Első kapavágás a sztálinvárosi szalmacellulóz-gyárnál

Szabad Ifjúság – 1956. szeptember 20.

Első kapavágás a sztálinvárosi szalmacellulóz-gyárnál

1956. szeptember 19. Nagy Józsefné könnyűipari miniszter az első, ünnepélyes
kapavágást végzi a sztálinvárosi szalmacellulózgyár építésénél. 
Fotó: MTI/Kovács Ferenc

Egy új nagyüzem születésé­nek első pillanatait ünnepelték szerdán Sztálinvárosban. Meg­kezdődött a második ötéves terv legnagyobb könnyűipari létesítményének, a Szalmacellulózgyárnak építése. Az ün­nepség alkalmából Tapolczai Jenő, a városi tanács elnöke üdvözölte az építkezés megin­dulását. Ezután Nagy Józsefné könnyűipari miniszter mondott beszédet.

★

Lezajlottak az első ünnepé­lyes percek. Nagy Józsefné könnyűipari miniszter ünnepi beszéde után megkezdődött második ötéves tervünk legna­gyobb könnyűipari beruházá­sának építkezése. Az új nagy­üzemről beszélgettünk Gáti Pé­terrel, a sztálinvárosi Szalma­cellulóz Gyár igazgatójával.
– A most megkezdődött építkezések nyomán 1960-ban, mintegy 100 katasztrális holdterületen, 620 fővel megindulhat az új gyárban is a szalmacellulóz-termelés – mondja.
– Nagyobb lesz ez a gyár a szolnokinál?
– Pontosan hétszer akkora és 22000 tonna fehérített cel­lulózet termelünk majd benne. De nemcsak nagyobb, hanem korszerűbb is lesz. A szalmá­ból kioldott szerves és vegyianyagot Szolnokon a Tiszába engedik. Nálunk a melléktermékként keletkező vegyszer­nek 92 százalékát felhasznál­juk, a szerves anyaggal pedig tüzelünk. Ezzel elektromos áramot és gőzt fejlesztünk, s így csaknem teljesen fedezzük gőzszükségletünket. A Sztálin Vasművel együttműködve, té­len, csúcsterhelés idején, veze­téken kapunk tőlük gőzt és áramot is.
– Milyen papírt lehet készí­teni a szalmacellulózból?
– Olyan hófehér papírt, amilyet a legfinomabb köny­vek előállításánál használnak, az úgynevezett famentes pa­pírt. Üzemünk a német-ma­gyar gazdasági és műszaki tu­dományos együttműködés ke­retében épül, hasonló, az NDK-ban már működő gyár tapasz­talatai alapján, de ez már an­nál is korszerűbb lesz. Euró­pában ehhez hasonlót csak egy helyen, Franciaországban ta­lálunk.

1956. szeptember 19. Munkagépek a Szalmacellulózgyár építésén. 
Fotó: MTI/Kovács Ferenc

– Tudomásunk szerint a rizsszalma adja a cellulóz-gyár legfőbb alapanyagát. A rizs a Tiszántúlon terem. Miért építjük a gyárat mégis Sztálinvárosban?
– Első elképzelésünk szerint mi is a Tiszára gondoltunk. De csakhamar elejtettük ezt a tervet. Először Tokajjal szemben akartunk építkezni, de a gyár füstje nem tesz jót a szölővidéknek. A gyár szenny­vize is ártalmas a halakra és a bennük levő vegyi anyagok szikesítik a vizet. Ezért az amúgyis szikes Tisza vize tel­jesen alkalmatlanná válna az öntözésre. Különben sem vet­tük volna szívesen a Tisza “támogatását”, mert vízmagas­sága igen változó.
– Miért szükséges egyálta­lán víz mellé építeni a gyárat?
– A szalmacellulóz gyártá­sához nálunk percenként nem kevesebb, mint 27 köbmé­ter vízre van szükség, ezt a Dunából fedezhetjük. Igaz, hogy a Tiszánál közel lenne a rizsszalma, de a papírgyárak nagyon messze vannak onnan. Sztálinvárosból hajón, vasúton az öt Duna menti papírgyár könnyen elérhető. Hogy men­nyire nem a szalma közelsége a fontos, arra mi sem jellem­zőbb, minthogy a németek tő­lünk importálnak évente mint­egy 20000 tonna rizsszalmát.
– Mennyi a gyár rizsszalma szükséglete?
– Csaknem 60-70000 tonna.Egész rizstermelésünk sem elé­gíti ki a szolnoki és a sztálinvárosi cellulóz-gyár igényeit. Ezért mintegy 28000 tonna búza- vagy rozsszalmát is fel­használunk majd.
– Hogyan oldják meg a szakmunkás-kérdést?
– Igyekszünk a legjobb szak­embereket vinni Sztálinvárosba, s mindjárt úgy is tervez­tük beruházásainkat, hogy a gyárral együtt 420 lakást épí­tünk dolgozóinknak.

K. T.

Épül a sztálinvárosi szalmacellulózgyár