Dunaújvárosi Hírlap – 1978. augusztus 25.

Ha hárman járnak iskolába…

Sosem szerettem a sárga iskolatáskámat. Ennek több oka volt, de a legfőbb az, hogy már mindenkit kiszolgált a családban, mire hozzám került. Sajnos, ez nem csak az iskolatáskával volt így. Mivel én voltam a legkisebb gyerek a családban, én örököltem nővérem és bátyám minden levetett és kinőtt holmiját.
– Itt a szeptember, megint le leszünk égve – sóhajtott fel anyám, s akárcsak minket, őt is elszomorította az iskolakezdés. Persze egészen más okból.
Vajon ma hány családnál sóhajtanak fel így? Milyen megterhelést jelent a szülőknek ma az iskolakezdés?

Iskolásgyerekek tanítás után csoportosan mennek haza – 1963. szeptember 3.
fotó: MTI/Fényes Tamás

A Horgos család ideálisnak, s a szó jó értelmében átlagosnak tekinthető. Horgos Antalné a Dunai Vasmű szénmosóüzemében gépkezelő szakmunkás. Az órabére 14 forint 10 fillér. A mozgóbérrel együtt havonta 3 ezer 200 forintot visz haza. A férje, Horgos Antal a 26 Állami Építőipari Vállalat autószerelője. Az ő fizetése 4 ezer, 4 ezer 200 forint körül van.
Három gyermekük van Éva a legnagyobb. 17 éves ősztől negyedikes középiskolás lesz. Jutka 11 éves, idén megy hatodikba. Mariann a legfiatalabb, ő most lesz első osztályos.
Hogy ez mekkora megterhelés?
– Évának a füzeteken és könyveken kívül iskolaköpenyt kell venni – mondja Horgos Antalné. – Székesfehérváron tanul, kéthetenként jár haza, erre bérleletet vásároltunk. A kollégiumért havonta háromszáz forintot fizetünk. Jutkának a füzeteket és a könyveket kell megvenni, és kell neki még egy melegítő is. Télikabátot tavaly kapott, azt most nem kell venni, de kellene a másik két lánynak. A Mariannak mindent venni kellett: füzeteket, könyveket, táskát, ceruzákat, iskolaköpenyt, tornafelszerelést.
Mindezt már csak négyjegyű számmal írhatjuk le.

Gyerekek kezet mosnak a óvónõ felügyelete mellett a százszemélyes Vörösmarty utcai óvodában. /1964
fotó: MTI/Járai Rudolf

Amikor Éva megszületett, fizetetlen szabadságot vettem ki hogy otthon maradjak vele – mondja Horosné. – De vissza kellett nenni dolgozni, mert lakásra gyűjtöttünk, kellett a pénz. Évike egy munkásszállóból átalakított óvodába került. Olyan magas volt a mosdó, hogy dobogót tettek a gyerekek alá, amikor kezet mostak. És mégis, akkor ez nagyon nagy dolognak tűnt, azt hittem, hogy ez a legnagyobb segítség, amit kaphatok. Az iskolában kötelező volt a formaruha, ezt csak egyszer kellett megvenni, és a gyerekek nem tudtak flancolni. Szerencsére, mert ránk akkor nehéz idők jártak, az egyik szoba évekig nem volt bebútorozva. Egy gyerekre pedig semmilyen támogatás nem járt. A Jutka már gyeses gyerek. Otthon maradhattam vele, még pénzt is kaptam, olyan hihetetlennek tűnt az egész. És amióta a Mariann megszületett, rendszeresen kapok segítséget vasműtől. Anyák napján és az iskolakezdés előtt mindig adnak pénzt, most is kaptam kilencszáz forintot, így azért csak könnyebb. És ott fogjuk meg a pénzt, ahol tudjuk. Az iskolaszereket a leértékeléskor vettük meg, a gyerekek öröklik egymás ruháját. A kisebbik lány már most majd megbolondul a nővére farmeréért. Szerencsre mind a három lány.

Óvodások sétálnak az óvónõvel az ország legnagyobb 32 tantermes és két tornatermes általános iskolája elõtt a Technikum városrészben /1964
fotó: MTI/Fényes Tamás

A gyermekes családok támogatására 1973-ban minisztertanácsi határozat született, amely az anyasági szülősegély, a gyermekgondozási segély, a gyermekápolási táppénz és a családi pótlék esetében újabb kedvezményeket ír elő. Ugyancsak a többgyerekes családok gondjainak az enyhítésére született a lakáselosztásnál bevezetett szociálpolitikai intézkedés.
Dunaújvárosban a 15 éven aluli gyermekek száma 13 ezer körül van, s ezzel a létszámmal ők képezik a lakosság 26 (!) százalékát. Közülük 6-7 ezer általános iskolás.
Városunkban 1974-ben 763 háromgyermekes és 297 négy-, illetve többgyermekes család volt.
A központi intézkedéseken túl a vállalatok lehetőségeiknek megfelelően támogatják a nagycsaládosokat. A Dunai Vasműben 324 ezer 600 forintot fizettek ki idén az iskolakezdés előtt a nagycsaládosoknak.

Diákok a Ságvári Endre Általános Iskola lépcsõházában /1964
fotó: MTI/Fényes Tamás

– Néha már úgy érzem, elkényeztetnek minket itt a vasműben – mondja Horgos Antalné. – Most a nyáron, amikor Balatonszéplakon nyaraltunk a családdal, ezerötszáz forint kedvezményt kaptam, pedig a férjem nem is itt dolgozik. Másfél évet vártunk a szép nagy lakásra, ez akkoriban nem volt sok, most van olyan, aki még egy éve sem dolgozik a vasműben, s már megkapta a lakást. Ma már könnyebb gyereket nevelni, segélyeket kapunk, támogatnak. És soha nem fordult elő, hogy nem engedtek el valahová, anyák napjára vagy évzáróra. Hoztak népesedéspolitikai határozatot, és mégis, ha az asszonyok nem látják a gyerekük jövőjét, ha nincs bölcsőde, óvoda, iskola, ha nem tudják nyaranta üdülni vinni a gyereket, ha nem tudják biztosítani neki azt az életszínvonalat, amit szeretnének, akkor inkább nem szülnek gyereket. És akkor ki fog dolgozni?

Dunaújvárosi gimnazisták az utcán /1964
fotó: MTI/Fényes Tamás

Sosem szerettem a sárga iskolatáskámat. Ennek több oka volt, de a legfőbb az, hogy már mindenkit kiszolgált a családban, mire hozzám került. Sajnos, ez nem csak az iskolatáskával volt így. Mivel én voltam a legkisebb gyerek a családban, én örököltem nővérem és bátyám minden levetett és kinőtt holmiját.
És nem szerettem az ujjánál toldott melegítőmet sem, és a kivágott orrú cipőimet sem, amibe ollóval csinálták helyet gyorsan növő lábamnak.
Ezek a gyerekkoromban kellemetlen kényszerek ma már legszebb emlékeim közé tartoznak, őrizgetem őket magamban, mert a kivágott orrú cipőt és fényesre bokszolt táskát már nem látni, s mert a mai gyerekek már nem öröklik egymás ruháját.
Kivéve, ha egy elegánsra koptatott farmerről van szó.

J. K.

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.