Népszava – 1953. március 07.
Gyászol a dolgozó magyar nép
Pénteken, a kora reggeli órákban, amikor a rádió szertesugározta a döbbenetes hírt a legnagyobb veszteségről, amely a világ dolgozóit a nagy Lenin halála óta érte – szerte az országban, a fővárosban a megrendülés, a hűség, a gyermeki szeretet feledhetetlen jelenetei játszódtak le. A főváros utcái szinte egyszerre teltek meg fekete és fekete fátyollal övezett vörös lobogókkal.
Egy férfi a Szabad Nép március 6-i különszámából olvas fel a munkások röpgyűlésén
fotó: MTI/Bojár Sándor
A Szabad Nép különkiadását remegő kézzel, könnyes szemmel olvasták az emberek s adták tovább egymásnak. A Dózsa György úti Sztálin-szobor előtt lassan, komoran, gyászoló tömegek gyülekeztek. Csepelen, Újpesten, Kispesten, a nagy gyári kerületekben már jóval a váltás előtt munkahelyükre érkeztek a dolgozók. Röpgyűléseken szólalt meg a mélységes gyász mellett dolgozó népünk elszántságának hangja: a gyász az alkotás fogadalmával ötvöződött. Sztálin elvtárs halála megtanította népünket mélyebben látni s jobban ismerni kötelességeit. Sztálinváros, Ózd, Diósgyőr kohászai, vasasai, Inota, Kazincbarcika építői, Dorog, Komló, Tatabánya bányászai a budapesti dolgozókkal együtt, Mezőtúr, Karcag, Túrkeve szövetkezeti parasztjai az ipari munkássággal együtt, tudósok, művészek, írók a munkásosztállyal és a dolgozó parasztsággal együtt nagy és szent fogadalmat tettek e napon.
Sztálin elvtárs emlékére fogadjuk…
Megszűnt dobogni korunk legnagyobb emberének szíve. Most száz- és százmilliók, köztük a mi dolgozóink, szíve dobogja: Sztálin elvtárs tetteinkben, mindennapi alkotásainkban, az emberiség boldog jövőjében él tovább és halhatatlan, mint maga a kommunizmus nagy ügye.
Mi, sztálinvárosiak, megfogadjuk Neked, Sztálin elvtárs, hogy szívünk utolsó dobbanásáig követjük tanításaidat
Mélységes gyász súlya nehezedik Sztálinvárosra. Itt, ebben a városban, amelyet Sztálin neve ihlet napról napra hatalmas alkotásokra, talán még élesebben hasított a fájdalom a szívekbe. Ha pillantásod a büszkén magasodó épülő kohó felé siklik, ha látod az erőmű égbeszökő kéményét, ha végigmész a Sztálin úton a ragyogó házsorok előtt… összeszorul a torkod. Minden épület, minden alkotás Sztálin géniuszát sugározza feléd.
Gyászoló munkások
fotók: Fortepan/Bojár Sándor
Sztálinvárosban minden Róla beszél
Délelőtt tíz óra van. Megáll a munka az öntödében. Kemény, sírást nem ismerő férfiarcokon gördül le a könny…
A munkások siratják édesapjukat…
A párttitkár beszél, keményen, megfontoltan, kommunista módra.
– Mi, sztálinvárosiak, megfogadjuk Neked, Sztálin elvtárs, hogy szívünk utolsó dobbanásáig követjük tanításaidat…
Fleyer József művezető összehívja embereit. Szeretne valami nagyon-nagyon szépet mondani, kifejezni mindazt, amit érez. De csak annyit mond:
– Érjük el ma a lehetetlent is…
A “Sztálin, a béke őre” nevű kúpolókemencéből szikrázva ömlik egész nap a vas. Az öntők a napi 70-80 adagos átlag helyett ezen a napon százhúsz adagot csapoltak.
Csodák születtek a városban. Olyan csodák, amelyekre csak a mérhetetlen szeretet képes. Március 6-án a kohóépítők két acélgyűrűt emeltek helyére. A terv: másfélnaponként egy gyűrű.
Az épülő kohó – képeslapon is
fotó: Dunaújváros története képeslapokon
Nyugodt méltósággal fordul az óriásdaru. És pehelyként emeli a roppant gyűrűt. Medve György sztahanovista irányítja a munkát. A hatalmas termetű férfi eltörpül az acélóriások mellett. Mégis ő uralkodik a gépen…
A városra leszáll az est. Kornéli Gyula, idős munkás, fekete ruhát öltött mély gyásza jeléül. Régi napokra emlékezik, amikor a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregében szolgált. Emlékezik egész munkás életére, amelyben roppant változást teremtett Sztálin megvalósult tanítása. Nincs és nem lehet szó, amely ki tudná fejezni, amit az idős harcos munkás érez.
Messziről a munkásmozgalom megrázó gyászindulójának hangjait hozza a szél… A munkások keményen összeszorítják ajkukat. Szinte érződik: Sztálinváros újabb, soha nem látott harcba indul.
Olyan várost kell alkotnunk, amely a sztálini korszak nagyszerűségét hirdeti
Mi, építészek, alkotómunkánk minden mozzanatában érezzük, látjuk, hogy ez a munka, ötéves tervünk, szocialista városunk építése, milyen eltéphetetlenül összekapcsolódott népünk édesapja, Sztálin elvtárs tanításával, nevével. Ő tanított meg bennünket arra, hogy népünknek itt, szocialista városokat emeljünk. Ő tárta ki előttünk a lehetőségeket, hogy messzire nézve, nagyvonalúan tervezzünk – és terveinket valóra is váltsuk. Ő tette világossá előttünk, hogy a nép számára olyan épületeket kell alkotnunk, amelyek nem csupán műszakilag elégítik ki az igényeket, hanem művészi tekintetben is. Az ő útmutatásait követi újjászületett építőművészetünk, amelynek tartalma szocialista, formája nemzeti s amely a magas eszmeiség felé tör.
Garancz Magdolna, Barna Mária és Lógó Erzsébet építõk Maximenko-módszerrel falaznak /1953
fotó: MTI/Kovács Lajos
Mi, sztálinvárosiak, hazánk büszkeségének, a drága Sztálin nevét viselő új, szocialista városnak tervezői, mélyen érezzük a kapcsolatot Sztálin elvtárssal, halhatatlan tanításaival. Hiszen már harmadik esztendeje osztályrészünk a nagy tisztesség, hogy azt a várost tervezzük, amely az ő emlékét örökíti majd meg. Most, hogy eltávozott közülünk nagy tanítómesterünk, elhatároztuk, hogy igyekszünk tanításait még jobban, alaposabban elsajátítani és útmutatásait követni.
Sztálin elvtársról elnevezett városunk építésében most jutottunk el a város központja, a főtér tervezéséhez. Régi vágyunk, tervünk, hogy ez a főtér Sztálin elvtárs szobrához nyújtson méltó keretet. Az ő szobra köré kialakított városkép, szocialista építésünk első monumentális alkotása fejezi majd ki azt a hálát és szeretetet, amelyet dolgozó népünk iránta és a Szovjetunió iránt érez. Ennek a városnak építészetével, lakói és dolgozói napsugaras életével kell hirdetnie a sztálini korszak nagyszerűségét és az emberiség történetének hatalmas géniusza – Sztálin emlékét.
|
A Politikai Bizottság tárgyalta a városközpont megépítését, illetve kialakítását. Nagy izgalommal készültünk erre a napra. A város főépítésze elkészített egy makettet, melynek középpontjában a pártszékház és a tanácsháza állt, ezt vittük magunkkal Budapestre a párt Politikai Bizottságának ülésére, melyre négyen voltunk hivatalosak: Földes, Borovszky, Weiner és én. Amikor az ülés részvevői meglátták a terveket és Weiner rövid indokolást mondott, Rákosi a következőkkel intézett el bennünket. “Hol élnek maguk? Ez így nem városközpont. Ide egy magas toronyépület kell, hogy a messze környék lássa, itt lesz az új szocialista város centruma.” Végül indítványozta, hogy két év múlva hozzuk vissza a tervet. Az eltelt idő alatt azonban a cikcakk-politika következtében változott is város megítélése. A revizionista nézetek erősödése következtében nem szívesen fogadtak bennünket a felsőbb szervek. Újra a Politikai Bizottság napirendjén szerepeltünk. Elkészült az új tanácsháza makettja a toronnyal és a csillaggal. Most már Nagy Imre volt a szóvivő, aki azzal kezdte, hogy a kérdést vegyük le a napirendről, mert nem időszerű, majd így folytatta: “Maguk mit képzelnek? … Minek ide toronyház? Ez nem egyéb, mint sztálinvárosi avantgardizmus.” Ezúttal tehát a másik véglet időszakát éltük, s ott álltunk a bizonytalanságban. |
Sztálinváros építészei a nagy Sztálin tanításai alapján folytatják munkájukat. És olyan munkát kell vélgezniök, hogy Sztálin elvtárs városa Sztálin elvtárs élete munkásságának célját fejezze ki: a dolgozók boldogságát, a gyermekek gazdag jövőjét, a kultúra felvirágzását, a béke építését.
Sztálinváros tervező építészei megtisztelő feladatuk győzelmes megoldásával sorakoznak még szorosabban pártunk és Rákosi elvtárs zászlaja köré a Szovjetunió vezette béketábor nagy családjában.
Weiner Tibor – építőművész – Sztálinváros főépítésze
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
