvegkupola.
– Látod? Magukra ismernek… Pedig egyetlen sztálinvárosi modellem sem volt. Ez a legnagyobb elismerés, hidd el.
Ez igaz. Pozitívan nyilatkozott a legigazabb, legnagyobb kritikus. Ez az állványozó.
