Népsport – 1979. december 8.
A dunaújvárosi műjégen
Ahol az első vidéki pálya épült
Vajon mennyi idő alatt lehet megtanulni korcsolyázni? Egy hónap, két hónap?
És jégkorongozni? Valószínűleg jóval tovább tart! Évek kellenek hozzá. És minél korábban el kell kezdeni.
Dunaújvárosban 1973. november 7-én adták át rendeltetésének a műjégpályát. Az ország első ilyen vidéki létesítményét.
Azóta hat év telt. Sok vagy kevés?
Mindössze ahhoz volt elég, hogy az úttörő- és a serdülőbajnokság mellett ma már a felnőttek között is elinduljanak. No, nem a legjobbak között, csupán az OB I B-osztályban.
A hazai jégkorongsport színvonalát és körülményeit tekintve ez sem kevés. Hiszen már az is nagy dolog, hogy Dunaújvárosban él, létezik a sportág. Van jég, vannak csapatok, sőt, tervekben sincs hiány.
Az eredeti elképzelés az volt, hogy az elkészült műjégpálya csak a tömegsport igényeit szolgálja majd. Korcsolyázzanak a gyerekek!
Csakhogy a versenysport mindenhol megterem!
– Minden tekintetben úttörők voltunk, hiszen az első vidéki jégkorongbázist kellett létrehoznunk! – nyilatkozta Perjámosi Sándor, a Dunaújvárosi Kohász SE elnökhelyettese. – Hiába volt a jég, amikor a városban alig tudtak korcsolyázni, hiányoztak a szakemberek, nem volt szerelés és pénz is alig. Ezek közül jóformán csak a felszerelésgondokat sikerült megoldani. Először a Magyar Jégsport Szövetség sietett a segítségünkre – a válogatott leselejtezett dolgaival -, azóta pedig, mivel üzletekben még ma sem lehet beszerezni, egyéni úton jutunk bothoz, koronghoz, korcsolyához!
Persze, 1973 óta sok minden történt a Duna-parti városban. A legfontosabb, hogy a gyerekek megtanultak korcsolyázni. Az úttörőkből időközben serdülők, ifjúságiak, felnőttek lettek. Kialakult a sportág bázisa.
– Sajnos, négy év óta egyforma költségvetéssel dolgozunk, ami bizony megszabja a lehetőségeinket! – folytatta Perjámosi Sándor. – Az egyesület nem tartozik a kiemeltek közé, mégis tizenhárom szakosztályt működtet. Az olimpiai sportágakat természetesen előnyben kell részesíteni, mivel ezek jelentik a mércét. A jégkoronghoz nem kapunk támogatást. Annyit fordítunk rá, amennyit tudunk. Pontosabban, amennyi marad.A z eredményeket senki sem kéri számon. Ha csináljuk, az a mi bajunk!
És csinálják!
Nem is rosszul. Hiszen serdülő csapatuk éppen a napokban győzte le az FTC-t, ráadásul Budapesten, a Kisstadionban. Nincs gond az utánpótlással. A gyerekek szeretik a sportágat. És a közönség is. Egy-egy mérkőzésen – annak ellenére, hogy a második vonalban játszanak – alig van kevesebb néző, mint a labdarúgók meccsein…
Szakembert volt a legnehezebb találni. Szakembert, aki egy egész várost megtanít korcsolyázni és, persze, hokizni. Sok edzővel tárgyaltak. Csakhogy az anyagi feltételeket nem sikerült megteremteni.
Akadt viszont egy “hazai” fiatalember, aki ugyan még életében nem jégkorongozott, de olyan lelkesedéssel látott a munkához és a tanuláshoz, hogy ma már komoly eredményekkel dicsekedhet. A pletykák szerint mindig egy leckével járt előbb, mint ahol az edzések tartottak.
– Sokat jártam korcsolyázni, de a sportágat elsősorban a televízió jóvoltából szerettem meg! – mondta Szilágyi János, aki egyébként a városi IBUSZ-irodában dolgozik. – 1976-ban lettem a csapat edzője. Külföldi és hazai szakkönyveket vásároltam, s éjt nappallá téve szinte az egész szakirodalmat áttanulmányoztam. Eleinte társadalmi munkában foglalkoztam a gyerekekkel, majd a segédedzői oklevél megszerzése után fizetett edző lettem.
Az IBUSZ-irodától minden délután a jégpálya felé visz az útja. És ott van késő estig. Televíziót csak nyáron szokott nézni. Azt mondják rá, megszállott. Egyesek megmosolyogják, ő büszke rá. A sportág is. Hiszen nem véletlenül esett rá a szövetség választása, amikor a nyáron két edzőt Csehszlovákiába küldött egyhetes tanulmányútra.
Évek óta három-négy csapattal foglalkozik egyszerre! Az elmúlt bajnoki idényben a felnőtt- és az úttörő-csapat harmadik lett, a serdülők pedig a negyedik helyen végeztek. Az előtte való esztendőben pedig az úttörők csupán gólkülönbséggel szorultak a második helyre. Jelenleg négy ifjúsági és két junior válogatott játékosuk van.
– Több edzés kellene és mivel én csak az esti órákban érek rá, egy főfoglalkozású edző! – folytatta Szilágyi János. – Sokszor éjszakába nyúlik az edzés, ezt nem minden szülő veszi szívesen. Jó néhány tehetséges gyerek emiatt maradt el a jégpályáról. Elsősorban a fiatalokkal foglalkozom, ma már bármelyik budapesti csapattal felveszik a versenyt. A cél, hogy előbb-utóbb a felnőttek között is eredményre legyenek képesek.
Ha nem is mérföldes léptekkel, de évről évre fejlődik valamit a dunaújvárosi jégkorongsport. Hogy ez a folyamat továbbra is megmaradjon, sőt lehetőleg gyorsuljon, ahhoz a következő években még jobb feltételeket szeretne biztosítani az egyesület vezetősége.
Olyan tervek várnak megvalósításra, amelyek valóban a nagycsapatok közé emelhetik a dunaújvárosi legénységet!
– Döntés született – közölte az elnökhelyettes -, hogy jövőre a teljes csőhálózatot kicseréljük a pálya alatt, sőt ammóniafagyasztásra állunk át, amivel sokkal előbb és sokkal jobb jeget lehet készíteni. Ráadásul a pálya befedését is tervezzük, annak a 80-as évek közepén kell befejeződnie.
Ha mindez megvalósul, valóban nagyot lendít a város jégsportján. Hiszen a jégkorongozók mellett népes műkorcsolya-szakosztály is működik. Túljutottak az első lépéseken. Önerőből.
Marschall István
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
