Népszava – 1953. március 29.
“Nem lehet elfelejteni mindazt a segítséget, amit Neki köszönhetünk. Városunk és Vasművünk minden szeglete a nagy Sztálin dicsőségét hirdeti” – mondotta Boér Béla elvtárs, Sztálinváros küldötte a budapesti dolgozók gyásznagygyűlésén.
Valóban… 1945-ben Sztálin elvtárs hős katonái vérük hullása árán hozták el a szabadságot a Duna partjára. Sztálin elvtárs legkiválóbb mérnökei, tervezői segítettek kijelölni első szocialista városunk helyét, készítették el nyolchónapi munkával a Vasmű 45 kötetes vezértervét.
Szovjet sztahánovisták a Dunai Vasműnél
Makszimenko, Zujev és Koba elvtársak egy hónapig tanították az új város építőit a gyorsfalazás módszerére – a nagy Sztálin küldte őket.
Magyar technikusok, szakmunkások, mérnökök százai, a Sztálin Vasmű leendő építői, továbbfejlesztői tanulnak a Szovjetunióban – Sztálin elvtárs híva meg őket. Száz meg száz szovjet ekszkavátor, daru, betonkeverőgép lendíti előre az építkezést – Sztálin elvtárs gondoskodása ez.
Szovjet segítség Sztálinváros tervezésénél
És a sztálinvárosi kilátón kőbe vésett felirat őrzi a látogatóban ott járt Vorosilov marsall lelkesítő szavait: “Sztálin elvtárs személyes üdvözletét hozom önöknek…”
Sztálin mellszobra a Vorosilov kilátónál
“Sztálin elvtárs személyes üdvözletét hozom Önöknek!”
★
A nagy Sztálin dicsőségét hirdeti Sztálinváros minden egyes téglája: a frissen vakolt, modern lakóházakkal szegélyezett tágas, napfényes utcák derűs szépsége, a 85 méter széles sugárút, amely az ő nevét viseli, az ötemeletes paloták, amelyek mindegyikébe hétszázezer téglát építettek be, a nagyszerű középületek, az új városnegyed állványerdei, a Vasmű épülő és már működő üzemei. A vörös csillaggal ékesített, égbekszökő víztorony tetejéről lelkesítően szép látványt nyújt a pentelei fennsíkon terjeszkedő hatalmas békeművünk.
Sztálinváros
fotó: MTI/Hollenzer Béla
Kelet felé a dunakanyar kék szalagja tűnik elő a pártház és az új rendelőintézet épülete mögül. A Sztálin-út páros oldalán még vakolatlan három- és ötemeletes lakóépületek sorakoznak, páratlan oldalán azonban a málnaszínű, százlakásos házak földszintjén esténként színes neonfénybe öltözik a ragyogó üzletsor. Az út közepén – ahol május 1-re elkészül a két kocsiutat elválasztó virágos parksáv – csilléket vonszoló kis lokomotív pöféket, téglát szállít a százszobás szálloda és a monumentális irodaház befejezés előtt áló építkezéséhez.
Kertészet és valóság: a szocialista realista kertépítészet Sztálinvárosban
Távolabb toronydaruk ágaskodnak az L-épületek gyorsan növő falai felé. Ezekben a hatalmas épülettömbökben ezerkétszáz sztálinvárosi család kap szép otthont az év végéig és a város más részein is további ezerkétszáz új lakás épül. Villog a napsütésben a világvárosias filmszínház csupa üveg homlokzata és a Petőfi-ligeti húsztantermes iskola sok-sok ablakszeme. A Beloiannisz utca tengelyében – a nagyforgalmú üzletházzal és a hófehérfalú, Krupszkajáról elnevezett óvodával szemben – a Katona József kultúrház klasszikus formájú épülete emelkedik ki az állványok közül.
Száguldó személy- és teherautók, motorkerékpárok kerülgetik egymást a Május 1-utca és az Ady Endre utca úttestjén. A vidám pirostetős szürke és halványsárga “kockák”, “csontok”, “bivalyok” és “szekciósok” között kedves fehér színfoltként villan elő a Makszimenko-közi új óvodának a magyar klasszicizmus stílusában emelt barátságos épülete. A működő kenyérgyár, mosoda, jéggyár és szikvízüzem mögött, az új vasúti sínpárok és az erőmű áramát az országos hálózathoz kapcsoló elektromos távvezeték magas acél lábai csillognak.
A tágas Béke-térről szép szürke autóbuszok indulnak a korszerű új vasútállomáshoz, a Vasműhöz és a “Radar”-ba, a mélyépítők lakótelepére. A szakadékos sárga partfal alatt, a Duna szalkszigeti ágában nagy lendülettel épül a mélyjáratú tengeri hajóik befogadására alkalmas kikötő, a Duna legnagyobb folyami kikötője.
Kikötői öböl /1953
fotó: Fortepan/Gallai Sándor
A város észak felé terjeszkedik. Már látjuk a mély alapgödröket, amelyekből igazi sztálinvárosi gyorsasággal nőnek majd ki a kohóipari technikum, a technikumi negyed falai. És ugyancsak sztálinvárosi lendülettel épül majd fel a négyszázágyas kórház, a járásbíróság, a nyomda és az 1953. tervév többi fontos létesítménye.
Délre, a fiatal erdőn túl terül el a Vasmű. Az erőmű nyolcvan méter magas fekete vaskéménye, a nagyolvasztó hatalmas teste, a 78 méter fesztávolságú óriásdaru, a gépgyár vöröstéglás üzemi épületei, a Kokszolómű és a Tűzállótéglagyár tetejét ékesítő ötágú csillagok már messziről hirdetik a vasgyár építőinek munkagyőzelmét. Azoknak az embereknek akaratát, lelkességét, akik ezt a gyönyörű várost, az üzemeket alig három esztendő alatt oda varázsolták a sáros pusztaságra.
Az emberek nem születnek hősökként. Egyszerű, mindennapi, sokszor közönyös emberek álltak Sztálinváros bölcsőjénél is. Sokuk – faluról, tanyáról ideszakadt földmunkások – nem is igen tudta akkor még, hogy új, szocialista város alapjait rakja le. Szép számmal akadt olyan is, aki nem hitt a városépítő tervek megvalósulásában. Voltak, akik meghátráltak a kezdet nehézségei elől és elmentek, az építők többsége azonban – a szó szoros értelmében – állta a sarat. És ahogyan kibontakozott a hepe-hupás, ázott, süppedős fennsíkon az épülő város képe, mind nagyobb kedvvel dolgoztak, megismerték az alkotás örömét, megfogta őket az újnak, a születőnek varázsos vonzása.
Az emberek formálták a várost és a város formálta az embereket. Sorra kerültek tető alá a házak, egymásután születtek a hősök, az alkotó munka áldozatkész hősei. Olyanok, mint Balog István ifjúmunkás, aki a kikötő építkezésénél kis szünetekkel három óra hosszat dolgozott a Duna vize alatt, vagy mint Csabán Anna, aki testi épsége kockáztatásával mentette ki egy társát a megcsúszott csille lezúduló terhe alól. És végtelenül nagy Sztálinváros ismert és névtelen hőseinek száma.
Kalocsai László – bár megilleti ez a jelző – nem érzi magát hősnek, “csak” boldog embernek. Sajnálja, hogy nem mondhatja el magáról a Sztálinvárosban rangot jelentő mondatot: “1950 tavaszán érkeztem”. Kalocsai elvtárs – géplakatos, hegesztő, villanyszerelő, kovács és ezermester – 1951 januárjában kérte áthelyezését a budapesti Központi Villamossági Vállalattól Sztálinvárosba.
– Arra gondoltam – mondja -, hogy a szocialista város építésénél szükség van olyan szakmunkásra, aki több mesterséghez ért. Segíteni jöttem csak, nem is akartam itt maradni. Aztán…
Elhallgat. Boldog mosollyal mutat körül szép, kétszobás összkomfortos Sztálin-úti lakásában, ahol megelégedetten él fiatal feleségével, két kisleányával.
– Aztán tősgyökeres sztálinvárosi lett belőlem – folytatja derűsen. – Ez pontosan akkor történt, amikor képzeletemben már láttam a Sztálin-úton robogó trolibuszt, a forgalmas kikötőt, Sztálin elvtárs szobrát a Főtéren, szóval azt, ami még nincs, de lesz, ha felépítem.
Sztálinváros és a nagyívű tervek
Dolgoztam a 18-as építkezésen, a központi raktár épületén, építettem a Tűzállótéglagyárat és ott is maradtam karbantartó lakatosnak. Soha többé nem tudnék elmenni innen.
Ragyogó arccal beszél, örömmel, a boldog emberek bőbeszédűségével. Elmondja, mi mindent adott neki Sztálinváros: családot, sztahanovista oklevelet, jelvényt, brigádvezetői oklevelet, pénzjutalmat, ezt a bútorozott, vezetékes rádióval felszerelt lakást a sztahanovista otthonban, amiért se lakbért, se villanyt, se fűtési díjat nem fizet, 1800 forintos havi keresetet, amelynek tekintélyes részét vásárlásokra, szórakozásra költheti. Kevesebbet beszél arról, mit adott cserébe Sztálinvárosnak. Pedig az is érdemes a szóra. Kalocsai László azonban hétköznapi cselekedetnek tekinti például azt is, hogy a múlt év decemberében egyszer 36 órát dolgozott egyfolytában a Tűzállótéglagyár szárítójában. Harminchat óra hosszat állt a keskeny pallón és szinte megállás nélkül hegesztette a csúszóvasakat a kemencepajzshoz. Mindig vidám kék szeme kivörösödött a megerőltetéstől, keze csaknem ráfagyott a hegesztőpisztolyra – de a szárító szerelése elkészült a kitűzött határidőre.
– Ilyesmi gyakran előfordul velem is, mással is – mondja szerényen. – Az ilyen “nagy hajrákból” tizenkettő egy tucat.
Igen – Sztálinvárosban. Nincs abban semmi csodálatos, ha Adamasky Lőrinc és Galántai Ferenc sztahanovista kőművesek engedélyt kérnek, hogy brigádjukkal együtt vasárnap vagy éjszaka is dolgozhassanak az erőmű saroképületén, mert “súlyponti munka, igyekezni kell vele”.
Sztálinváros magához fűzi építőit. A környék falvaiból, Baracsról, Kulcsról, Perkátáról, Mezőfalváról száz és száz fiatal jön az építkezéshez, hogy “összedolgozzon” magának egy télikabátra vagy néhány ruhára valót. Ezzel az elhatározással jönnek és azután képtelenek a várostól elszakadni, megszeretik. A sztálinvárosiak forrón szeretik két kezük munkájával épült városukat. Szeretik, lelkesednek érte és büszkék rá. Ha a város és a Vasmű közötti területen meredező ujjnyi vékony nyárfácskákra és a közöttük guggoló tíz-húsz centis fenyőfákra azt mondják, hogy “erdő”, ne csodálkozz, mert megsérted a sztálinvárosiakat.
Telepített véderdő a gyár és a lakóépületek között
Az ott igenis erdő, most még zsenge, de néhány év múlva kiterebélyesedik, felfogja a gyárak füstjét és zöld őrségként vigyáz a város tiszta levegőjére, egészségére. Ha azt mondják “régi ház”, a kilenc kocka valamelyikére gondolt, ezek ugyanis “még 1950”-ben épültek. Ha “idegen” jegyzi meg, hogy hát szép, gyönyörű ez a Dózsa György mozi, csak az a kár, hogy nézőtere a hatalmas előcsarnokhoz mérten nem nagyobb – azt felelik rá: “Pesten se találhatsz szebbet”. Maguk között azonban elismerik, hogy így van és külön-külön szigorúan megbírálnak minden épületet. Az új rendelőintézet kiugró kerek előcsarnoka nem felel meg a sztálinvárosiak ízlésének, “rosszindulatú daganat”-nak becézik. A kultúrpalota tervpályázatának vitáján a VÁTI tervezőinek egész sor módosítást javasoltak. És éppen ez a szeretet jogán gyakorolt bírálat mutatja meg ifjú városuk iránti mélységes ragaszkodásukat.
A városi tanács szociálpolitikai osztályának fiatal tisztviselője, Lengyel László, kissé meghökkent, amikor a végrehajtó bizottság elnöke közölte vele: – Csizmadia elvtárs, a pentelei anyakönyvvezető nem győzi a munkát. Holnaptól kezdve itt, a tanácsházán is lehet házasságot kötni. Kinevezésedet elintéztem, te vagy a városi anyakönyvvezető. Lengyel elvtárs fél éjszaka vastag jogi könyveket tanulmányozott és a hivatalos szöveget tanulta: “önök megjelentek előttem, hogy házasságot kössenek…” Hivatalbalépésének első napján tizenkétszer, azóta sokszázszor mondotta el ezeket a szavakat. Sohasem hivatalos szárazsággal, hanem mindig bensőségesen és ünnepélyesen. Mert ünnepélyesek és szépek azok a percek, amikor nemzetiszínű szalaggal a vállán, a vörös csillagos címer alatt köti össze két ragyogó arcú fiatal életútját.
Amióta – a házasulandók sürgető kérésére – zászló és csillag alatt történnek a házasságkötések, kevesebb a dolga a másik anyakönyvvezetőnek. Az óvárosból, de a környező gépállomásokról is sok fiatal pár a sztálinvárosi tanácsházára megy házasságot kötni. De budapesti fiatalok is álltak már a vörös zászló és a vörös csillag alatt, mert azt akarták, hogy házasságlevelükre első szocialista városunk pecsétjét üssék.
– A házassági anyakönyvek érdekes módon tükrözik a város fejlődését – mondja Lengyel elvtárs. – 1951. november 7-ig Dunapenteléről kelteztünk, november 8-án azonban Paládi Gábor segédmunkás már Sztálinvárosban kötött házasságot. A bejegyzett lakcímek hosszú ideig így festettek: “hármas kocka, bivaly, C/4.” 1952. május 1-én nevet kaptak az utcák. Eleinte bizony sokszor haza kellett küldenem az ügyfeleket, hogy nézzék meg, milyen utcában, milyen házszám alatt laknak. A múlt évben is voltak napok, amikor tíz-tizenöt pár házasodott, az idén azonban – úgy nézem – az 1952. évinek háromszorosára szökik fel a házasságkötések száma.
A születési anyakönyv adatai szerint ebben az évben március 1-ig 86 gyermek született Sztálinvárosban és sokszáz gyermek jött a világra azóta, hogy Bodnár Béla segédmunkás felesége az egyes kockában életet adott az új város első “bennszülött” polgárának. Az anya- és gyermekvédelmi rendelet hatálybalépésének napján a Béke-téri és az Üzletházban levő ruházati boltban néhány óra leforgása alatt tizennégy ifjú anya jelentkezett a négyszáz forint értékű csecsemőkelengyéért. A sztálinvárosi bölcsődék mindig szűknek bizonyulnak. Pedig a rácalmási éjjel-nappalos csecsemőotthonon kívül öt nagy bölcsőde működik a városban és a közeljövőben kétszáz férőhellyel még hármat nyitnak meg. Sztálinvárosi csecsemők hangja veri majd fel – a zirci apátság hirhedt jószágkormányzója, Hagyó-Kovács egykori birodalmának – a közeli előszállási kastélynak tágas termeit is. Az anyák és gyermekek egészségét védi a februárban létesült Terhesvédelmi Központ, a rendelőintézet és a kórház nőgyógyászati, gyermekgyógyászati, valamint szülészeti osztálya, ahol havonta negyven-negyvenöt gyermek látja meg a napvilágot. Sztálinvárosban nemcsak a csecsemők száma növekszik rohamosan, hanem a nagyobb gyermekeké is. A két iskolában pillanatnyilag 1300 fiú és kislány tanul, de van olyan hét, hogy az újonnan letelepedett családok húsz gyermeket is beíratnak. Az idei nyolcadikosok számára már épül a kohóipari technikum és szeptemberre az általános gimnázium is megnyitja kapuit a továbbtanulók serege előtt.
Talán sehol annyi gyermeket nem látni, mint Sztálinvárosban. Vidámak, bátrak, barátságosak és minden tehető alkalommal közlik az érdeklődővel azt például, hogy “Az egész Beloiannisz-utcát az apukám építette”. Beleszületnek vagy beleélik magukat az építőmunka ritmusába, példaképükül híres sztahanovistákat választanak és számontartják az apjuk építette város fejlődésének minden mozzanatát. Ezekből a gyermekekből dolgos, lelkes, boldog emberek válnak – új fajta emberek, Sztálinváros neveli őket.
Ősz tudós járta be a Vasmű hatalmas területét néhány nappal ezelőtt. Ellátogatott a mechanika forgácsoló és lakatos részlegébe, a vasszerkezeti és a kovácsműhelybe, az ország harmadik legnagyobb öntödéjébe – amely 1951. november 7-én adta az első vasat – megtekintette az úgynevezett rezsiháromszög üzemrészeit, de szíve a nagyolvasztó felé húzta. Egy darabig figyelte, hogyan emel a daru egy többtonnás páncélgyártót a harmadik léghevítő vastornyára, a II-es kohó alapozásához is elsétált, azután fiatalos fürgeséggel felkapaszkodott a nagyolvasztó meredek vaslépcsőjén. Kísérőit megelőzve lépett ki a keskeny párkányra és tüzetesen vizsgálgatta, kopogtatta a kohó 700 köbméteres hatalmas testét. Széjjelnézett a magasból és – akárcsak a sztálinvárosiak – már működésben látta a hatalmas keverőkemencét és mögötte a martint, amely a kohó nyersvasát acéllá finomítja. “A martinnak két üstre kell csapolnia két daruval – mondotta később a Vasmű vezetőinek – a nagyolvasztók kicsinek bizonyulnak majd. Előre kell nézni, támadni és nem visszakozni.”
Bargyin akadémikus (jobb szélén) megtekintette az épülő Sztálin Vasművet
fotó: Új Világ 1953.03.05.
– Előre nézni, támadni és nem visszakozni! – Az ősz tudós, Bargyin akadémikus, a szovjet nép küldötte ezekkel a szavakkal Sztálin elvtárs üzenetét tolmácsolta a Vasmű építőinek. A kohóépítők már támadásba lendültek a határidők megrövidítéséért, ők kezdeményezték a “Felszabadulási Hét” mozgalmát és példájukat követte az egész ország. Vállalták, hogy felszabadulásunk nyolcadik évfordulójáig, április 4-ig átlagosan tíznapos tervelőnyt szereznek. Állják a szavukat. Az újságok napról napra hírt adnak a sztálinvárosi kohóépítők munkahőstetteiről: “Szlobodnyik László ácsbrigádja a “Felszabadulási Hét” első műszakján délig 220 százalékos eredményt ért el. Gyurász Vince vasbetonszerelő brigádja 280 százalékot teljesített.” (Március 20.) “Az Április 4 brigád tagjai szombat déli 12 óráig annyi téglát építettek be a kohóba, amenynyit a terv az egész műszakra írt elő” (Március 22.) “A sztálinvárosi kohófalazók keddre virradó éjjel 542 százalékos kiváló teljesítményt értek el és ezzel már 36 órás előnyt szereztek.” (Március 25.) “A kohó aknájának falazói öt nap alatt 16 nap előirányzatát teljesítették.” (Március 27.)
A kohóépítők nagyszerű lendülete a Sztálin Vasmű valamennyi építőjét magával ragadja. A kokszolóműnél Nagy István 16-tagú DISZ-brigádja 160-170 százalékos átlagteljesítménnyel március 25-ig már 1400 munkaórát takarított meg. És szinte vég nélkül sorolhatnók a különböző építkezések, brigádok nagy munkagyőzelmeit, amelyeknek szülője a felszabadító Szovjetunió iránti szeretet, békénk, szabadságunk, függetlenségünk megvédésének harcos akarata.
Sztálin Vasmű /1953
fotó: Fortepan/Gallai Sándor
A kohóval szemben épül a turbófúvógépház, amely az égéshez szükséges levegőt átnyomja majd a három léghevítőbe, mögötte pedig a kokszolómű. A kokszolómű kemencéi az év végén már kohókokszot készítenek. A komlói szén kokszosítása tizenhárom év alatt olyan nagy összeg megtakarítását eredményezi majd, amely fedezné egy új város és vasmű építési költségeit. Az erőmű több energiát termel majd, mint amennyi Budapest áramellátásához a csúcsidőben szükséges. Hat kazánja közül az elsőt körülbelül két héttel ezelőtt üzembehelyezték. Az előregyártott betonelemekből emelt épület falánál két 601-es típusú óriásmozdony áll. Az erőmű 80 méter magas kéményébe bekötött kazánjuk segíti a “próbaüzemes” első kazán munkáját. Négy, egyenként háromezer köbméteres víztárolómedence terül el az erőmű oldalánál. Az épülő Vasmű méreteire jellemző, hogy vízszükséglete megközelítően egyenlő lesz a Rába folyó vízhozamával. Percenként 750 köbméter vizet használ majd fel.
Sztálinváros acélszíve már dobog. A gépgyár teljes kapacitással dolgozik, készíti a nagyolvasztó vas- és acélöntvényeit, adagolókanalakat, kokillákat gyárt Diósgyőrnek, Ózdnak, szállít a MÁVAG-nak és a Rákosi Műveknek, sőt exportál is a baráti Román Népköztársaságba.
Első égetésből egy tégla az Intercisa Múzeum állandó kiállításán
Kossa István felavatta a Tűzállótéglagyárat
A Tűzállótéglagyárban 1952. november 7-én égették ki az első téglát és azóta folyik a gyártás, egyelőre a Rákosi Művek martinkemencéi, s később a Vasmű kohói számára. És nagy lendülettel, rohamosan épül valamennyi üzemegység, mert a Vasmű építői nem felejtik el Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványának, a magyar nép forrón szeretett vezetőjének, Rákosi elvtársnak az elmúlt év decemberében mondott szavait: “A vaskohászat fejlődésének gyors üteme megköveteli, hogy mielőbb üzembehelyezzük a Sztálin Vasművet.” Sztálinváros és a Vasmű építői most a “Felszabadulási Hét” fokozott munkalendületével is valóra váltják azt az ünnepélyes fogadalmat, amelyet küldöttük, Boér Béla tett nevükben Sztálin elvtárs budapesti szobránál: “Mi gyorsítani fogjuk munkánkat, növeljük teljesítményünket, hogy közelebb hozzuk azokat a napokat, amikor a Sztálin Vasmű teljes kapacitással ad vasat és acélt az országnak.”
★
Így él, dolgozik, gyarapodik ifjú szocialista városunk, hogy méltóvá váljék Sztálin elvtárs nevéhez.
Sztálinváros
fotó: MTI/Hollenzer Béla
Vajk Vera
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
