Állványerdő a fedett uszodánál

Az oldalsó fémburkolatot szerelik a fedett uszodán a vasmű és az elemgyár brigádjai. A négy méter szélességű burkolatra kerül majd a lemezek felszegecselése után a hőszigetelés és a díszburkolat. Az oldalfalak most szabadon hagyott részére a nagyobb belső munkák elvégzése után kerülnek fel a nyitható üvegfal táblái.

Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1976. február 10.

Szinte kinőtt a földből…

Azt mondják, hogy egy ház, ha rajta a tető, még csak félig készült el. Ugyanez áll a fedett uszodára is, amely valamennyiünk szeme láttára szinte “kinőtt” a földből. Ugyan még csak félig készült el, de az is igaz, hogy rekordidő alatt, hiszen a földmunkákat csak a múlt év márciusában kezdték. Mint képünkön is látható, az uszoda strand felőli része szinte teljesen kész.
Ez látható, de még nagyon sok munkát kell elvégezni az átadásig. Most kezdenek hozzá a nagymedence vasbeton tartószerkezeteinek szereléséhez.

Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1976. április 13.

Dunaújvárosi Hírlap – 1976. július 9.

Vendégek, munka közben

Egyáltalán nem ütnek el a többi munkástól. Se így, se úgy. Így alatt a külsőt értem. A kékesszürkén kopottas munkaruhát, a bakancsot, vagy a tornacipőt. Ez a felszerelés. De ezek a kellékek akárkit takarhatnak, s egy munkahelyen mégiscsak másodlagos a szerepük, megítélésnél úgyis a munka számít, nem pedig, hogy fiatal, öreg, rövid vagy hosszúhajú, s hogy honnan jött az aki helyére rakja azt a téglát, ami a nagy épületből hiányzik. A tégla is meg az épület is érthető szó szerint. Hisz akikről szó lesz, építkezésen dolgoznak, s most éppen azt teszik, ami a legsürgősebb: téglát hordanak.

A múlt hét csütörtökjén húsz kommunarszki diák és egy vezető tanár érkezett Dunaújvárosba. A szovjet egyetemisták városunk főiskolásaival évek óta szoros kapcsolatot tartanak, s minden évben közös táborozást szerveznek egymás városaiban. Ezekben a táborokban munka az első, s az eddigi nyarakon közösen végzett munkának már olyan maradandó emlékei vannak, mint testvérvárosunkban a trolipályaudvar, vagy nálunk a castrumi lakóház az új víztorony mellett. De a tavaly ittjártaknak már sok emlékük kötődik az épülő fedett uszodához, ahol idén nyáron is munkát kapott a táborozók egy csoportja. Szám szerint 21-en, s közülük 11 a szovjet diák. A többiek a Dózsa II. városrészben segítenek az építőknek.
A fiatalok külsőre nem különböznek az uszoda többi építőjétől. Úgy próbálkozom, hát, hogy figyelem, kik azok, akik kicsit sutábbak, kik azok, akik a téglával rakott talicska célbajuttatása után megnézik, nincs-e még vízhólyag a tenyerükön. Semmire sem jutok a módszeremmel. Mindenki egyformán dolgozik. Csak a kérdezősködés vezethet el a diákokhoz. Szerencsére köztük mindjárt ismerősre találok. Erre nem számítottam. Kommunarszkban az egyetemen 5500-an tanulnak, csak a nappali tagozaton. Miért jönne egy diák kétszer is egymásután? De jött. És nem is egy. Nyikoláj Adzsigiton egy tatár fiú, és Tar Géza, aki szintén Kommunarszkban tanul, de jól beszél magyarul, hisz Beregszász mellett született. Géza nemcsak dolgozik, ő a tolmács is, s ő mondja el:
– Iskolánkból nyolcszázan vannak Szovjetunió szerte építőtáborokban. Főleg az északi területeken, mert az eddig lakatlan, de kincsekben gazdag, zord éghajlatú vidékeket is be kell kapcsolni az ország gazdasági életébe. Télen ott nagyon hideg van, így hát, csak nyáron lehet utakat, vasutakat építeni. Sokan vannak közülük a BAM-nál, a Bajkál-Amúr vasút építkezésénél.
Nem lennénk régi ismerősök, ha a múlt, még ha egy éve volt is a találkozás, elő nem jönne, hogy akkor amikor… S Géza mondja, mondja, kivel, hol, s mi történt tavaly. Nevek bukkannak fel, Józsi bácsié, a művezetőé, Zoli bácsié, vagyis Őri Zoltáné, az egész építkezés irányítójáé, s előjönnek a tavalyi táborozók nevei, szinte vég nélkül, ahogy csak hosszú távollét után végre újra összefutott emberek mondhatják el egymásnak emlékeiket.
Feltűnik egy lány, trikóján a berlini VIT ehblémáját viseli. Lilia Jakovleva először jár Dunaújvárosban, ötödéves építészhallgató. Akkor már szakértői véleményt is mondhatsz az uszodánkról.
– Tetszik, mert olyan könnyű itt minden, csupa acél és alumínium, s csak a legszükségesebb van betonból. Nekem azért is érdekes és hasznos, hogy itt dolgozhatok, s figyelhetek, mert egy más módszert látok. A másik ami meglepett, a gyorsaság. A fiúk, akik egy éve itt dolgoztak, mondták, hogy akkor állították fel a tartóoszlopokat, most meg már majdnem a belsőépítések vannak soron.

Lilia még hosszan és szakértői részletességgel mondja a véleményét, igaz ekkor már a közben odajött Józsi bácsinak, Horváth József művezetőnek, aki jobb hallgató, mint én. Géza egy darabig tolmácsol, de amint a tiszta építészet kerül terítékre, a harmadéves tervezőgépész is eloldalog. Lilia meg Józsi bácsi a vastag s vékony fénymásolt vonalak nyelvén is elboldogul.
Géza már a téglát hordja. A többiek a szállítószalaghoz cipelik a kőművesek keze alá. A tolmács egy göndörhajú srácot váltott fel a munkában, aki már kászálódik is lefelé, vizet inni, a meztelen cső végén árválkodó csaphoz. Trikóján jelvény, felirata: “Építőtábori KISZ-vezetőség”. Kapóra jött a jelvényes Lakatos Laci. Legalább elmondja, mivel is készültek a vendéglátó dunaújvárosi főiskolások.
– Ma este az Ifjúsági Parkba megyünk, holnap focimeccs lesz, a számítástechnikai tábor válogatottja ellen. A hét végén kirándulunk, de nemcsak Egert, Miskolcot, Lilafüredet nézzük meg, hanem Rudabányát is. A kommunarszkiak között ugyanis sok a bányamérnök-hallgató, így egy kicsit szakmai jellegű is lesz a hétvégi program.
– Nem fárasztó ez? Hisz reggel hattól fél ötig dolgoztok?
– Majd pihenünk augusztusban. Akkor két hetet üdülünk Balatonszemesen. De ez még messze van – mondja, majd elnézést kér -. Ne haragudj, de folytatnom kell, mert ezek a kommunarszkiak komolyan veszik a munkát, s mit szólnának, ha a vezető nem dolgozna.

N. L.

Dunaújvárosi Hírlap – 1976. augusztus 10.

Kimentünk az uszodához…

Söprűvel a medencében

Pénteken délután kimentünk az uszodához, azért csak délután, mert a tapasztalat szerint főleg ilyenkor jönnek a társadalmi munkások. Azok, akik munkahelyükön ledolgozták a nyolc órát és nem sajnálnak tenni a közért.
Fél három volt, amikor a Béke térre értünk. Azt mindjárt láttuk, hogy a munkakezdésről alaposan elkéstünk. Becslésem szerint, úgy száz ember rakosgatta már a medence alól korábban kihordott gerendákat, deszkákat.
– Végszóra jöttek. – mondta az építők egyik művezetője. – Már kihordták az utolsó darab deszkát is. Egész héten sokan voltak, de tegnap meg ma különösen. A pártbizottság felhívása után gondolhattuk volna, hogy a szokottnál többen lesznek, de az igazoló bélyeg így sem elég. Még szerencse, hogy vannak, akiknek nem kell bélyeg.

Már kihordták a deszkákat a medence alól, de azért a Dunai Vasmű igazgatóság Keleti Károly szocialista brigád tagjainak találtak elfoglaltságot

Bármennyire fogytán is volt már a munka, a Dunai Vasmű igazgatóság Keleti Károly szocialista brigád tagjainak azért még találtak hasznos elfoglaltságot. A kidobott zsaluzatdeszkákat rakták formás kupacokba.
– Holnap még jönnek a katonák is. Legalább könnyebben elhordják majd.
Ezt már a társadalmi munkák uszodai irányítója, Agárdi Béla mondta, amikor megkérdeztem: mi lesz holnap? Ezután már nem is beszélgettünk többet, mivel tőle munkát kértek, én meg ismerősömet kerestem. Így válthattam pár szót a városi tanács – most éppen deszkát cipelő – környezetvédelmijével, Kovács Józseffel, s Németh Pistával, a kohászat KISZ-titkárával. Hosszabb eszmecseréket így sem folytathattunk, mert valakinek mindig az útjában álltunk. Hol egy gerenda, hol egy szép szál deszka veszélyeztette a testi épségünket.
– Menjenek már innen! Megállnak, azt néznek! Azt hiszik mozgólépcsőn vannak?
No ez elég volt! Inkább a művezetői bódé felé igyekeztem.

Volt aki munkaruhában, volt aki melegítőben “társadalmazott”, de akik a legtöbb gerendát cipelték a kupachoz, azok félmeztelenre vetkőztek

Két fiatal lány, meg a kékfedeles füzet fogadott a művezetői rezidencián. A nyilvántartást is társadalmi munkában csinálják, mert akinek kellene, annak épp elég a szerszámok kiadása, meg elmagyarázni ki, hova menjen. De a művezető lánya, Petrovics Rózsa mindent beírt a füzetbe: a vállalatot, ahonnan a társadalmisok jöttek, a brigádneveket és persze a létszámot külön délelőtt és délután.
– Összesen hányan vannak?
– Tizenöt helyről százharmincöt ember, csak délután, de még nem írtunk be mindenkit. Megvárja?
Nem vártam meg az összesítést.
– Inkább körülnézek – mondtam. Az uszodában bent is és kívül is mindenütt. emberek, emberek ki munkaruhában, ki melegítőben, ki pedig utcai ruhában. Volt már aki ing nélkül, megizzadva dolgozott. Volt, aki hungarocell darabokkal sétált. Nem szóltak neki, hogy akkor inkább menjen haza, mert az efféle vizitálásból nem lesz semmi, de ő tűnt el elsőnek…

“Levetkőztették” már a medencét. A zsaluktól megtisztított nagy úszómedencében van mit takarítani

Bent a zsaluktól megfosztott nagy úszómedencében takarítottak. Valaki így viccelődött:
– Igazán kipróbálhatnánk már nem ereszti-e a vizet valahol.
Mire a társa:
– Akkor én megyek, mert nem tudok úszni.
Igaz, a “vízpróbára” még várni kell egy darabig, de ezzel a péntek délutánnal ismét közelebb került egy lépéssel az a pillanat, amikor kiteszik a táblát: “Mély víz! Csak úszni tudóknak!”

N. L.

Az uszoda 2019-es felújításának első ütemébe sajnos nem nem fért bele a külső medence. A II. ütemre pedig hiába várunk azóta is…
fotó: Horváth Tamás

 Fedett uszoda

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.