Petőfi Népe – 1979. március 31.
ZELEI MIKLÓS
Egy életút dokumentumai
/részlet/
Abban az időben nem voltak ilyen passzívak a fiatalok. Nem hiszem, hogy ma egyet is ki lehetne ilyen munkára küldeni. Bár nincs is rá szükség. Ne is legyen.
De a mi időnkben sokkal lelkesebbek voltunk. Nem néztük azt, hogy ennek vagy annak mennyi anyagi haszna van? Mit kapunk érte? Semmit nem kaptunk. De ez nem is érdekelt bennünket. Csináltuk szívünk szerint. Nem mint ma, hogy rá kell tukmálni valakire valamit, ugyan csinálja már, hiszen neki is haszna lesz belőle.
Szinte minden vasárnapunk a szervezéssel telt. Sokszor munka után is mentünk, csináltuk a hangulatot az embereknek. De nem sokáig tartott ez, körülbelül két hónapig. Ekkor jött egy asszony, és megkérdezte, hogy nem akarok-e Dunapentelére menni, az ifjúmunkások közé?
Sose felejtem el, akkor kezdték Sztálinváros első utcáját, a Május 1. utat építeni. Én is részt vettem az építésben, városalapító vagyok magam is.
Szép nagy barakképületben kaptam állást. Voltunk vagy harmincan egy szobában. A nagy barakk hosszában ketté volt választva, mindkét oldalon emeletes ágyak, középen a mosdók, fürdő.
Tíz méter hosszú, öt méter széles szoba volt. Jó sok ágy fért belé. A családosok külön szobát kaptak.
Nem panaszkodhatom, annyi mindenben részt vehettem. Nagyon jó volt. De nemcsak mi, ifimunkások érkeztünk meg, jött oda mindenféle népség. Börtönből szabadultak is. Sok sötét alaknak jó rejtekhely volt a hatalmas építkezés, s hogy munkásszálláson helyezkedhettek el. A kocsmákat is Köpködőnek, Tetűnek, Késdobálónak, Hátborzongatónak, Dzsudósnak nevezték el. Előregyártott elemekből épültek azok is. Állandóan volt üvöltés, kiabálás, meg rengeteg néző. Soha nem választottak szét senkit. Ez most központi rész, hatalmas tér van a helyén. Nem tudom, mi a neve, nem voltam ott vagy húsz éve.
Sok kósza hír járta akkor a városról. Vegyes volt a társaság, de az építkezésről sem hitte senki, hogy lesz belőle valami, s lám, lett. S később még mennyi minden, Már főiskola is van ott. Jobb volna ma odamenni.
Szabolcstól Somogyig mindenki megjelent, minden réteg, osztály képviselte magát. Letűnt, régi méltóságos urak, akiket rászorítottak arra, hogy végre-valahára ők is dolgozzanak. Bár én ilyennel nem találkoztam, csak a fiával az egyiknek. Professzornak csúfoltuk, miniszteri tanácsos volt az apja. Szemüveges, nagyon gyenge fizikumú srác volt, halvány, vézna, de a keze roppant ügyes. Zsebes volt, de bármi mást is elemelt. Szépen megélt belőle.
Lett egy barátom is. Hasznos Béla. Ott kezdtünk az élettel megismerkedni. Ő is szegény, falusi gyerek volt, mint én. Sok krémes rétest megettünk, megtanultunk főzni. Eleinte néha nem sikerült.
Prézlis nokedlit akartam csinálni, és ahogy mástól láttam, hideg vízbe szedtem ki a megfőtt nokedlit, hogy gyorsan meghűljön.
Igen ám, de nem így történt. A bödönünket félig engedtem hideg vízzel, hogy majd a tetejét lezárva, az apró lyukakon kifolyik a víz. De elfelejtettem bebiztosítani a tetőt. Minden készen állt a leszűréshez, felfordítottam a bödönt és szűrtem a nokedlit. S hogy gyorsabban menjen, kivittem az udvarra, rázni kezdtem. De kinyílt, és a nokedlink a homokba fordult.
Istentelenül dühös lettem, pedig nevetni kellett volna. Oda az ételünk, a vacsoránk. Béla még dühösebb lett, mint én. Nekem is ugrott, össze is verekedtünk, de szerencsére megjött a Szöszi. Megvigasztalódtunk a tangóharmonikáján, meg zsíros kenyéren.
Szépen játszott az a lány, mindig a nyakában volt a tangóharmonikája, bárhol járt, amíg meg nem unta. Akkor meg Bélának akarta elsózni, négy vagy ötszáz forintért. Nagy pénz volt az akkoriban. Mondtam Bélának, nincs annyi kidobnivalónk. Egy hét múlva mégis megvette a tudtomon kívül. Jöttek karonfogva Szöszivel. Szöszi még ki sem mosakodott, csupa sár volt a csizmája, olajfoltos a szeplős képe, a harmonika meg Béla barátom nyakában lógott. Szöszi bevásárolt a pénzből, még bort is vett, és meghívott minket vacsorára. Húst sütött meg krumplit, és savanyú paprikát adott hozzá. Kár, hogy Béla sohasem tanult meg rendesen játszani azon a harmonikán.
Aztán kazánkovácsképzősnek küldtek, hathónapos tanfolyamra, de három-négy hónap múlva otthagytam, mert ahhoz gyenge voltam. Mentem vissza az építkezésre, de Béla akkorra már elkerült onnan villanyszerelő-tanulónak Angyalföldre. Szöszit se láttam sehol. Három-négy hónap nagy idő volt abban az időben.
Udvarolgatni próbáltam, de nem nagy sikerrel, két vetélytársam is volt, hol az egyik, hol a másik győzött, én ritkán. Inkább a munkába öltem az erőmet. Nagy örömmel dolgoztam, olyan jó érzés volt a festés végén körülnézni egy-egy új lakásban: ezt én is csináltam. Elképzeltem, azok mennyire fognak örülni, akik majd beköltöznek. Minden új volt, friss festékszag áradt a szobákban, konyhában. Arra sose gondoltam hogy magamnak is kéne festeni egyet. Dolgoztam 1952. augusztusáig, akkor meghallottam, hogy lehet jelentkezni tisztiiskolára.
Nosza, gondoltam, itt a lehetőség! Én is tanulhatok. A Vasvári Pál repülős tisztire jelentkeztem.
