Dunaújvárosi Hírlap – 1973. december 21.
Huszonötezer építőmunkás városa
Részlet a szerző Az első évtized című várostörténeti monográfiájából, amelyet 1975-ben, a városalapítás 25. évfordulójára ad ki a Dunaújvárosi Városi Tanács
AZ ÉPÍTÉSI CSÚCSIDŐRE ugyancsak megemelkedett a dolgozók száma. 1952 nyarán már több, mint negyven vállalatnál, huszonötezren dolgoztak Sztálinvárosban. A 26. Építőipari Tröszt és a 33. Építőipari Tröszt afféle generál vállalkozó volt, más építőipari szerelő vállalatok csak kirendeltségeket tartottak Sztálinvárosban. Miután egy rendelet szerint minden gyár maga szerelte fel és helyezte üzembe saját gyártmányait, szerelésvezetőséget nyitott többek között a Láng Gépgyár, az Április 4. Gépgyár, a Vaskohászati Kemenceépítő Vállalat, a MÁVAG, a Ganz, a VERTESZ is, hogy csak a legnagyobbakat említsük. Az idézett rendeletre azért volt szükség, hogy a hiányos szállítások ne mást, hanem magát a gyártó céget sújtsák. És ez időben szinte minden magyar vállalat gyártott valamit Sztálinvárosnak.
Építőanyag szállítására rendszeresített csillekocsik /1951
fotó: MTI/Farkas Tamás
Mégpedig nem is akárhogyan. Már 1951 márciusában megjelent egy rendelet, amely az épülő gyár minden megrendelésének soronkívüliséget biztosított, amennyiben honvédelmi fontosságúnak mondta az épülő vasművet. Minden ügyiratra ráütötték: Kiemelni-Gyorsítani! Nagybetűs pecsétek hirdették a legkisebb megrendelésen is, hogy: “Építjük a Sztálin Vasművet”, “Segítsd építeni a Sztálin Vasművet, intézd el azonnal!” A magyar vállalatok eleinte egymással versengve, később már csak kényszerűségből, soronkívüliséget adtak minden sztálinvárosi megrendelésnek. Ez valóban segített valamit, de csodát nem hozott. Pedig az ország hivatalos vezetői csodát vártak Sztálinvárostól.
A csodához azonban – ha a gazdasági életben egyáltalán van csoda – mindenekelőtt jobb szervezés, nagyobb szakértelem és türelem kellett volna. De miközben egyik feltétel sem volt tökéletes, a türelmetlenség tetőfokra hágott. Az a hajsza és gigantománia, ami az ötvenes évek elején az ország gazdasági és politikai életét jellemezte, Sztálinvárosban kulminált, itt minden azonnal, de legalábbis nagyon gyorsan kellett volna: a kor műszaki színvonalán álló gyár és benne jó szakmai felkészültségű, szocialista öntudattal bíró munkás.
AZ IDESEREGLETT HUSZONÖTEZER EMBER azonban kevés volt ahhoz, hogy puszta erejével, lelkesedésével leküzdjön minden nehézséget. Viszont sok volt ahhoz, hogy kristálytiszta közösséget alkosson. Az elszántsággal párosult tiszta szándék nem győzhetett napról napra, hétről hétre, évről évre a gyakorlatlanság, a tapasztalatlanság, a szervezetlenség felett.
A teljesíthetetlen feladatok nyomasztó súlya, illetve hatalmas munka közben érzett jóleső, már-már frissítő fáradtság, önfeledtség és jogos önbizalom motiválta Sztálinváros építőit. Ez a különös hangulat jelen volt a város utcáin, átlengett az épülő, vakolatlan házak között, sajátos atmoszférát teremtve – olyat, amilyent nemcsak megismételni lehetetlen, de visszaidézni, papírra vetni is nagyon nehéz.
SZTÁLINVÁROS IGAZI ARCÁT, reális helyét a magyar városok társadalmában, már akkor is a kialakult véleményvégletek között lehetett megkeresni. Mert, ahogy nem volt igaz, hogy itt minden példamutató rendben, a szocialista etikának és erkölcsnek szellemében folyt, ugyanúgy nem volt igaz az sem, hogy csupa gengszterek, aranyásók uralták az építkezést. Az ötvenes évtized első fele a társadalmi átrétegződés legintenzívebb szakasza volt. Százezrek hagyták el nemcsak falujukat, földjüket, munkahelyüket, hanem társadalmi csoportjukat is – azért, hogy mást keressenek. Egyszerűen szerencsét próbáltak, vagy céltudatosan új életet akartak kezdeni. Egyikhez is, másikhoz is Sztálinváros nyújtott legjobb lehetőséget, legtágabb keretet. Itt kőművesből éppen olyan könnyen lett igazgató, mint lakatosból lapszerkesztő, parasztlegényből betonozó, betonozóból pártmunkás. Beosztások, funkciók, címek, rangok tömege kereste a megfelelő embert. Valóban hihetetlen gyorsasággal mindenki az lehetett, ami akart, sőt néha még az is ami nem akart.
Negyed százezer ember dolgozott már Sztálinvárosban, de még mindig kevés. A toborzók egész nyáron járták a falvakat, alföldi kisvárosokat, ahonnan különvonatok, bérelt vasúti kocsik hozták a válogatás nélkül összeverbuvált munkásokat. A toborzók fejpénzt kaptak minden felhozott emberért. Így aztán nem csoda, hogy 1952 januárjában például egy érkező csoport 1033 tagja közül 133 beteget csak könnyű munkára találtak alkalmasnak. Az építkezés híre egyébként is olyan volt, hogy számosan, kizárólag szociális meggondolásból jöttek, úgymond: “Sztálinvárosban nekem is jut munka, rám is szükség van, én is tudok még valamit segíteni…” És általában nem csalódtak. Volt itt könnyű munka is, de elsősorban mégis csak a munka nehezét kellett megfogni. A beosztások, munkakörök dzsungelében csak a nagyon bennfentesek tudtak eligazodni. Segédmunkás bejegyzéssel milliókat érő raktárakat vezettek, és akinek lakatos bejegyzés volt kedvezőbb, annak azt írták a munkakönyvébe, akkor is, ha irodavezető volt az illető. Feltéve egyébként, ha volt munkakönyve. Mert még 1952-ben is százszámra alkalmaztak az építkezésen munkakönyvvel nem rendelkező dolgozókat, akik jobbára csak jöttek és mentek.
Az érkezőket a közegészség védelmét szolgáló Szűrőállomáson fogadták. A barakk egészségügyi centrum a mai II. hőközpont helyén állt. Itt, legalább egyszer, az érkezés napján, minden munkavállaló megfordult. Hogy milyen feladatot láttak el az itt dolgozó orvosok és ápolónők, arról legtöbbet egy 1952-ben keltezett tanácsi határozat mond:
“Minden Sztálinvárosba érkező dolgozót tetvességi vizsgálatnak kell alávetni és bármilyen tetvességben is szenved, a tetvetlenítést, a szőrzet lenyírását, illetve a ruhanemű fertőtlenítését el kell végezni. A hét első két napján a Szűrőállomás éjjel 24 óráig ügyeletet tart, ez idő alatt a tisztaságfelelősök a telep minden tömegszállását átvizsgálják, hogy az otthonukból visszaérkezőket megakadályozzák a féregbehurcolásban. Egyébként az eddig kéthetenként végzett porozást ezentúl hetenként kell elvégzeni, mégpedig úgy, hogy a DDT por a dolgozók testével közvetlenül érintkező ruhákba jusson…”
Sztálinváros, 1952
fotó: MTI/Magyar Fotó
A KATONÁS MÓDSZEREK senkit sem riasztottak, senkinek sem jutott eszébe, hogy ez talán felesleges -, mert nem volt az. Az érkező munkavállalók 12-14 százaléka fertőzött volt és a tömegszállásokon, ahol a tisztálkodás is körülményesebb volt, gyorsan terjedt a féreg.
A toborzók gyakran egymás ellen is dolgoztak, még akkor is, ha ugyanannak a vállalatnak keresték az új munkaerőt. A pénz, a fejpénz beszélt. Harc folyt a Szűrőállomás előcsarnokában is. Sokan voltak, akik nem a toborzók hívására, hanem barátok, rokonok, ismerősök útján jöttek Sztálinvárosba, vagy éppen egyedül vágtak neki az ismeretlennek. Amikor az idegen – akit félcipőjéről, utcai, vasalt nadrágjáról, félszeg magatartásáról könnyen meg lehetett ismerni – kilépett a Szűrőállomás ajtaján, körbe fogták a nepperek és egymás elől csalogatták a jövevényt városépítőkhöz, a gyárépítőkhöz, a hídépítőkhöz, a vízműépítőkhöz és ki tudja még hová. Egyik-másik vállalat teherautót is küldött a Szűrőállomás elé, és így a jövevény könnyen azt hitte, hogy lám, itt éppen őt várták, neki szól a fogadtatás, és csak a későn vette észre, hogy bár gyárépítőkhöz szeretett volna kerülni, mégis a TEFU dolgozója lett. Más esetben a segítő szívesség jól is esett, mert a hatalmas földhányások, barakktáborok, épülő, vagy éppen befejezett házak, árkok, csatornák, gödrök, építési anyagok, vasúti sínek között valóságos félelem fogta el azt, aki először látott ilyet, és nem volt edzve a látványhoz. A “városképet” aligha lehet számokkal kifejezni, de valami segítséget mégis nyújtanak az adatok: 1952 nyarán havonta már hetvenezer tonna építési anyagot szállítottak csak kisvasúti csillékben. A csillevonal hossza elérte a harmincegy kilométert, keresztül-kasul szelve az építkezést. Vasúti tehervagonok is bejártak az épületek közé. A G-vágány, amely a mai nyomda mögött kanyarodott ki a Dózsa György útra, egészen az OTP mai épületéig ért, és mozdonyok pöfékeltek a mai Munkácsy Mihály utcában is.
A “MUNKAERŐ-IRÁNYÍTÁS” csalogató módszerének a pártbizottság határozata vetett véget. Ezt követően viszont előfordult, hogy az érkező három-négy napig is bolyongott egyik barakkból a másik irodába, amíg végre főnökre, munkára talált. Sokan három éjszakát is eltöltöttek az átmenő szálláson, amíg egyenesbe jöttek.
A munkaerő többségét még mindig a falvak adták. És, hogy milyen előképzettséget hoztak magukkal a falusi munkavállalók, arról a 33. Építőipari Tröszt 1952. évi kollektív szerződése ad képet: “Az üzemi bizottság vállalja, hogy az írni-olvasni nem tudó, vagy gyengén tudó dolgozók részére alapismereti tanfolyamot szervez. Gondoskodik arról, hogy az év végéig ezek a dolgozók megtanuljanak jól írni és olvasni…” És ebben a szerződéspontban nyilván nem volt semmi felesleges túlzás.
Épül a kohó /1953
fotó: MTI/Járai Rudolf
A SZTÁLIN VASMŰT ÉPÍTENI, ekkor hivatalos rangot jelentett. Hivatkozási alapul szolgált. Egy kisdiák középiskolai felvételét például soron kívül intézték el a fővárosi tanácsnál, mert édesapja Sztálinvárosban dolgozott. E rang – legalábbis ideig-óráig – kompenzált esetleg vélt, vagy valós vétkeket is. Nem véletlen, hogy oly sok deklasszált elem keresett menedéket, vagy védelmet a sztálinvárosi építkezésen. Az egyenlősítő “szaki, szakikam, szaki bácsi” megszólítás azonban csak az első nehéz pillanatig jelentett védőpajzsot. Az osztályharc éleződésének elmélete szerint ugyanis leginkább Sztálinvárosban kellett keresni az ellenséget, hiszen itt voltak a legnagyobbak a szocializmus építésének eredményei. A mélyépítő vállalatnál már 1951 nyarán összeírták a volt katonatiszteket – ötvenkettőt találtak. Baj volt a bérelszámolással? “Meg kell vizsgálni a bérelszámolók priuszát” – adták ki az utasítást. Számontartották, és ha kellett fel is hánytorgatták, hogy ki volt azelőtt hentes, parkettáncos, papi szakács, SS-katona, nyilas, szerzetes, kulákfi és presbiter.
Miskolczi Miklós
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
