Szabad Ifjúság – 1952. október 26.
A fényképről három fiatal nevet a nézőre. Kart karba öltve, munkaruhában énekelnek. Mögöttük sátrak sora. Sztálinváros, diáktábor. Milyen eleven most, hónapok multán is ez a kép! Az alakok valósággal kilépnek belőle, s szinte hallani a nótát is, amelyet dalolnak. S kitágul a kép: látni a kubikoló leányokat, a vasrudakat szállító fiúkat, érezni az építő diákok hősi lendületét. Mindazt, amit ez az élményekben gazdag, csodálatos nyár jelentett… A három fiatal neve, címe: Sebestyén Katalin, Debrecen, Csokonai gimnázium; Rákos József, Budapest, 2. számú Gépipari Technikum; Kalas Mária, Miskolc, Vámos Ilona gimnázium. És a dátum: 1952 június.
Vajjon mi történt ezzel a három diákkal az elmúlt négy hónap alatt? Mit fejlődtek, merre tartanak? Megmaradt-e barátságuk, amelyet egy óvatlan pillanatban örökített meg a fényképezőgép lencséje?
Sebestyén Katalin – a képen balról az első. Mennyi minden történt vele a négy hónap alatt! Először is Hajdúnánáson – ahol Sztálinváros után még öt hétig dolgozott az öntözőcsatorna építkezésnél – megtanult traktort vezetni, még Sztálinyecet is. Másodszor a Csokonai gimnáziumból új iskolába került, a Kossuth gimnáziumba. Harmadszor pedig hat ötös és egy négyes feleletet szerzett eddig. De olvassuk el, mit ír ő maga levelében Kalas Máriának Miskolcra. Mert mint mindjárt kiderül, szívbéli jó barátok lettek Sztálinvárosban.
“Marikám! Annyi sok minden írnivalóm van, azt sem tudom, hol kezdjem. Tudod olyan érdekes, hogy mi már komoly emberek vagyunk, akikre számítanak, akivel törődnek: hogyan dolgozik. Régen csak érettségi után volt ez így, ha ugyan így volt. Akkor azt mondták: hát, kedves gyermekeim, most már kiléptek a nagy E-vel írt életbe. De mi már, most ebben a nagy E-vel írt életben élünk. Képzeld csak el, én már azon gondolkodom, hogy milyen pályát válasszak. Színházi rendező leszek. Tudod, az irodalmat, színházat nagyon szeretem. Most is, Kölcseyből ötösre feleltem.
November 22-én irodalmi estet rendezünk a XIX. század költőiből. Az estét az én osztályom, a III/b, a “Dérynéosztály” rendezi. Elhatároztuk: az irodalmi estet osztályunk kollektívájának megerősítésére használjuk fel. Megfogadtuk, hogy egész hónapban nem lesz egy igazolatlan hiányzásunk sem, nem lesz súgás és egyes felelet sem. Ez máris nagyon jó hatással van az osztályra. Hát tinálatok mi újság? Hogyan tanulsz? Nagyon örülnék, ha jelesből kitűnőrendű lennél. Én még alaposabban el akarom mélyíteni tudásomat, még biztosabb kitűnő akarok lenni…”
Sokmindenről ír még Sebestyén Kati Miskolcra. De most búcsúzzunk el tőle, látogassuk meg a fényképen középen álló fiatalt.
Rákos József így mondja el az elmúlt hónapok eseményeit.
– Sztálinvárosban a Duclos-brigád tagjaként dolgoztam. Jól dolgoztunk, brigádunk átlagteljesítménye 138 százalék volt. Kati és Marika mellettünk dolgozott és munka végeztével sokat beszélgettünk velük. Jó tanulók, bizony szégyellem is magam közepes eredményemmel. De Sebestyén Kati sokat beszélt nekem arról, hogyan tanul ő, a kitűnő diák. Amit tőle tanultam, most hasznosítom.
– Amikor három hét után búcsút vettünk Sztálinvárostól, megfogadtuk, hogy ottani jó munkánkhoz méltóan fogunk tanulni is. Az új iskolaévvel új életet kezdtem. Sok tárgyból javítottam már. Gépszerkezet-tanból tavaly hármasom volt, most már van egy négyes feleletem. Oroszból is javítottam háromnegyedre, történelemből pedig van egy ötös feleletem. Kell is, hogy így legyen; az idén érettségizek, jövő ilyenkor már valamelyik gyárban dolgozom.
Így beszél Rákos József, s amikor elbúcsúzunk, a rajzasztal fölé hajol, ahol kezenyomán formálódik már a feladat: egy “indikátor diagramm” képe. Búcsúzóul ezt mondja: “Sebestyén Katinak pedig majd akkor írok, ha jórendű lettem!”
Kalas Mária – a képen a harmadik -, amikor meglátogatjuk, éppen előadást tart az iskola orosz szakkörében. Ott áll a lányok előtt a dobogón. Hangja eleinte elfogódott, arca tüzel. Most tart először előadást életében. Az orosz dekabristákról beszél. Szépen, gonddal ejti ki az orosz szavakat: “dgyekabristák” – mondja. Ahogy belelendül, lassan elfelejti, hogy ő most szakkörön van, előadást tart. Szinte ott él már a múlt század elején, Oroszországban. Szavai nyomán megelevenedik 1825 decembere, a téli Pétervár, az I. Sándor cár halála utáni idők. Azután a Szenátus-téren a dekabrista felkelés, a kartácstűztől kiömlő piros vér…
Dr. Egei Ilona vezetőtanár bólint, a diáktársak megtapsolják a jól sikerült előadást, Kalas Marika boldog.
Beszélgessünk most el vele is a DISZ-táborozás óta eltelt időről.
– Azóta, hogy elbúcsúztam sztálinvárosi barátaimtól, elhatároztam: orvos leszek – mondja. – Hogy ezt komolyan gondolom, mutatja két ötös feleletem biológiából. De a többi tantárgyakat sem hanyagolom el. Elsősorban latinból kell javítanom, abból háromnegyedre állok, ez pedig ugyancsak furcsa, egy jövendő orvostól. Magyarból ötösre feleltem. Adyt kérdezték és őt nagyon szeretem. Oroszból pedig négy és ötös között vagyok… Megfogadtam Sebestyén Kati tanácsát: év végére elérem a kitünőrendűséget.
★
Egyszerű történetek, a diákélet hétköznapjai. De itt-ott egyszerűségük mögül is előcsillan ennek az életnek hősi ragyogása. Harc a jobb eredményért, az elmélyültebb tanulásért… Jövő nyáron az ifjú városban ismét találkozik a három jóbarát. Az első estén – csend lesz majd a Duna partján – beszámolnak egymásnak arról, megvalósult-e szándékuk, hűek voltak-e a búcsúzás ígéretéhez: “Úgy tanulunk, ahogy Sztálinváros ifjú építőihez méltó.”
Lányi Márton
Az Augusztus 20. brigád tagjai munkába indulnak. – 1952. augusztus 24.
Magyar Fotó
A sztálinvárosi DISZ-táborok története
