Magyar Nemzet – 1970. április 1.
A város huszadik éve
Beton és emberélet
Dunaújváros 1970.
fotó: Fortepan/Kriss Géza
Az a három ember, akinek történetét a krónikás elbeszéli, húsz esztendő óta nem látta a munkakönyvét. Leszerződtek a pentelei építőkhöz – s ott maradtak; a város, amelyet felépítettek, azóta új nevet kapott, majd felcserélte a nevét, az idő pillérein azonban mindez nem változtatott sokat.
Hajlamosak vagyunk a kezdeti nekirugaszkodás napjait hősi időknek nevezni, mintha a nekirugaszkodás lendülete önmaga dicsőségét érlelné. Dunaújváros történetében az első két esztendő a hősiességnél bonyolultabb állapotot jelent. Nem követnénk el hamisítást, ha együtt említenénk Makszimenko, Lófej és Botocska Pál nevét, habár ez a három név egészen különböző jelenséget takar.
Makszimenko szovjet sztahanovista 1951-ben (helyesen: 1950 novemberében – szerk.) mutatta be a pentelei építőknek gyorsfalazó módszerét, ünnepi külsőségek között.
Lófej (igazi nevét senki sem jegyezte meg) bandájával sötétedés után rettegésben tartotta a csecsemő korú várost, volt olyan időszak, amikor a legkeményebb tenyerű kubikos sem szívesen járt éjszaka egyedül a pentelei utcán.
Botocska Pál brigádjával együtt megtekintette Makszimenko bemutatóját, elismerően bólogatott, magában arra gondolva: na, próbálja meg ezt a teljesítményt egy kőműves nap nap után, esztendőkig megismételni. Éjszaka, ha sor került ilyesmire, a brigád együtt haladt az utcán, így Lófej bandájával nemigen akadt dolga.
Nos, hát minek nevezzük ezeket az időket?
Lófej tündöklése és bukása
Fazekas Imre: Sokféle ember megfordult akkortájt itt. Jól emlékszem, az egyetemisták és középiskolások táboraira.
A sztálinvárosi DISZ-táborok története
Azokról a gyerekekről csak jót mondhatok, együtt dolgoztunk, ami rájuk hárult megcsinálták, hiba nélkül, lelkesedéssel. Budapestről minden hét végén különvonatok érkeztek Pentelére, a fővárosi nagyüzemek munkásai itt töltötték a vasárnapjukat. Reggel, amikor megérkeztek, szerszámot adtunk nekik, szépen becsomagolva hideg ennivalót, hiszen a vendégeink voltak. Panasz az ő munkájuk ellen sem volt soha. Emlékszem, akkoriban kezdtük meg a távfűtés építését, a vezeték árkát 60-70 százalékban társadalmi munkások ásták ki, nagy segítségünkre voltak.
– A szakmunkásokban sohasem merült fel kétség az ilyenfajta messziről jött önberek munkájával kapcsolatban?
— Részükről mindig nagy jószándékot láttunk, igazi nekibuzdulást. Nem éreztünk idegenséget. A tapasztalatlanság vagy az az ügyetlenség nem bűn, az az igazság, ahhoz, hogy Dunaújváros létezik, ezek a messziről jött emberek nagy mértékben járultak hozzá. Megbecsüléssel emlékezünk rájuk, közülük sokkal még esztendőkkel később is megmaradt a kapcsolatunk. Az én megítélésem szerint nagyszerű, nemes dolog volt az a társadalmi nekibuzdulás. Az akkori idők megkövetelték.
Kövesdi Károly: De emlékszünk másfajta emberekre is. Volt olyan korszak, amikor itt gyűlt össze az ország szemetje. Az ilyenfajta hulladéknak az a tulajdonsága, hogy a víz sodrában a felszínen kering, folyton szem előtt van. Az ország nagy építkezéseit sorra járták ezek a szemét emberek, itt is, ott is elidőztek egy-két hónapig, nappal dolgoztak, sötétedés után bandába verődve járták a szórakozóhelyeket, és az utcát. Akkoriban nem múlt el nap verekedés nélkül, a rendőrség szinte semmit sem tudott kezdeni velük, eltűntek az embersűrűben. Erőszakoskodtak a nőkkel, megtámadták a magányos járókelőt, alsóneműre vetkőztették. Két barakkot kapott meg a vendéglátóipar, a jampik ott ügyködtek éjszakánként. Sok kiöregedett birkózó, bokszoló volt közöttük, egyedül nem volt tanácsos kikezdeni velük, a kés is gyakran előkerült. Prostituáltak vették őket körül. Itt, Pentelén elég magányos férfi akadt, így hát a felszámolt fővárosi nyilvános házakból a jó üzlet reményében ide özönlöttek a cifra lányok. Nappal mindebből nem sok tűnt szembe, de azokra az estékre a becsületes ember nem szívesen emlékezik.
– Az építőmunkások nem tudtak rendet teremteni?
– Az ember nappal dolgozott, este pihent. Ha mégis úgy történt, hogy szórakozásra támadt kedvünk, sötétedés után együtt indultunk el. A jampik olyankor csöndbe maradtak. Nagy verekedések voltak itt, az ember olykor rákényszerült, hogy megvédje magát.
– Hogyan tűntek el az éjszaka tigrisei?
– Két bandavezér nevére emlékszem, az egyiket Lófejnek hívták, a másikat Jocónak. Amikor a kezdeti zűrzavar oszladozni kezdett, ezek fölszedték a sátorfájukat, odébb álltak. Bandájuk tagjai közül soknak meggyűlt a baja a rendőrséggel, de volt olyan is, aki idők múltával magától megcsendesült, s most valahol ember módra él és dolgozik. A legtöbb csak egy-két hónapig ügyködött is, aztán eltűnt, mintha sosem lett volna. Pentelén esztendőkre csak azok az emberek maradtak, akiknek ez a munka jelentette az életalapját.
Tápai Antal: Nem volt az könnyű élet, s csak az értheti a szépségét, aki részese volt. Most visszapillantva mindaz, ami rossznak tűnt akkor, jelentéktelenné válik, bennem a valóság csak annyi: húsz olyan ház sincs Dunaújvárosban, amelynek építésén ne dolgoztam volna. Lófej meg Jocó eltűnt, a város maradt.
A verseny-kőműves
Fazekas Imre: Talán másfél esztendeje dolgoztam Pentelén, amikor megindult a sztahanovista mozgalom. A kezdetét talán a szovjet kőműves, Makszimenko látogatása jelentette. Jól emlékszem arra a napra, ott voltunk valamennyien.
Szovjet sztahánovisták a Dunai Vasműnél
Makszimenko erős acéllapú kőműveskanalat használt, az pótolta a kalapácsot is, ezenkívül munkaeszköze volt még a függővas és a falazó kaloda. A kalodát mi nem ismertük.
– Mostani szemmel nézve miképpen ítéli meg Makszimenko módszerét?
– Mostani mértékkel mérve, óegyiptomi módszernek nevezhetném. De akkor más volt a helyzet, téglával kellett dolgozni és bizonyos értelemben tanultunk tőle.
– Mire gondolt, mikor végignézte a bemutatót?
– Őszintén megvallom, nem nagyon helyeseltem, végső soron lassúnak tűnt.
Kövesdi Károly: Másképp falaz a patai kőműves és megintcsak másképpen a mohácsi. Szokás és mesterség dolga. Makszimenko olyan módszert mutatott be, amit mi nem ismertünk, a jót belőle hamar átvettük, ami nem tetszett, azt hagytuk a csudába.
– Hogy dolgozott?
– Lépcsőzetes állvány vezetett a falhoz, a segédmunkások azon hordták fel a habarcsot, meg a téglát. Egyik segédmunkás terítette a maltert, utána jött Makszimenko, mindkét kezével rakta a falat, a másik segédmunkásnak az volt a dolga, hogy a keze alá adja a téglát.
– Gondolom, akkoriban Pentelén is volt egy-két jó kőműves. Mit mondtak azok egymás között?
– Ilyenkor, ha az embernek nem tetszik túlságosan valami, szólni nem illik. Az az igazság, habár Makszimenko módszerének nagyobb híre volt, mint amennyit válójában megérdemelt, mi is tanultunk tőle. Á falazókaloda később nálunk is hasznosnak mutatkozott. Én nem nevezném őt zseniális embernek, de annyi biztos, jó kőműves volt. Szívesen láttuk volna magunk között.
Tápai Antal: Ha egy pentelei kőműves így beszél valakiről, az – félre ne értse – nagy dicsőségnek számít, mert itt a szakértelemnek rangja van. Én az idő tájt még nem sokat konyítottam a kőműves szakmához, de a sztahanovista mozgalomnak a kubikusok között is tere lett. Minek tagadjam – hárman ülünk itt és mindhárman az elsők között lettünk sztahanovisták -, büszkeséget éreztünk akkor és hiába múlott el annyi esztendő, valamiképpen most is úgy érezzük, ennek a büszkeségnek alapja volt.
Városépítés és letelepedés Dunaújvárosban
Dunaújváros 1970.
fotó: Fortepan/Kriss Géza
Egyetlen lehetőség a munka
Fazekas Imre: Akkoriban a versenymozgalom másképp nézett ki, mint a mostani időkben. Én a különbséget abban látom, hogy régen a verseny az emberek személyes becsvágyára alapult, most inkább a közösség munkakedvére. Furcsa ez, hiszen az ötvenes évek elején minden arra irányúlt, hogy az ember általában mint tömeg jelentkezzen, mégis sztárkultusz alakult ki a munkában is. Most differenciálódik a világ és a munkában mégis a közösség sikere számít többet, kevesebb a harsonaszó, s talán ezért valóságosabbak az eredmények. Visszapillantva a tizennyolc- húsz esztendő előtti időkre, el kell mondanom, magam is büszkeséget éreztem, ha itt Pentelén a Víztoronynál a dicsőség táblán elhelyezték a fényképemet. Az volt a helyzet, ha egy kőműves száz százalékot teljesített, 870 forintot kapott egy hónapra. Hogy a család élni tudjon, törekedni kellett a 200 vagy annál magasabb százalék elérésére. Ez a törekvés reális volt, az ilyen munkatempót tartani lehetett. De a 800 meg 1000 százalékos eredmények azok olyanok voltak, mint a szappanbuborék, a nagy sztárok teljesítményébe más emberek munkáját is beleszámították, a névtelen előkészítőkét, kéz alá dolgozókét, segédmunkásokét. A sztárok jöttek, a sztárok mentek, s megmaradtak az egyszerű emberek, akiknek élete munkaiját a beton őrzi.
Kövesdi Károly: Igaz, mi is tartottunk bemutatókat, volt olyan eset, amikor 14 köbméter falat raktam be nyolc óra alatt, a nézőknek csak úgy káprázott a szeme. Égy köbméter falban 406 tégla van, így ez a teljesítmény 5600 téglát jelent. Kérdezze meg egy kőművestől, mit szól hozzá. Bevallom, ezt a tempót csak nagyon rövid ideig tudtam volna tartani. A magam részéről már Almásfüzitőn élmunkás voltam, a sztahanovista címet 1951. május 1-én kaptam meg Botocska Palival, a brigádvezetőnkkel együtt.
Tápai Antal: Gép akkoriban kevés volt, a kubikosmunkában az embererő számított, s az ember erejét megtízszerezni aligha lehet. Mégis történt ilyesmi, nem tudom hogyan. A munka dicsőséget adott, nagyon ráhajtottunk, és én úgy gondolom, nem csak azért, mert pénz járt együtt a dicsőséggel. Az ember szeret kiválni a többiek közül, s a magamfajtának erre egyetlen szép lehetősége a munka volt.
Kristóf Attila
Dunaújváros 1970.
fotó: Fortepan/Bojár Sándor
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
