Magyar Nemzet – 1996. július 12.

Nehéz vidékinek és nőnek lenni

Kálnay Adél különös pályakezdése

Kálnay Adél: Visszajelzésekre várok
Havran Zoltán felvétele

Az utóbbi évek talán legkülönösebb írói karrierjét futotta be a Dunaújvárosban élő Kálnay Adél. Szinte nincs irodalmi lap, amely ne közölné írását. Jelen van a Körkép antológiában, díjakat nyert irodalmi pályázatokon, kötetei jelennek meg, 1990 óta az idei könyvhéten már a hatodik, Kövek ideje címmel.

Domokos Mátyás ajánlja e könyvet és íróját az olvasó figyelmébe. “Kálnay Adél a lélektani realizmus elbeszélője, az ő számára a világ tükre az emberi psziché, amelyet különben minden eszközzel megfosztani igyekszik jogaitól az elsilányuló élet, s nyomában némely irodalmi divatok. Ennek a könyvnek az írója viszont az ősi, elemi érzések és tiszta emberi vágyakozások rehabilitációjára törekszik, mert legfontosabb tapasztalata, amit meg akar osztani olvasóival, az a fölismerés, hogy a XX. századvégen egyetemes szeretethiánytól fuldoklik a világ” -írja. Kálnay Adél botrányosan mást csinál, mint amit a kordivat vár, és oly következetes, hogy nem lehet nem tudomást venni róla. Negyvennégy éves, négy gyermek édesanyja, tanítónő. Budapesti látogatásakor kérdeztük arról, milyen élmények formálták, honnan ismeri a novelláiban megjelenő világ különös figuráit.
– Csonka család volt a miénk, a szüleim elváltak, a nagyanyámmal laktunk. Három nő, három nemzedék együtt. Ha visszagondolok, szomorú világ volt az ötvenes években Ózdon. Szürke és színtelen. Nekem mégis tele volt gyönyörűséggel. Nagy szeretettel öveztek, mégis, visszagondolva, úgy éreztem magam, mint aki idegen. Más voltam, mint a többi gyerek, szorongósabb, magányosabb.
– Az ötvenes évek munkásvárosa és a századelő rejtélyes alakjai között óriási távolság van. Honnan jöttek ezek a figurák?
– Bekúsznak a fejembe. Nem tudom, honnan ered ez a vonzalom a letűnt kor után. Amikor Kosztolányit és a nyugatosokat olvasni kezdtem, megigézett az ő világuk szépsége. Megírták a rútságát is, de bennem a szépség maradt meg. Családunk életét kettétörte a háború, így nálunk polgári létről szó sem lehetett, de gyerekkoromban még láttam polgári otthonokat. Érdekes, akkor nem tetszettek különösebben.
– Mikor kezdett el írni?
– Tíz-tizenöt éve kezdtem újból. Gimnáziumban írtam verseket, novellákat, voltak kisebb sikereim, de nem tudtam, kinek küldjem el az írásaimat. Nem vettek fel az egyetemre, a sárospataki főiskolára mentem, és rövid pesti kitérő után Dunaújvárosba.
– Egyik iparvárosból a másikba.
– Mindig nagyon szerettem volna szép környezetben élni. Ózd kellemes fekvésű város, de mára teljesen lepusztult. Dunaújváros sosem volt szép. Néha úgy gondolom, ha vonzó környezetben élnék, nem is írnék.
– Hogyan tért vissza az íráshoz?
– 1986-ban az első novelámmal megnyertem a Fiatal Művészek Klubjának pályázatát. Küldtem írásokat ide-oda, tapogatóztam. Elküldtem egy novellámat EsterházyPéternek, hogy mit szól hozzá. Nagyon kedvesen válaszolt, ellátott jó tanácsokkal, figyelmeztetett, hogy az érzelmesség könnyen átfordulhat érzelgősségbe, hogy vigyázzak a lestrapált szlogenekkel. Rajta kívül senki nem válaszolt. Lapok sem, mindaddig, amíg bele nem írhattam a kísérőlevélbe, hogy novellám jelent meg a Holmiban.
– Mikor volt ez?
– 1991-ben. Akkor már egy éve kapcsolatban álltam velük, mert Radnóti Sándor rögtön az első küldeményem után megírta, hogy a közölhetőség szintjén vannak az írásaim, de küldjek még, hátha lesznek jobbak. Aztán egyszer csak elküldtem A Függönyön innen és túlt, ami megtetszett Réz Pálnak is, és megjelentette. Hamarosan lefordították angolra.
– És ezzel elkezdődött a karrier.
– Azért nem olyan fényesen. Gyakran elkeseredem, mert vidékinek és nőnek lenni nem könnyű. Ráadásul későn kezdtem, nem nőttem bele ebbe a különös miliőbe, amit irodalmi életnek hívnak. Most, hogy már feljárok az írószövetségbe meg különböző díjátadásokra, látom, furcsa világ ez.

A Hírlap – 1995. december 23.

Kálnay Adél

KÉRLELŐ

Őrizd meg a hóolvadást, a pincét a kert végében, rozsdásodó hullámlemezzel a tetején, a jégcsap pattanó törését, poros, semmilyen ízét a szádban, a hólé csörgedezését az elvékonyodó jég alatt, a tavasszal előbukkanó föld szagát, a bokáig érő agyagos sarat, a hegyre nyílként felfutó vadnyulat, a virágcsokor fákat, a hajadba hulló szirmokat, a fű selymes érintését talpad alatt, a tavaszi levegő furcsa mámorát, az arcodon könnycseppként lefutó záport, a messzi kék eget, kedves madaraid cikázását a magasban, a folyó egykedvű loccsanását, összezárt két kezed közt a szöcske moccanását, a viharfelhők iramlását, lábaid futó zaját, a kiégett tarló szurkálásait, az esti harangkondulást, mely messze szétterül a tájon, a hazafelé tartó, jóllakott tehenek bőgését, a kútba csobbanó vödör merülését, a befőzésszagú udvarokat, a napon duzzadó párnák illatát, a tágra nyílt szemedben tükröződő összes hunyorgó csillagot, ami nyárvégi égboltról rád tekint, az érett körték puffanását, a fák rozsdás búcsúját, az égő avarmardosó füstjét, a messzi hegyek sürgető hívogatását, a nyúlós, lappangó ködöt, a hideg, borzongató esőket, a kályhában felizzó hasábokat, a temetők gyertya- és krizantémszagát, a csikorgó havat csizmád alatt, a téli estéken völgybe húzódó füst ízét, madarak lábnyomait a frissen hullott hóban, hideg, holdas éjszakán ágak fagyos reccsenését, s kutyád panaszát a teliholdnak, a fagy csipkelődő babrálását arcodon, a szakadó hó némaságát, a bágyadt, délutáni napot, amikor sapkád merészen leveszed, a fenyő illatát, a karácsonyi utcát, minden fénylő ablakával, a kalács meleg lehelletét, a lovasszáncsengő suhanását, a hegyről legördülő sikongatást, mely hamarabb ér el hozzád, mint a szánkó, a támadó naptól megroggyanó hó zúdulását a tetőről, talpad azonnal vizesedő nyomát, őrizd meg a hóolvadást.

– Kik segítettek a legtöbbet?
– Domokos Mátyás, aki nemcsak kritikus, hanem az én esetemben lelki gondozó is. Annus József, a Tiszatájvolt főszerkesztője és Péntek Imre, aki először biztatott. Vathy Zsuzsa, aki még a Kortársból ismert és támogatott.
– Hogyan dolgozik?
– Kialakul a fejemben a történet, magam előtt látom, mint valami filmet, és ezt csak le kell jegyezni. Arra kell vigyáznom, hogy pontosan azt írjam le, amit látok. Valaki mondta is, hogy rém erőszakos vagyok, folyton azt akarom, hogy mindenki azt lássa, amit én. Tényleg szeretném, ha őket is megfogná, ami engem megérint.
– Nem bántja, nem bosszantja, hogy igazából későn és rosszkor kezdődött karrierje?
– Nem bosszant, de van bennem egyfajta sóvárgás. Igaz, mindig elnyomom, mert úgy érzem, nem helyes. Szeretnék olyan nagyvonalú lenni, aki a sikerrel, a hírnévvel nem törődik. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindig sikerül. Talán nem is híres szeretnék lenni, de visszajelzésre várok.

(osztovits)

Régi képek, lélekrajzok