Sztálinváros és a Sztálin Vasmű dolgozóinak távirata
A Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának, a Szovjetunió Minisztertanácsának
Moszkva
Drága Elvtársak!
Felmérhetetlen az a fájdalom, amely Sztálinváros és Sztálin Vasmű dolgozóit az emberiség legnagyobb jótevőjének, Sztálin elvtársnak halálával érte. Fájdalom nem lehet súlyosabb annál mely minket ért. Meghalt az az ember, akinek életünket, szabadságunkat, békénket köszönhetjük. Meghalt városunk és vasművünk névadója, meghalt az az ember, akit legjobban szeretünk.
Mától kezdve keményebben markoljuk a szerszámot, amellyel békeművünket építjük. Hűségesen követjük pártunkat és népünk szeretett vezérét, Rákosi elvtársat, odaadó, bátor harcosai leszünk a Szovjetunió vezette béketábornak. Életünk minden órájában velünk lesz a mi drága Sztálin elvtársunk, munkánk minden mozzanatát az ő tanítása, az ő szelleme sugározza be.
Esküszünk önöknek, hogy sohasem leszünk méltatlanok hozzá. A zászlón, amelyet sokezer sztálinvárosi dolgozó keze emel magasra, örökkön-örökké ragyogni fog a dicső, a halhatatlan Sztálin neve.
Sztálinváros és Sztálin Vasmű dolgozói
Joszif Visszarionovics Sztálin
1878. december 18. – 1953. március 5.
Szabad Nép – 1953. március 8.
Sztálinvárosban minden Róla beszél
Sztálinvárosban minden Róla beszél. Az új, modern lakóházak sora, a várost a vasműtől elválasztó fiatal erdő, az épülő erőmű, a magasra növő óriáskohó. Az Ő nevét hirdetik a szertefutó betonutak, az öntöde izzó vasat ontó kemencéi, a tűzállótéglagyár, az új iskola, a ragyogó üzletek Sztálin nevét viselik, neki köszönheti létét nagy békeművünk, az épülő Sztálin Vasmű és első szocialista városunk.
Sztálin hős fiai szabadították fel a földet, ahol tervünk nagy alkotása épül, ők verték szét népünk elnyomóinak és hóhérainak hadát, tőlük tanultunk szabad emberekként alkotómunkában, boldogan élni. Sztálin népe az idősebb testvér szeretetével átadta tudását, ‘tapasztalatait Sztálinvárosban száz és száz nagyszerű szovjet gép, daruk, keverőgépek, ekszkavátorok, száz és száz szovjet módszerrel dolgozó sztahanovistánk hirdeti nap mint nap népeink örök barátságát.
Sztálinváros frissen vakolt házain, az épülő erőmű betonoszlopain, a nagy Sztálin dicsőségét hirdető diadalkapukon, a nagykohón ma fekete zászlók lobognak Sztálinváros eddig csak örömet és győzelmet ismert, a hatalmas építkezés messzehangzó hangszórói csak a munka diadalait, az építés vidám indulóit harsogták eddig Sztálinvárosban százszorosán fáj az amitől a föld minden becsületes embere gyászba borult, hogy nincs többé közöttünk Ő, akit úgy szerettünk, mint apját a gyermek, testvérét a testvér, hogy meghalt Sztálin.
Kora reggel pillanatok alatt terjedt el a gyászhír. Órák teltek el amíg megértették a szívek és fel tudták fogni az agyak. Sztálinváros száz és száz, egymástól távoleső munkahelyén néhány percre megállt a munka. Volt, ahol kétperces némasággal adóztak, volt munkahely, ahol a Szovjetunió kormányának. Kommunista Pártjának és Legfelső Tanácsának hivatalos jelentését olvasták fel Az épülő falak tetején, gerendákon, pallókon vastraverzeken állva néhánysoros levelek születtek. Párttagok és pártonkívüliek szükségét érezték, hogy a gyásznak és fájdalomnak nehéz óráiban elmondják, mit jelentett nekik a drága Sztálin, kifejezzék rendíthetetlen hűségüket a párt, Lenin-Sztálin nagy pártja, a baráti szovjet nép és Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványa, szeretett tanítónk és vezérünk. Rákosi elvtárs iránt
“Másodszor vesztettem el az édesapámat – mondta a tizenhét esztendős Szabó András. – Kilencéves koromban maradtam először árva, amikor édesapám még az első háborúból szerzett betegségébe belehalt. Sztálin elvtársnak köszönhettük, hogy földet kaptunk, hogy anyám ma tszcs-tag lehet, bátyáim dolgoznak és hogy én darus-tanfolyamra mehetek. 130-150 százalékot teljesítettünk eddig is a Baglyos kubikosbrigáddal, de Sztálin elvtárs drága emlékére megfogadom, hogy április 4-ig tovább növelem teljesítményemet és a szálláson társaimnak Sztálin elvtárs életéről fogok beszélni, mert én már tanultam róla. Én eddig nem voltam mindig nagyon fegyelmezett, megtörtént, hogy késve értem a munkahelyre. Soha, soha többé nem fogok elkésni”.
A fájdalom felnőtté érlelte ma a gyermeket és nem szégyeli a könnyet a meglett ember. Deák Antal több mint harminc esztendeje kubikos. Szentesről jött Sztálinvárosba. Brigádvezető. Jól dolgozik, 120 százalék körül termel mindig a brigádja “Én tudom, mit adott Ő nekünk. El fogom mondani ezerszer is a fiataloknak, úgy éltünk azelőtt, mint a kóborló kutyák, istállóban aludtunk, szérűskertben, puszta földön. Hetekig, hónapokig hiába jártunk munka után. Útszéli csavargók voltunk, nem jutott meleg étel, magunkkal vittük a rongyos pokrócot, szerszámot, talicskát. Ha most este hazamegyek a szállásra, a kályha mellett ott a kanna szén, az ágyon a tiszta lepedő, tiszta párna. Ember vagyok, nem ordítanak rám, ha bemegyek a hivatalba, hogy “takarodj paraszt”. Brigádvezető-iskolán voltam, ott is azt tanították, hogy minden dolgozó ember érték. A fiam tanul. A lányom tanul. Ha dolgozom: tudom, hogy a békét építem. Az életem, a reménységem az Ő neve, drága emléke.”
“Nézzetek körül, drága elvtársak – mondja Balla Mihály főépítésvezető – Nézzetek körül – ezt adta nekünk. 1915-ben szereztem a diplomámat, harmincnyolc esztendővel ezelőtt. Ha nagy építkezésről álmodtam – álmodtam egy húszméteres hídról, vagy egy négyemeletes házról. Sztálin elvtárs tanított meg bennünket arra, mekkora erő van karjainkban, milyen hatalmas alkotásokra képes a felszabadult ember”
Szlobodnyik László brigádja egyike azoknak, amelyek a kohó többi építőjével együtt a felszabadulási hetet kezdeményezték. Szülei, fivérei a múltban cselédek voltak. Hat gyerek közül egyedül ő tanulhatott szakmát, ács lett. Éveken keresztül 8-10 napot dolgozott egy hónapban, nem tudta megkeresni a puszta kenyeret. Most kétszeres sztahanovista, kilenctagú brigádjában nyolc sztahanovista van. A kilencedik nemrégen szerelt le, most terjesztették fel őt is sztahanovistának. 180-200 százalék körül van a teljesítményük, már a második hatalmas kohó alapozásán dolgoznak. “Párttag vagyok és ez arra kötelez, hogy ezentúl százszor jobban dolgozzak és százszor jobban vigyázzak soraink tisztaságára, keményebben szálljak szembe minden ellenséggel” – mondja Szlobodnyik László.
Miközben a kohóépítők csendes szavakkal emlékeznek Sztálin elvtársról – idehallatszik a betonkeverőgépek zaja, mozdonyok füttye, látni lehet a magasba emelkedő darukat és a szalagokon felfelé futó téglákat. Az élet szól, hangosan és győzelmesen. A magasba emelkedő falak, a munka új diadalai állítanak emléket Neki.
Sztálin örökké él /részlet
1953. MÁRCIUS – MAGYAR FILMHÍRADÓ12 – teljes különkiadás
Sztahanovisták keresik fel a pártbizottságot, bejelentik, hogy sztahanovista-őrséget vállalnak. Egy fiatal kőműves felvételét kéri a pártba.
A “hatvanas” kemencében elkészült az adag, csapolni kell. Széles, fénylő folyamban ömlik az izzó vas. Millió tüzes szikrát szór maga körül. Minden kemencén más felirat van. “Köszöntjük április negyedikét, felszabadulásunk ünnepét”, “Éljen a béke”. És ezen, éppen ezen a kemencén, amelyik most ontja izzó kincsét, messzire látszanak a nagy fehér betűk: “Éljen Sztálin”. A brigád némán figyeli, hogy ömlik a vas, hogy pattognak a tüzes szikrák. Szemük a feliratra szegeződik. Nem, nem fogják letörölni onnan. Maradjon ott, hirdesse, amíg csak vasat adnak a kemencék amíg csak alkot és épít az emberi kéz, amíg csak szeretni tud es dobogni tud az emberi szív. Éljen Sztálin dicsőséges neve, örökké éljen!
Fehér Klára
