Dunaferr – 2006. október 20.
A ZSUKOV-JELENTÉS NYOMÁBAN (1. RÉSZ)
Forradalom Sztálinvárosban
A sortűz
1956. október 25.- november 8. A forradalom napjai városunkban, az egykori Sztálinvárosban. Igen, nem tévedés, itt két nappal később kezdődött a forradalom, és négy nappal később verték le, mint Budapesten.
Még dörögtek a fegyverek 1945 februárjában – a fővárosban -, amikor két fiatal, Ilonka és János örök hűséget esküdtek. Aztán sorsuk városunkba vetette őket. Az öntvénytisztító Zecher János 1956-ban a sztrájkbizottság, az ideiglenes, majd végleges munkástanács tagjaként aktív résztvevője, évtizedekkel később hiteles kutatója és megörökítője volt a forradalmi napoknak. (Az ötvenedik évfordulót sajnos már nem élhette meg, két éve nincs közöttünk.)
Öt évvel ezelőtt bejártam vele a várost, az egykori helyszíneket, és ő emlékezett.
***
A Bartók előtti tér, 1956. október 25. délután.
– Sokan voltak, János bácsi?
– Igen, lehettünk vagy három-négyezren. Én arra emlékszem, hogy ez a tér volt igazából a forradalom helyi központja. Szinte minden esemény itt kezdődött. Huszonötödikére ide hirdettünk nagygyűlést. Igaz, két nappal korábban néhányan már jártak fent Pesten, és részt vettek az ottani eseményekben, de itt a város csak két nappal később mozdult. Megalakult a sztrájkbizottság, és erre a délutánra nagygyűlést hirdetett. A mikrofon ott volt fenn a művelődési ház erkélyén, mindenki beszélhetett. Valamiféle mámorító, eufórikus hangulat uralkodott, a szabadság hangulata. Aztán egyszer csak egy asszony arról kezdett beszélni, hogy Budapestről négy forradalmár jött a városba, a kenyérgyárba, hogy kenyeret vigyenek a forradalmároknak. A XIII. kerületből jöttek. Kenyeret nem kaptak, sőt, a város akkori vezetőinek intézkedésére a laktanyából érkező tiszti különítmény letartóztatta őket, és most is ott őrzik őket a laktanyában. (Ifjabb olvasóink kedvéért jegyzem meg: magyar helyőrség volt abban az időben a laktanyában, légvédelmi tüzérezred állomásozott itt.) Felröppent a jelszó: ki kell őket szabadítani! Így aztán a tömeg egy része kora délután megindult a laktanyához. Gyalog. Kossuth-nótákat énekeltünk, meg mindent, ami eszünkbe jutott. Felszabadultan, vidáman. A laktanyához érkezve megtudtuk, hogy már tárgyal egy küldöttség a parancsnokokkal, s végül a négy katona is kiszabadult, velük együtt indultunk vissza a Bartókhoz. Ott már a tömeg meglehetősen ingerült, indulatos volt, olyannyira, hogy amikor a négy katona beszélni kezdett hozzájuk, már azt is kétségbe vonták, hogy valóban ők érkeztek Budapestről. Mind többen és sürgetőbben kezdtek fegyvert követelni. Fegyvert természetesen csak a laktanyából lehetett szerezni, a katonáktól. A tömeg egy része megindult ismét a helyőrséghez. Megjegyzem, korábban négy autóbusznyi dunaújvárosi indult Budapestre, hogy a forradalmárok oldalán részt vegyenek a harcokban. Ám Ercsinél visszafordították őket, és közülük jónéhányan a dunaújvárosi laktanyához jöttek.
Zecher János
– János bácsi hogy került oda?
– Én a Bartók teherautójával, vagy harmincadmagammal érkeztem, immár másodszor oda. Drótkerítés volt és drótkapu. Akkor már sokan beszivárogtak a laktanya területére is. A hangulat mind jobban elmérgesedett. Az épületekhez felvezető út két oldalán álltak a fegyveres katonák, az első épületnél a felállított üteg. Az őrszoba tetején is fegyveresek hasaltak. Már besötétedett. Több százan voltunk. Mi a teherautóval meg akartunk fordulni, de ezt csak úgy tehettük meg, hogy szembefordulunk a laktanya kapujával. Ekkor dördült el a sortűz. Halottak, sebesültek, rémület.
“A tűzparancsot a százados adta ki”
Én a teherautó platóján álltam, a vezetőfülke mögött. A mellettem álló társamat eltalálták, halálosan megsebesült. A laktanya parancsnoka évtizedekkel később egy interjúban elismerte, hogy ő adta ki a tűzparancsot. (Egyébként ez a parancsnok – később még felidézzük – szervezte meg november elején a város védelmét.)
Nagyéri Károly – Sztálinváros furcsa parancsnoka
***
– Hogyan folytatódtak az események?
– Másnap, 26-án ismét a Bartók előtt gyűlt össze a tömeg, meglehetősen paprikás hangulatban. Mivel az előző nap nem sikerült fegyvert szerezni, újra terjedt a jelszó: fegyvert! Abban az időben a Görbe utca első épületében működött a katonai kiegészítő parancsnokság. Fegyvert szerezni ide indult a tömeg, a katonák természetesen ismét nem adtak, és ismét lövések dördültek. Képzelje el, egy fiatal házaspár éppen a lakodalmát ülte. Az ifjú férj leszaladt üdítőért. Halálos lövés érte. Nem érte meg a nászéjszakáját sem. A sikertelen fegyverszerzési kísérlet a szélsőséges csoportokat teljesen feldühítette. Kitalálták például, hogy a tűzoltóságtól tűzoltóautót kell szerezni, megtölteni benzinnel, majd lelocsolni azzal a Görbe utcai épületet. Tudni kell, hogy a kiegészítő parancsnokság irodái, hivatala csak a földszintet vette igénybe, az emeleteken lakások és lakók voltak. Képzelheti mi történt volna, ha felgyújtják az épületet. Aztán kitalálták azt is, hogy meg kell mérgezni az ivóvizet és úgy kényszeríteni a katonákat a fegyverek átadására. Ezeket a vad, őrült ötleteket nehezen ugyan, de sikerült megakadályozni.
***
A megyei levéltár igazgatója, dr. Erdős Ferenc 1998-ban a korabeli halotti anyakönyvek megvizsgálása alapján megállapította, hogy Sztálinvárosban 1956. október 25. és november 8-a között 24-en haltak meg fejlövés, haslövés, tüdőlövés, koponyasérülés, lőporrobbanás, kézigránát okozta roncsolás, sebesülés következtében. (Lásd részletesen Zecher János: Megtorlás című könyvében!)
(Folytatjuk)
Stossek Mátyás
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
