Képes 7 – 1988. október 1.
Találkozásom VELE
Első találkozásunk színhelye a harminmcas évek pesti mozija a nagyfilm szünetében. Aki akkoriban szenvedélyes mozilátogató volt, mint én, még emlékszik a szünetben vetített reklámokra.
Hát ezek között a vásznon egyszerre csak megjelent egy kép: maga Sztálin. Nem emlékszem, honnan ismertem rá – talán filmhíradóban láttam a hátborzongató népbiztosperek során, vagy a Pesti Napló vasárnapi képes mellékletében riportfotón rögtön ráismertem, arca, bajusza félreérthetetlen volt. A rajzon pulpitusnál állt, így ordította az asztalt verve: “Hajthatatlan leszek! Hajthatatlan leszek! Míg Purgót (hashajtót) nem veszek. Mert az aztán hajt!”
Második találkozásom szörnyű volt, bár a Sztálin motívum itt pozitívumként szerepelt. 1944 novemberében a Miskolc melletti Onga községben dekkoltunk, megszökvén a Németországba való elhurcolás elől, s a drága emlékű Gönczi házaspár házának földes helyiségében a magunk által ásott veremből lestük a Sztálinról elnevezett két hadiszerszám működését: ha a Sztálingyertyának nevezett világítórakéta nappali fényt árasztott az éjszakában, akkor megszólaltak a Sztálin-orgonának hívott sorozatvetők.
Gesztelynél, a tűzvonalon egy parasztbácsikától tudakoltuk meg, merre van a szovjet parancsnokság, ő mutogatta, merre kell nagyívben elkerülni, mivelhogy ott toborozzák a jó népet “kicsi robotra”, és elképedt, amikor megtudta, hogy mi éppen oda igyekszünk. Főtiszti értekezletre vezettek be bennünket. A falon lévő dupla életnagyságú Sztálinkép volt soron levő találkozásunk, s bár “flepnit”, amiért mentünk, nem kaptunk, egy jó vacsora és éjjeli szállás után indulhattunk tovább.
A színhely ismét változik. Moszkva, 1946. április. A követségre (Szekfűkövet, Gombó tanácsos és mi négyen titkárok, akik között én a kultúrát, a sajtót és az MTI-t képviseltem) telefonhívás érkezik a diplomaták ügyeit intéző külügyi hivataltól: melyikünk ismeri a magyar himnusz dallamát? Persze mind, s négyen titkárok “kiszállunk” a moszkvai helyőrség laktanyájába, hogy itt-ott korrigáljuk a rezesbanda játékát. Ez csak kormánylátogatást jelenthet, s valóban ott vagyunk, amikor leszáll a gép Nagy Ferenccel, Szakasitssal, Gerővel és Gyöngyösi külügyminiszterrel. Néhány napos fantasztikus program, én Szakasitsnak a kísérője vagyok és azon töröm a fejem, hogy a percnyi pontosságú események a szervezés művészetét dicsérik vagy az államvédelmi szervektől való rettegést tükrözik? (Közben már hallottunk egyet-mást, s amikor az Aragvi grúz étterem zenekarának karmesterében Sztálin hasonmását láttuk, eljutott hozzánk is a sóhaj, bárcsak ő is inkább népi hangszereket dirigálna…) Egyik délután újabb telefon: este nyolcra minden követségi férfi sötét ruhában kéretik a kormányautókra várni. Ez nyilván a Kremlt jelenti, egy feleség sírógörcsöt kap, hogy ő nem láthatja meg a Nagy Embert.
Suhanunk a néptelenre söpört utakon. A lakomaterem előterében Molocskov protokollfőnök figyelmeztet, hogy a kirakott térképen jól jegyezzük meg az ültetés rendjét, mert Joszif Visszarionovics nem kedveli, ha a vendégek téblábolnak az asztal körül.
Sztálin. Középtermetű, joviális, mint amikor felvonuláson magához emel egy kis úttörőt. Kézfogások. (Amikor ezt egy év múlva egyik kollégám tizenéves kisfia megtudja, nem tudom úgy elrántani a kezemet, hogy meg ne csókolja.) A lakománál Sztálin széke mögött két tagbaszakadt testőr. Pohárköszöntők. Hogy népeink közt mindig barátság volt, csak a cár támadta meg a magyar szabadságharcot, de ők 1941-ben visszaadták a zászlókat és ehhez tartják magukat ezentúl is: kiűzték a nácikat, most a nép szabadon választhatja meg kormányát, ők nem avatkoznak belügyeinkbe. Azóta is töröm a fejem, hogy Sztálinnak miért pont ezek a szavai nem jelentek meg sehol, semmilyen sajtóban. Vacsora után mozi Sztálin házi vetítőjében. A kis asztalkákon narancs és pezsgő. “A gazdag menyasszony”: a szocreál filmgyártás egyik csúcsteljesítménye. Az élenjáró traktoristát elintrikálná szép szerelmétől a könyvelő, az “értelmiségi”, ámde a nőbrigád is élen jár, a szerelmesek egymásra találnak és mind a ketten gazdagok az egyre csak daloló kolhozban. Mint kultúrbeosztott, én szinkrontolmácsolok. Új filmet fűznek be, megkérem harmadtitkárunkat, Horváth Imrét (a későbbi külügyminisztert), venné átfunkciómat. “Az eskü”. Témája: Sztálin valóra váltja Lenin álmait.
Aztán halva láttam. Amikor 1956-ban ismét Moszkvában jártam, immár feleségestül, a mauzóleumot abban a viszonylag rövid időszakban látogattuk, amikor a mumifikált Lenin mellett még ott feküdt a mumifikált Sztálin is.
Hihetetlen, de a Szovjetunióban még a rémuralom idején is születtek Sztálinviccek. Már amennyiben Pesten viccnek számítana a következő. Pusin-évforduló. Pályázat Puskin-festményre. Puskin ülve, állva mellképen, Puskin amint ír. A zsűri döntése egyhangú. Az a kép nyert, amelyen Sztálin Puskint olvassa. S a megvalósult vicc: megjelenik a grúz költészet díszes antológiája, gazdag tartalmától belső címlapja akár a 12. századi Rusztavelit is ábrázolhatná vagy a bámulatos Baratasvilit, de nem: a belső címlapon Sztálin, amint Rusztavelit olvassa.
Sztálinvárosban minden Róla beszél
Ezzel el is jutottunk a “Sztálin és a művészet” témához. Néhai jó Leonidzénk mesélte: “Hárman képviseltük a költészet modern grúz iskoláját, Tician Tabidze, Paolo Iasvili meg én. Harminchétben egyszer rémülten hallom, hogy Ticiant és Paolót elvitte az NKVD. Gyorsan elbújok a nagybácsimnál a messzi hegyekben és sebesen rovom a betűket, majd fel Moszkvába, és jelentkezem a Kreml irodájában, hogy Sztálinnal szeretne beszélni egy földije. Ajándékot hozott. Fogad, és én átnyújtom neki az ifjúságáról írt eposzomat. Ezért lehetek most itt…”
Itt van a kitűnő orosz író, Alekszej Tolsztoj, aki “Kenyér” címmel magáról Sztálinról írt regényt, a cárok közül pedig I. Péterről és IV. Ivánról drámát írt – kitűnő műveket Sztálinra utaló “áthallással”. Mármost megsemmisítendők, kiiktatandók az orosz irodalomból? Nehéz kérdés. Magam is tanúja voltam egy közvetlen irodalmi utalásnak, követségi időszakomban láttam Szolovjov A nagy uralkodó című színdarabját. Ehhez a következőt kell tudni. Még a rémuralom némaságában is berzenkedést szült a köztudatban az 1939-es Molotov-Ribbentrop (valójában Sztálin-Hitler) paktum: ezt magyarázta Szolovjov történelmi analógiával abból az időből, amikor oroszok és lengyelek vetekedtek a Baltikumért.
Persze a sztálinista szépirodalomban rengeteg volt a selejt is, nem tudom azonban, hogy a hős partizánlány, Zója története (én fordítottam), aki a hitleristák állította akasztófa tövében utolsó szavával Sztálint éltette, nem elfogadható-e mint “a nép vezéréért” valóban fanatizáltak dokumentumértékű története…
Ami a zenét illeti, a szovjet himnusznak és a “Drága föld” dalnak csak a szövegét kellett “desztálinizálni”, de hogy Ivan Dzerzsinszkij Csendes Don című operája, melynek zárókórusát nálunk ezzel a szöveggel énekelték “Mert Sztálin a harcunk, és Sztálin a béke és Sztálin nevével épül a világ”, színre kerül-e még, erősen kétes.
Sztálinváros 1951. november 7-én
A festészetben a rengeteg szocreál Sztálin-portré persze lomtárba kerül, legfeljebb elrettentő példaként az szerepelhet, amelyen a padon ülő Lenin mellé utólag, montázstechnikával pingálták oda, mint Iljics jó barátját.
Én arról, hogy a sztálini rémuralom az itthoni, Rákosi-féle mellett, részben azzal összefonódva, hogyan terjed ki hazánkra, fokozatosan szereztem tudomást. Barátom, Trócsányi Zoltán rettegett (szerencsére hiába), amiért a háború előtt megjelent fordításához, Platonov orosz történelméhez függelékként hozzátette Leninnek azt a végrendeletszerű, Sztálintól óvó írását, amely a szocialista országokban csak a XX. pártkongresszus után vált ismeretessé. Hogy Magyarországról is elhurcoltak személyeket a szovjet gulagokba ,nevezetesen a vorkutai táborba. Hogy Titóból milyen sztálini “beintésre” lett nálunk is láncos kutya és a többi. Sztálin személyi kultusza persze a szocialista országokban is megkövetelte az adóját. Utcák, szobrok, városok. Pesten ledönthető volt, Prágában többszemélyes masszív tömbjének eltávolítása műszaki bonyodalmat kívánt. Sztálinváros, Sztálingrád úgy eltűnt a térképről, mint a bolgár Várna helyetti Sztálin. De a sztálingrádi csata mégis történelmi fogalom marad és a párizsi Stalingrade metróállomásból sem lesz Volgograde.
Sztálin 1953-ban meghalt. Két öröksége maradt: a sztálinizmus és a Sztálin-kultusz.
Két teljesen különböző dolog.
1953. március 6.: sztálinvárosi dolgozók a gyászjelentéssel
Furcsa fonákja a Sztálin-kultusznak a Sztálin-fóbia. Grúz és örmény barátaink jóvoltából egy-egy dokumentumfilmet hoztam hazájukról. Az örményt sugározta a magyar tv, a grúzhoz (amely végül is dobozban maradt) a Szép Szukikot javasoltam zenei aláfestésül. A rendező ellenezte, mert köztudomású, hogy ez volt Sztálin kedvenc dala. Mire egy barátom: “Akkor nem is ehetünk makarónit, mert köztudomású, hogy Mussolini nagyon szerette”. Mégis azt hiszem, a Sztálin-fóbiás tévésnek volt igaza: még túl közel voltunk a személyi kultusz ilyen mellékzöngéihez. Ma már senki sem aszszociálná Sztálinnal, ha azt hallaná, hogy “Felelj, hol vagy, szép Szulikó?”
1955. május elseje
A “kultusz” két magyarországi csökevénye közül nevetséges az, ami IV. Iván cárral nálunk történt. “Becsületes” magyar neve ez volt: Rettenetes Iván. Nyilván a német Iwan der Schreckliche vagy a francia Ivan le Terrible fordításaként lett Rettenetes valamikor, nem az eredeti Groznijból, bár ez a szó az orosz akadémiai értelmező szótár szerint szintén aktívan félelmet keltő, rémítő, fenyegető jelentésű, és nem paszszívan az, akitől félnek. Mert bizony rettenetes volt ez a tortúrákban gyönyörködő, pribékjeivel rémuralmat tartó cár, aki vashegyű botjával a földhöz szegezte az előtte állók lábát. Nem is jut eszébe franciának, németnek, hogy más legyen ez az Iván, mint le Terrible, der Schreckliche csak nálunk ötlött fel, hogy nem maradhat Rettenetes, hanem legyen passzívan Rettegett. Akitől félnek. Maradt is mindmáig.
Teljesen ártalmatlan csökevény, hogy a pesti trolibuszok számozása hetvennel kezdődik azért, mert annak idején Sztálin hetvenedik születésnapját köszöntöttük az első pesti trolijárat elindításával.
RADÓ GYÖRGY
Sándor András: Sztálin halála után
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
