Képes Magyarország – 1958 március

Mintha valami játékoskedvű óriás azzal szórakozott volna, hogy háromemeletes épületkockákat rak egymás mellé egy mérhetetlen kukoricaföldön, közibük aszfaltból szalagokat húz s így épít föl hatalmas várost. Harminc­ezer lakosú várost, amelynek nincsen kezdete, nincsen földszintes elővárosa, nincs egy avult stílusban megma­radt épülete: egyszerre tervezték, egyszerre építették, szinte egyszerre tették is le a dunapentelei határba, mel­léje a sokkéményes nagy gyárnak, amelyhez lakótelepül rendeltetett. Város, amely abban a friss pillanatban, amikor keletkezett, már hagyománnyá is vált, a modem stílusú, lendületes építkezés eleven hagyományává. A magyar elme s a magyar akarat alig nyolc esztendő alatt felhúzott egy várost, amelyben máris úgy érzi magát a bennlakó, mintha kezdettől bennszülött lett volna.

Nincs történelme? Dehogy nincs! Sokezeréves történe­lem talajára épült. A várost, amely a Dunához közel hul­lámzó dombokon az elődöt jelentette, két évezred előtt Intercisának hívták, a rómaiak katonai castruma s pol­gári települése volt. Amily rendben ásták a mai nagy városnak s a gyártelepnek alapjait, úgy kerültek elő a kincses római emlékek, a faragott kő, a megmunkált bronz, a vasfegyver, az üveg, a terra sigillaták múzeumi szekrények polcára méltó leletei a homokos talajból. A rómaiak ezres létszámú cohorsot tartottak itt, legénysé­gét Szíriában toborozták. Göndörszakállú szír íjászok verekedtek e tájon a be-betörő harcias kvádokkal. Aztán, hogy a római birodalmat elsöpörte az északi ger­mán, sorra követték egymást kvádok, markomannok, szarmaták ezen a földön. Utánuk a hunok, avarok ro­hamozták meg a síkot, véglegesen aztán a magyarok rendezkedtek be itt.
Talán még évszázadokig csendes szántásvetéssel, kukoricakapálgatással, dunai halászgatással foglalkoztak volna a Pantaleon görög szentről elnevezett Dunapentele lakói, ha egy napon mérnökök nem jelennek meg a kukoricaföldön s ki nem mérik egy új gyár s egy korszerű város helyét, s nem követik őket csongrádi kubi­kusok, hogy megtegyék az első kapavágást a Dunáig nyúló kukoricaföldbe.
Város született Pentele mellett. Új nevén: Sztálinváros.
De a játékos véletlen úgy látszik mégsem engedi meg, hogy a terjedelmes szántóföldeken minden előzmény nélkül szülessen város. A sportpályával szemben ott la­pul még két fehérremeszelt, szürketetős alacsony tanyai épület, virágos ablakú, deszkakerítéses kicsi ház, élő anakronizmus, egy valamikori tanyavilág ittfeledett em­léke. Úgy simul a hatalmas új város oldalához, mintha védelmet kérne a téglaszín falaktól.
Miniatűr előváros, kicsinyke félmúlt.
De a tanyai ház függönyös abla­kából karcsú gyárkémények látsza­nak, magasnyakú kohók s acélöntö­dék üvegtetejű műhelysorai fényle­nek a hulló napfényben; a szűk tanyavilág szekérnyikorgását a gyár örök, sistergő, zubogó, mély dur­ban tartott zaja, meg a folyton ro­hanó autóbuszok, dömperek és teherautók dörgése váltotta fel.
Még erdeje is van ennek a külö­nös telepnek; pár év munkája csu­pán, nemsokára mégis sűrűvé tere­bélyesül: erdősáv, védőerdő húzódik hajlott ívben a gyár s a város kö­zött, hogy minél kevesebb szennyező korom kerüljön a füstölgő kémények tájáról a lakások abla­kai felé. A szél a Duna irányába hajtja a füstöt, a kormot az Alföld felhői közé keveri el.

Mi most a várost nézzük s a vá­rosban az ember mindennapi életét.
Otthonossá kellett tenni ezt a mo­dern települést, hogy munkaidő el­teltével se vágyjon el belőle a dol­gozó ember, hogy békén s kellemes érzésekkel éljen benne a család, tanulni játszani tudjon a gyermek.
A korszerű városépítési elveket egyetlen nagy előre tervezett város alkotásával itt vitték át először gyakor­latba Magyarországon. Kísérleti építkezés volt s a jelek szerint a kísérlet sikerült.
Az első benyomás: az élénk forgalom. Gyalogosforga­lom az utcákon s a korszerűen épített üzletek között, autóbuszok és autók, teherautók és dömperek. A város még ma sincs teljesen kész: gyár-részlegét s lakótelepét még szinte minden sarkán építik.
A második tapasztalat: a megszerkesztettség könnyed formája, egy-nagyságú házak virágos utcasorai, levegős terek, széles úttestek s ezek nemcsak merőlegesen, ha­nem átlósan, s hajlott ívben is keresztezik egymást. Kedves utcaképeket terveztek tehát, nemcsak egy rideg várost, nem a mindenáron való lakni-kényszerülés telepét.
A harmadik észlelet: a rend és a tisztaság, amelyet a város vezetősége minden körülmények között tartani akar, s amelyre nevelik is itt az embereket, nehogy vé­gül is a pesti körúti szeméthez hasonló utcakép fogadja az idegent, ha kedve támad megfordulni e tájon.

Mert sokan, ezrivel jönnek nézni ezt az érdekes új várost, lakótelepét s gyárépítkezését s hogy az idegen­nek mindenképpen kedve legyen forogni itt, erről nem­csak a gazdag és szemléletes múzeum, a jelenleg négyosztatú gyár (vasbugagyártó rész, kokszolómű, vegyi gyár, hőerőmű) gondoskodik, hanem a nagyon kellemes étter­mek, otthonos cukrászdák sora is, esténként pedig a hatalmas moziterem, s a kultúrház, gazdag és változatos műsorokkal. Székesfehérvár, Győr s a főváros színművészei éppúgy látogatják a várost, mint ahogy a kul­túrház előadótermében tudósok jelennek meg népszerű tudományos előadások tartására, énekesek és zeneművé­szek, táncosok s – ezt indokolt óvatossággal mondjuk – esztrádművészek is. Mindenre van hely s mindenre jelentkezik közönség. Az Aranycsillag szállóban bálok, a Béke étteremben, zenés műsorok.


Az Aranycsillag szálló télikertje

Könyvtára számos van: elsősorban a Kohász Szakszervezet könyvtára és a járási könyvtár s ezeknek sok, kis letéti könyvtára is. A könyvtári könyvek száma hu­szonötezerre tehető, az olvasók száma állandóan négy-­ötezer.

Egy kis statisztika a városról, ahogyan ezt a tanács­elnök helyettese boldogan mondja el:
Tanárja-tanítója száznegyvenhat, óvónője negyven, ze­neiskolai tanárja is tizenkettő. Még ballet-iskola is van. Háromezerháromszáz gyermeket oktat ez a pedagógusgárda: így szolgálják a lélek egészségét. De, ha a test betegszik meg, ötvenkét orvos egyike gyógyítja a beteg embert vadonatúj kórházban. A kórházban újszülöttek is jelentkeznek a maguk kis életével: tavaly ezerszáz-tizenkét gyerek született az új városban. Naponta három.


Az új kórházi részleg műtője

Ezek már valódi bennszülöttek lesznek; számukra ez a friss, festékszagú város patinás, ósdi fészeknek szá­mít már, amelynek növő bokrai között játszottak bujócskát, s mire a gimnázium padjai közé kerülnek majd, talán már megpercen egy csöndes tízpercben a deszka finom hasadéka között az első szú is, jeléül annak, hogy a város, minden intézményével együtt lám, már mily öreg!
De e napfényes tavaszon új s friss szagú még minden. Újak a kirakatok, hibátlanok a neonfény betűi, s az asz­falton sima roliverseny tartható. Újak a játszóterek, fia­talosan pillognak a kőbékák a szökőkút peremén. A zsenge szélben lágyan hajladoznak a vékonytörzsű fák, pattan a bimbó a gondozott virágágyak szegélyén.


Vacsora utáni tánc az Aranycsillag éttermében

Új az autóbuszállomás is, a kör-rajzolatú. Száz autó­busznál több bonyolítja le a város és a környék forgal­mát, vérbeli sztálinvárosi ember autóbusszal közlekedik mindenüvé. Kifogás egyedül a vasúti közlekedés iránt eshetik: ez hosszadalmas és lassú.
De érkezhetünk hajóval is. új kikötője épül a város­nak a meredeken aláfutó sárga löszfalak szegélyén. És kora reggel, amikor még párába burkolt a part és a messzi Alföld, amikor még nem bújtak elő a tornyok, falvak a hajnali ködből: a Duna fölé nyúló homokos terrasz csúcsán ugyanaz a kép fogad, amilyent a bronz­kori ember is látott – itt volt kőfallal kerített faluja -, a méla nyugalmú Duna, jobbján magas lösz-terraszokkal, balján a Duna-Tisza köze széles síkja, közbül el­szórt, fákkal sörtézett Duna-szigetek. Messzi a láthatár aljáig halaványyzöld puha rétek, barnálló szántások, legelő állatok szétfutó csapásai. Ég, föld ölelkezik össze.
De hirtelen túl a vizen, a solti határban füst libben, szalad lassan tova, kanyarog, kúszik. A reggeli vonat ez, játékszernél is parányibb. Ezt már nem láthatta az eraviscusi ember.

Hátunk mögött búg a gyári jelzés, kénsárga füst fe­szül az égnek, dömper rohan a víz partjára építő ho­mokért; fent, az aszfaltos utakon futnak be az autó­buszok sorra, innen, a Dunától s túlnan a Dunáról. Kettétárulnak a gyár kapui, szembetalálkozik egymással a váltás, ki s be ömlik az ember.
Mert ez az új város itt mögöttünk, széles járdáival, magas háztömbjeivel, az öles kirakatokkal, ápolt mú­zeumával, könyvtáraival, friss reggeli kávéjával, mo­dern szállodájával, színes moziplakátjaival, játszóterei­vel, sűrűn keringő autóbuszaival, bölcsődéivel, sokabla­kos kórházával, dalos iskoláival, intézményeivel és erkélyes lakásaival, bimbózó fáival s vidám embereivel csak függelék tulajdonképpen, szép s kényelmes függe­lék: a gyár melléklete.
Itt minden a gyárért van végülis, a gyárban dolgo­zókért; a vasért, amely tüzes folyamként ömlik a kohó­ból, az acélért, amelyet majd hengerek sora lapít rugalmas lemezzé, a szerszámért, amely kezed ügyességét egészíti ki, a munka szépségéért magáért s az emberi szebb életért.
Ennek a szép szövegnek betűit írja az égre a kémé­nyek hajnali füstje.

Szombathy Viktor

Dunaujvaros