Néphadsereg – 1954. március 05.
Hogyan működik a Sztálin Vasmű nagyolvasztója?
Az elmúlt vasárnap ismét felejthetetlen esemény részesei voltak a sztálinvárosiak: ünnepélyesen felavatták az ország egyik legnagyobb békealkotását – a Sztálin Vasmű nagyolvasztóját. Nemcsak a helybeliek, hanem az egész ország népe – a szegediek éppúgy, mint a miskolciak, a dunántúliak, az alföldiek is gondolatban tanúi voltak a nagy eseménynek. Anélkül, hogy oda utaztak volna, hosszú kilométereket tettek volna meg vonaton, ott álltak az új acélóriás tövében és hallgatták a születő, izzó vas fortyogását a kohóban. Hosszú hónapok munkája érlelődött itt alkotássá, számtalan ismert és fel nem jegyzett fejezete annak a nagy csatának, amelynek ez volt az értelme: a kohó, a születő vas.
A Sztálin Vasmű 1-es számú nagyolvasztójának ünnepélyes felavatása Sztálinvárosban
fotó: Magyar Fotó/Pap Jenő
Négy évvel ezelőtt rakták le mérnökeink és munkásaink első szocialista városunk alapjait. Az építőknek először a süllyedő lösztalajt kellett megkötniök. Ez is hősies küzdelem volt: szilárd, “kényelmes” ágyat kellett készíteni az új alkotásoknak itt a pentelei síkságon. S egy napon megkezdődött az egész város, az egész Vasmű szívének – a kohónak az építése is. 1952 őszén fontos szakaszába érkezett el a munka, lefektették a betonalapot és rátértek a kohó testének megalkotására. Budapestiek, a MÁVAG szerelői gyürkőztek most neki a rohamnak. S nőtt, formálódott a kohó hatalmas váza a többi üzem és gyárcsarnok szomszédságában.
Lehetetlen visszaadni ennek a hősi alkotó folyamatnak minden eseményét, azt, hogy mikor volt itt a legnehezebb a munka, s mikor kellett a legtöbb bátorság és leleményesség. Talán az 52-es esztendő tele maradt meg legjobban az építők emlékezetében… Az idő keményre fordult. Heves szél vágtatott végig a pentelei síkságon, a kopasz fákat meghajlította, s az embereket a szállásokra űzte. Ebben az orkánban is élet volt a születő kohó környékén. A toronydaru a szokott munkáját végezte, sorra emelte fel a páncélgyűrűket a magasba. Egy-egy páncélgyűrű útja a földtől a levegőben – egészen addig, amíg a helyére került, életveszélyes bűvészmutatvány volt az elemek dühöngése közepette. S mégis épült, mégis formálódott a kohó.
Épülő nagyolvasztó
fotók: Sebestyén István – Sztálinváros 1953 fotók
Azért is nőtt ennyire az építők és az ország szívéhez a sztálinvárosi kohóóriás, mert nem könnyű munkában alkották meg. Az egyes embereknek, a mérnököknek, a munkásoknak, akik hónapokon át kitartottak az épülő falak tövében, éppúgy, mint az országnak, amely a különböző anyagok tömegét irányította ide, Sztálinvárosba, nagy erőfeszítéseket kellett hozniok. Szovjet barátaink is segítettek. A Sztálin Vasmű első nagyolvasztója, akárcsak a diósgyőri, szovjet műszaki segítséggel épült meg. Nemcsak tervrajzokat, nélkülözhetetlen szakmai tanácsokat adtak ehhez a hatalmas munkához a szovjet tudósok és mérnökök, hanem az óriáskohó egyes berendezései is a Szovjetunióban készültek. Csakis így sikerülhetett, hogy ma termel, dolgozik a nagyolvasztó.
Vasat ad a Sztálin Vasmű I. számú nagyolvasztója
Az első pillanatra a kohó roppant méretei bilincselik le a szemlélő tekintetét. Mint egy hatalmas acélgáz emelkedik az új mű a környező üzemek, gyáregységek gyűrűjében. Több, mint kétszáz lépcső visz fel a kohó tetejére. Ezek után könnyen el lehet képzelni a magasságát és az arányait.
A kohó belseje és működése a legérdekesebb. A nagyméretű, különböző formájú vas- és acélberendezések, amelyek önmagukban is kolosszusok, úgy kapcsolódnak egymáshoz, mint a legfinomabb óraszerkezet parányi alkatrészei. A berendezés minden része értelmet kapott az alkotó munkában: minden a vas olvasztását szolgálja.
A kohó belsejében játszódik le a legfontosabb folyamat: itt születik meg tulajdonképpen a vas. Ezt a belső teret úgy kell elképzelni, hogy lényegében két egymással szorosan összefüggő részből áll. Felül: a koksz, az érc és az adalékanyagok töltik ki a kohó gyomrát, alattuk a folyékony, izzó anyag “forr” az acéltestbe zárva. A vasolvasztás – ami bonyolult munkának tűnik a nem szakértő ember előtt, s egyszerűen úgy megy végbe, hogy a koksz “elég” az itteni forró levegőben, s ezt kíséri egy másik folyamat: a szétáramló hő kiolvasztja az ércből a vasat. Mind a salak, mind a nyersvas külön nyíláson ömlik ki a kohóból, amikor eljön a csapolás ideje. A nyílásokat – olvasztás közben – tűzálló samottal zárják el, csak a csapoláskor nyitják meg. A csapolás előtti térség az öntőcsarnok. Amikor csapolnak, a folyékony vas végigömlik a csarnok betonpadlójába süllyesztett csatornákon, egyemeletnyi magasból sisteregve zúdul le az öntőcsarnok szintjéről a földszinten “várakozó” szállítókocsikba. S máris indulhat a vassal teli szerelvény rendelkezési helyére, a feldolgozó üzemekbe.
Lényegében ezért a rövid folyamatért, a vas olvasztásáért – történik itt, e hatalmas, bonyolult üzem területén minden. Az érc, a koksz, a mészkő stb. azért érkezik ide az önműködő szállítóberendezés útján, hogy lehetővé váljék a vasolvasztás. A kohó kiszolgálása, adagolása automatizált…
A sztálinvárosi elsőszámú nagyolvasztó működésének vázlatos rajza. A rajzon látható szkipaknához az úgynevezett mérlegkocsi szállítja az olvasztáshoz szükséges anyagokat: a kokszot, az ércet stb. Mindezt a ferde felvonó pályán a szkipek viszik tovább a kohó torkához. A kis- és a nagykúpon keresztül egyenletes adagolással kapja meg a kohó “táplálékát”. Maga az olvasztás úgy történik, hogy egy alsó nyíláson forró levegőt fúvatnak be a zárt acéltestbe – az égési térbe, amitől a koksz átizzik és felhevíti az ércet. A nagy forróságban kiolvad a vas. Csapoláskor az izzó, folyékony vas és a salak külön nyíláson hagyja el a kohót.
… A kohó tövéből a ködbe, és párába burkolódzó tetejéig ferde pálya emelkedik. Ezen a pályán jár fel, s le a két fáradhatatlan szállítókocsi – a szkip. Öblös belsejükben “utazik” fel az anyag a kohó torkához. Az egyik szkip most indult el éppen fentről lefelé, terhét már lerakta, a társa pedig ebben a pillanatban “rugaszkodott” el a földtől, viszi az éhes kohónak a szigorúan kiporciózott adagot.
A szkipek munkája csak egy részét képezi az egész automatizmusnak. Mielőtt a szkipekbe kerül az érc, a koksz, a mészkő stb., már hosszú és érdekes utat tett meg az üzem területén. A bunkerektől, ahol tárolják ezeket az anyagokat, mérlegkocsin érkeznek meg a ferdefelvonóhoz. A mérlegkocsi olyan villamosvonat, amelynek két tartálya van. Ezt a két tartályt mérleggel építették egybe. A lemért súlyt ugyanis, a kocsin lévő szerkezet mutatja. A mérlegkocsit képzett gépész kezeli. A gépész az adagolási folyamat kezdetén kocsiját az ércbunker alá vezeti. Amint a kocsi pontosan beállt a helyére, a bunker zárószerkezete kinyílik és az érc a kocsi egyik tartályába ömlik. A darabos érc hullása közben a gépész ellenőrzi, hogy csakis a kellő ércmennyiség jusson a kocsiba, ennél egy dekával sem több. Ha a szükséges ércmennyiség már a tartályban van, bezárja a bunkert. Amikor ez is megtörtént, a gépész kocsijával a salakképző anyagot, vagy ócskavasat tartalmazó bunker alá áll, megtölti a villamosvonat másik tartályát, utána a ferde felvonó alsó állomásához, a szkipaknához irányítja a szerelvényt. A mérlegkocsi megtöltése körülbelül 3,5 percig tart.
Kövessük tovább az anyag útját. A mérlegkocsi a szkipaknába ér, a gépész most működésbe hozza a kocsi tartályának nyitószerkezetét, a felvett anyag behull a szkipbe, s az megrakodva elindul a pályáján felfelé. Ez az első szállítmány. Ez alatt a kokszbunkerekből koksz hullik a rostákra. A rosta csak a megfelelő nagyságú kokszot engedi át, a törmeléket visszatartja, a tiszta koksz egyenesen a mérlegtartályokba ömlik. Ha a mérlegtartály a szükséges kokszmennyiséget befogadta, bezáródik a bunker és ezzel egyidejűleg megszűnik a rostálás. Míg ez történik, minden megy a maga rendje és módja szerint. Az első szállítmánnyal a szkip már felért a kohó torkához, az úgynevezett felső állomáshoz, itt kibillenti tartalmát egy hengeralakú tartályba, s aztán elindítják lefelé, hogy újra megrakhassák. Eközben teszi meg útját a második szállítmány. Négy szállítmány érkezik így fel egymásután a kohó torkához, ennyi szükséges egyszerre a vasolvasztáshoz. Amikor az adagolási folyamat utolsó szkipje, tehát a negyedik szállítmány is felért a felső állomásra,, az úgynevezett vezérlőkapcsoló működésbe hozza azt az elmés és bonyolult szerkezetet, amely a kohót “megeteti”. Így történik az adagolás. A kohónak most már minden kelléke, anyaga megvan ahhoz, hogy benne végbemehessen az érckiolvasztás.
Lelátás a kohó aljában futó vasúti vágányokra és az ércelőkészítőmű épülő berendezéseire
Az egész hatalmas, egybehangolt munkának, a kohógépész a felelőse. Tulajdonképpen ő parancsol a kohóóriásnak. Szolgálati helyén irányítja a berendezések működését. A kohógépész szobáját a csapolónyílással egy szinten építették meg. Igen izgalmas és érdekes kép fogadja itt az embert. Pillantsunk be ide is. Szüntelenül halk kattogás hallatszik, s a háttérben jelző fények vibrálnak. Ebben a helyiségben van a szkipeket mozgató kötél hatalmas dobja és a dobozt forgató villamosmotor. A kötéldob körülbelül egy-két méter átmérőjű és a motorral együtt mintegy öt méter hosszú. Ugyancsak itt van a kohó adagolószerkezetének a motorja is. És természetesen még más érdekes berendezéseket is meg lehet ebben a helyiségben figyelni. Az automatikus vezérlőberendezés tábláin szinte kirajzolódik az egész üzem munkája. A táblákon kigyulladó feliratok mutatják, hogy azadagolási folyamatnak hányadik szkipje halad például ebben a pillanatban a ferdepályán felfelé, melyik pályán megy, s mit visz… A kohógépész “csak” feszült figyelemmel áll az őrhelyén és intézkedik. Gépek, szerkezetek mozdulnak meg erre nyugalmi állapotukból, rakodnak, terheket emelnek, szállítanak, úgy, ahogy az elő van írva számukra. Működik a kohó… Az emberben önkéntelenül is felvetődik az a gondolat, ha ezt a rengeteg munkát, amit a gépek látnak el, emberi erőnek, emberi kéznek kellene elvégezni, milyen fárasztó, s milyen nehéz lenne. Az emberi agy és a hősies építőmunka szebbé és egyszerűbbé tette ezt a roppant alkotó folyamatot.
Érdemes volt az építőknek hosszú hónapokon át kitartani az épülő kohó mellett – viharral, hóval dacolni, a kohó már termel. Az országnak érdemes volt áldozatokat hoznia – a kohó dolgozik, a tüzes torkán kiömlő izzó vaslávát a teremtő akarat a jólét fegyvereivé kovácsolja. Azzá lesz ez a vas, amivé alakítjuk: traktor, eke, borona, ami a földet munkálja, a bő termést segíti elő; szerszámgép, amely értékes munkaeszközöknek ad formát és életet; új lakóház váza lesz, vagy a vasúti pályán száguldó mozdony, amely élelemmel és építőanyagokkal megrakott vagonsort vontat.
A sztálinvárosi nagyolvasztó a jólét és a békés építőmunka kohója.
V. P.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
