Filmvilág – 1982. április

Történelem felülnézetből

Tegnapelőtt

Tegnapelőtt – magyar, 1982. írta és rendezte: Bacsó Péter. Dialóg: Karinthy Ferenc. Kép: Andor Tamás. Zene: Vukán György. Vágó: Morell Mihály. Díszlet: Banovich Tamás. Szereplők: Igó Éva (Gönczi Dorottya), Dörner György (Feri), Nemcsák Károly (Kulin Károly), Tóth Tamás (Koncz János), Moór Mariann (Apáca, csaposnő), Őze Lajos (Dorottya apja), Kakassy Ágnes (Dorottya anyja). Gyártó: MAFILM Dialóg Stúdió. Mozidélelőtt XVI. – Tegnapelőtt

Erről a tegnapelőttről, az ötvenes évekről egyre több szó esik filmjeinkben. A kifejezés – ötvenes évek – meghatározott történelmi korszakot jelöl, de csak ritkán gondolunk arra, hogy az “ötvenes évek” 1949-ben kezdődtek, és 1956-ig tartottak. A mai fiatal nemzedéknek, azt hiszem, lassan már ezt a paradoxont is egyre inkább meg kell magyarázni. Hogy azokat az éveket nem naptári szabványok szerint mérjük. Nem ez az egyetlen paradoxon, amit a húsz-harmincévesek szeretnének megérteni “a törvénysértések korából”, a “dogmatikus időkről”, a “sztálinizmusról” – hogy a szinonimáknak szánt, bár korántsem szinonim jelentésű korszakjelző terminusok közül fölsoroljak néhányat. Szenvedélyes érdeklődésük érthető, hiszen ez a tegnapelőtt szüleik tegnapelőttje. Minthogy számukra valóságosan elérhető személyekhez – apáikhoz, nagyapáikhoz – kapcsolódik, érthető az is, hogy a tényeken kívül, sőt a tényeknél jobban, az emberi mechanizmus működésére keresnek magyarázatot. A tényeket – úgy, ahogy néha sommásan, néha leegyszerűsítve – a történelemkönyvekben is megtalálhatják. A személyes motívumokat nem. A leggyakrabban előforduló kérdésekre – te hogy élted át?, mit gondoltál?, hogy hihetted el? – általános érvényű választ csak a művészi hitellel ábrázoló irodalom, film, színház stb. adhat.
Bacsó Péter nem először dolgozza fel ezt az időszakot. Érdekes – és sok tekintetben szimptomatikus -, hogy előbb készített vitriolos szatírát az ötvenes évekről (A tanú), míg a most elkészült Tegnapelőtt a maga drámai (helyenként melodrámai) hangvételével inkább az elmesélt események közvetlen átéléséből fakadó megrendülést sugározza. Mintha “az emberiség nevetve búcsúzik a múltjától” önfeledt gesztusa után most látná elérkezettnek az időt az oknyomozásra, a történelmi tények és a tényekhez kapcsolódó sorsok szisztematikus föltérképezésére. Erre vall, hogy egy interjú tanúsága szerint – következő filmjét ott kezdi majd, ahol a Tegnapelőttöt abbahagyta. S már a Tegnapelőtt sem az ötvenes évekkel indul – ezt talán előre kellett volna bocsátani -, hanem az előzményekkel: a Simó Sándor megfilmesítette “Boldog évekkel”. Pontosabban 1947-től.
Itt nem árt emlékeztetni arra, hogy a Tegnapelőtt más “filmkörnyezetben” született meg, mint akár a Fényes szelek, akár a Szerelem. Vállalva a leegyszerűsítésből fakadó vulgarizálás kockázatát, úgy vélem, hogy míg a Fényes szelek a struktúra felől közelített az emberhez, addig a Szerelem az ember felől közelített a struktúrához. Az előbbiben a történelmi valóságból esszenciaszerűen kivont mechanizmus uralkodott, az utóbbiban az emberi gesztusok révén szüremkedett be a magánéletbe a történelem. Az ugyanerről a korszakról készült filmek az elmúlt években mintha e két filmtípus szélsőségeit próbálnák egymáshoz közelíteni. A mechanizmust és az embert. A történelmet és a magánéletet. A társadalomrajzot és az egyéni sorsot. Gábor Pál filmjei (Angi Vera, Kettévált mennyezet), Fábri Zoltán Requiemje egyaránt ezt a külső társadalmi események és belső, pszichológiai folyamatok közötti kölcsönösséget ragadták meg. Azt a feszültséget, amely a lélektani vagy morális szorítóhelyzetből adódott, s amelyet a szereplők a maguk módján igyekeztek föloldani. Úgy, hogy megalkudtak, vagy úgy, hogy belehaltak.
Bacsótól már korábban sem volt idegen ez a filmkészítő módszer. Ő eredendően filmpublicista, aki mindenekelőtt szociológiailag regisztrálja a társadalmi jelenségeket, s azután hozzálát, hogy átfogalmazza pszichikai jelenséggé; vagyis olyan embereket keres, akik primeren és magas fokon képesek mindennapjaikban átélni szociális, gazdasági, ideológiai, politikai stb. problémákat. A valóságban persze az emberek nagyrésze inkább érzelmeket, indulatokat, fájdalmakat, örömet él át – amit természetesen átszíneznek társadalmi és történelmi meghatározottságunk motívumai -, így Bacsó hősei (hacsak nem foglalkoznak hivatásszerűen szociális, gazdasági, ideológiai, politikai stb. problémákkal) általában papírízűek, s az ábrázolt konfliktusok is inkább illusztrációk egy-egy társadalom-szociológiailag érvényes jelenséghez.
Mindamellett ennek a módszernek megvan a maga létjogosultsága, ha a rendező a jelenről beszél, vagyis ha a film cselekménye ma játszódik. Filmkamerával is lehet publicisztikát írni. Az új jelenségek plakátszerű fölrajzolása – különösen egy olyan gyorsan dolgozó, mozgékony rendezőnél, mint Bacsó – éppen tömeghatásánál fogva nem lebecsülendő erény a film esetében. A múltba nézés hasonló metódussal már erősen kérdéses. Az ábrázolás még könnyebben válhat illusztratívvá. A Tegnapelőtt azt az érzést kelti, mintha az adott időszak politikai eseményeinek ritkás rácshálózatára utólag feszítették volna föl az emberi sorsokat, magát a történetet. Az 1947-ben játszódó első részben szó van egy apácák vezette leánynevelő intézetről, a NÉKOSZ-mozgalom vasútépítő akciójáról Jugoszláviában és a “kékcédulás” választásokról. Az 1949-es középső harmad a Rajk-per és a VIT köré szerveződik. Az 1951-es befejező rész (jóval rövidebb, mint az előző kettő) helyszíne a sztálinvárosi kohómű. Ez önmagában nem több, persze, mint a cselekmény korszakjelző kerete. De már itt föltűnik a nézőnek, hogy ezek a színhelyek és események nem a maguk valódi belső tartalmával jelennek meg, hanem csupán staffázsszerű utalásként, hangulati elemként vagy couleur locale-ként. Külsőleg minden valódinak látszik, de a kor lényegét nem ismerheti meg belőlük az a néző, aki nem élte át.
Már az indításnak sincs mélyebb hitele annál a tankönyvszerű ténynél, hogy 1947-ben még voltak rendi iskolák. Megtudjuk ugyan, hogy a film hősnője, Gönczi Dorottya (Igó Éva) azért kénytelen elhagyni a tanodát, mert NÉKOSZ-ista szerelme Marxot és Lenint adott neki olvasni, de sem az intézményt, sem annak a lányra gyakorolt hatását nem ismerjük meg közelebbről. (Az utóbbit aligha hitelesíti kellően, hogy Dorottya egy kőkereszt tövében kijelenti a népi kollégium igazgatójának: néha még imádkozik a kommunista eszme győzelméért. Ugyanilyen illusztratív az a fordulat, hogy a Dorottyát az iskolából elbocsátó apácával 1951-ben egy sztálinvárosi kocsma csaposaként találkozunk.)
Valójában a film mindegyik fordulata hasonló módon tapad a történelmi eseményjátékhoz, a “díszletből” – s nem a sorsok alakulásából – csiholva konfliktust. Természetesen igaz lehet, hogy Dorottya szakít apjával, aki egy falusi kocsma tulajdonosa, de nem így, nem ezzel a kurta-furcsa jelenettel, amelyben az apa (Őze Lajos) előbb merőn nézi az éneklő NÉKOSZ-istákat, majd egy perc múlva, baromfietetésből visszatértében leken egy pofont a lányának.

Dörner György és Igó Éva

A film konfliktusának magja a Rajk-perhez kapcsolódik. Dorottya második szerelme, Tokody Feri (Dörner György) mint az egyik népi kollégium igazgatója maga is hamis vád alá kerül a kollégiumok elleni eljárások során. A jugoszláviai vasútépítés és Rajkkal való személyes ismeretsége képezi a vád alapját, s többek között Dorottyát akarják rábírni a terhelő tanúvallomásra. A lány a sorozatos kihallgatásokat végül nem bírja idegekkel, és aláírja a hamis jegyzőkönyvet. A letartóztatott Ferinek azonban nyoma veszett, hiába próbál érdeklődni utána.
A filmnek ebben a részében hiányzik leginkább, hogy Bacsónak nem sikerült személyiséget, csupán arctalan figurát teremteni hősei számára. Itt már tudnunk kellene, hogy Dorottya öntudatlanul sodródó áldozat-e, akit csak elkap a történelem lendülete, s bár szerelmei révén bekerül az események forgatagába, de nem ért belőlük semmit, vagy fogódzót is talál – mindenekelőtt Feriben -, aki mellett kiteljesedik, ráirányítja szemét az új világra, s csak a fiú elvesztése borítja fel megtalált egyensúlyát, egészen az öngyilkosságig taszítva. Ehhez azonban ábrázolni kellene kettőjük kapcsolatát, s mindenekelőtt Ferit emberi mivoltában kellene megismernünk. Mert azok a mozgalmi megnyilvánulásai, amelyekről értesülünk, ehhez nem elegendők. (A vasútépítésnél kedvesen naiv forradalmi pátosszal minden egyes csákányütéssel az imperializmust, Churchillt, Trumant “sújtja”. Amikor arról van szó, hogy a nép gyermekei lehetnek-e hajtók a demokratikus állam vezetőinek vadászatán, örül a többség nemleges szavazatának. Amikor igazságtalanul kizárnak egy fiút a kollégiumból, már maga szuggerálja az antidemokratikus döntést. Aláírja az elégetendő könyvek listáját, de igyekszik megmenteni a megsemmisítésre ítélt remekműveket. Feri arcvonásain a kor jószándékú ifjú funkcionáriusainak bizonytalanságai tükröződnének a rendező valószínű szándéka szerint; ehelyett azonban csak egy amorf személyiséget kapunk. S a belső folyamatok ábrázolása helyett megint csak képi illusztrációt: a letartóztatott fiú után hiába érdeklődő, magába roskadva villamosozó Dorottya könnyáztatta arcát, – s kontrasztként a villamos mellett robogó teherautón lelkesen éneklő VIT-fiatalok csoportját.

Az 1951-ben játszódó befejezés magába sűríti a film minden hibáját. A néző elháríthatatlan érzése, hogy Dorottyának azért kell a sztálinvárosi kohó frissen csapolt acélfolyamába ugrania – azért nem lehet öngyilkos, mondjuk, a konyhájában gázzal -, mert ehhez is díszletre van szüksége a rendezőnek. Alig pár perccel korábban hangzik el: “Itt dobog az ország szíve.” Sztálinvárosi kocsma, sártenger, a “sej szellők, fényes szellők”-et harmonikázó öreg csavargó, a friss csapolású acélból fölcsapó fekete füst, s – az utolsó snitten – a lány elárvult gyermekének fejét simogató, elveihez hű maradt fiú, Dorottya első szerelme – mindez hamisítatlan melodráma.

Tegnapelőtt – részlet a filmből:

.
Szeretném hangsúlyozni: a Tegnapelőtt története, mint egy korszak társadalmi-történelmi elemzése, igaz. Mint film nem igaz. Az emberi hitelesség hiányzik belőle – közhelyek helyettesítik -, de a szándék alapvető tisztessége vitathatatlan. S a műgond is, amellyel Bacsó megkomponálja a jeleneteket, ügyelve az atmoszférára (biztos technikával simítva bele, például, híradóstílusban fölvett snitteket a valódi híradófelvételek közé). Gondos – és ami stiláris kérdés: művészkedést elkerülve tárgyilagos – Andor Tamás operatőri munkája, az élőbeszédet tükrözik Karinthy Ferenc dialógusai. A film hibái – az elmondottakon kívül – a színészi játékban ütköznek ki, ami annál fájdalmasabb (és figyelmeztetőbb), mivel a főszerepeket az utóbbi években feltűnt nemzedék legtehetségesebbjei közé tartozó színészek játsszék. Igó Éva és Dörner György nem hibáztathatók, amiért körvonalazatlan jellemek és helyzetek híján, “általános színjátszásra” kényszerülnek. Tóth Tamás szerencsésebb – és ki is használja szecséjét -: markáns karaktert formál a “legfelső apparátusba” kerülve fokozatosan elszemélytelenedő volt ifivezető epizódjaiban.

KOLTAI TAMÁS

Nemcsák Károly vallomása Bacsó Péter Tegnapelőtt című filmjének záró képsorán egy erős kezű munkásfiúval indul el a villamos. Egy hitében, tisztaságában megingathatatlan, önfeláldozó sztálinvárosi kohásszal, aki úgy tartja ölében hajdani szerelme elárvult gyerekét, mintha csak a sajátját szorítaná magához. Ez volt ő: Nemcsák Károly, 1982-ben, első filmszerepében. Elismerő kritikák, nagyszerű pályakezdés. Előbb Szegeden, aztán Zalaegerszegen játszik, de itt is, ott is Ruszt József rendezéseiben, öt év után úgy érzi, lépnie kell, ezért 1986 szeptemberében – Bálint András hívására a budapesti Radnóti Színpadhoz szerződik. Akkor már ismert és sikeres színész, de a népszerűséget a Szomszédok Vágási Ferije hozza meg számára, ez a lelkiismeretes nyomdászférj, akiből sugárzik az emberség. A gyökerekről és az ösztönző erőről: – A falu, ahol felnőttem, “zöld sziget” a térképen. Borsodban van, egy erdőben. Ha kemény volt a tél, nagy a hó, lovaskocsival hozták a kenyeret. Mással nem lehetett. Gimnazista voltam, amikor bejött hozzánk az első autóbusz. Mivel mindennap korán keltünk, aludni is korán jártunk. Tévé csak az iskolában volt, ott gyűlt össze az egész falu. Apánkat félve szerettük, hisz ő tartotta el az egész családot, állandóan dolgozott. Mi ketten, a nővérem és én, anyánk mellett nőttünk fel. Hideg az a vidék, de összetartó emberek laknak arrafelé. Nagy játék, nagy szabadság nem volt, munka viszont bőven. Vagy az erdőgazdaságban, vagy a szőlőben, vagy a kertben. Nyáron aratni jártunk. De nem géppel – kézzel! Pontosan emlékszem, hogyan kötöztük a kévét, hogyan csépeltük a gabonát. Együtt volt az gész falu, mindenki segített mindenkinek. Ősszel is, amikor törtük a kukoricát. Akkoriban még figyeltek egymásra az emberek… Tizenkét éves voltam, amikor elkerültem otthonról. Kisvárosba, kollégiumba. Húszan vagy harmincan lehettünk a szobában, és ugráltam az emeletes ágy tetején és verseket mondtam. Amúgy alacsony voltam és gátlásos, egymagamban kullogtam a többiek után. Tizenkilenc évesen aztán nőttem egy jó nagyot… egyetlen esztendő alatt tizenöt centit. Ez még a gondolkodásomra is kihatott. A tanulásba persze nem szakadtam bele. Odahaza mindig megmondták, hogy mit és hogyan csináljak, de a kollégiumban más volt a helyzet. Ott senki sem fegyelmezett. Abból éltem hát, ami az órán rámragadt. Délutánonként, amíg a legjobb előmenetelűek magoltak, én focizni jártam. Később megváltoztam. Mindent tudni akartam. A hiúságom lett a legnagyobb ösztönző erőm. “Engem ösztönözni kell” (Helyes Zsuzsa felvétele) A döntésekről: Életem első nagy döntése a főiskola volt. A többi már magától jött. A szegedi évet Ruszttól kaptam. Ezt a lehetőséget nem lehetett kihagyni. Mint ahogy Zalaegerszeget sem. Ruszt tanácsolta azt is. Színészmesterségre Békés András tanított a főiskolán. Imádom az embereket… őt is nagyon szerettem. Hogy fel tudok menni a színpadra, azt neki köszönhetem. De hogy ott tudok maradni, azt Rusztnak. Ő mindenkihez máshogy közeledik. Van, akinek a lelkére hat, másnak az eszére, megint másnak a hiúságára – ebben nagyszerű. S mert varázsa van, akármerre vezeti is a színészt, az gondolkodás nélkül vele megy. Égő szemű, lángoló kamaszok voltunk mellette, aztán felnőttünk, gondolkodni kezdtünk és eljött a nap, amikor más útra tértünk. Öt évet töltöttünk el együtt, ennek óhatatlanul be kellett következnie. Első nagy szerepem Gruffaldino volt, a Két úr szolgájában. Mind a mai napig ezt szeretem talán a legjobban. Bár jól éreztem magam Rómeóként és Csongorként is, s ugyanakkora öröm volt számomra Iszhak Babel Húsvétja, mint Brecht Baalja. Ruszttal azért is volt élmény a munka, mert rengeteget lehetett beszélgetni vele. A korról, amelyben a darab játszódik, a szerepről, az emberekről, mindenről. Én akkor tudok csak jól dolgozni, ha foglalkoznak velem. Különben lépcsőházi okoskodó vagyok, otthon, utólag rágom át magam a történteken, mert flottul, gyorsan dönteni nem tudok. A filmekről: Fekete haj, kreol bőr, vastag száj, mit tudom én, milyen orr – ez vagyok én. A külső jegyek borzasztó fontosak. De hiába játszom Othellónak – én Rómeó vagyok! Vagy a Tegnapelőtt munkásfiúja. Ebben a filmben ugyanazt az utat jártam be, mint a valóságban. Szűk, zárt közösségből egy nyitott világba. Tisztességgel, elvekkel, lelkiismeretesen. A Szomszédok Vágási Ferije is közel áll hozzám. Nem is kell megerőltetnem magamat munka közben. Tudom, sokan azt mondják: híg a sorozat. Mintha az életünk annyira mozgalmas lenne… Az Egy teljes nap című filmet, mindennapi életünkről és mindannapi szenvedéseinkről Grünwalsky Ferenccel forgattam. A srácnak, akit játszom, semmije sincs, csak tartozása és dekoratív felesége, akire eszeveszetten féltékeny. A végén meg is öli, mert attól fél, hogy sem megtartani, sem eltartani nem tudja őt. Forgatókönyv nem volt, csak vázlat, a mondatok mindig a forgatás helyszínén születtek. Ha sok az extermitás, a váratlan fordulat a filmben, akkor ezért. A feltöltődésről: – Körül sem kell néznem, úgyis tudom: rengeteg a “manipulált”, egyéniségét vesztett ember a pályán. Remélem, bennem még ott van, amit otthonról hoztam. Ha úgy érzem, “üresedem”, gyorsan hazamegyek. Ez segít. Rettentő sokat segít. Megérkezem, átöltözöm, felveszem apám munkásruháját és megyek a kertbe vagy a szőlőbe. Én mindig találok valami tennivalót. Nyár van, napozni szeretnék, de nem tudok. Csak úgy tétlenül bámulni az eget… az ki van zárva! SZABÓ G. LÁSZLÓ Megjelent: Új Szó – 1988. július 22.

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.