Magyar Tűzoltó – 1960. augusztus
Olyan ez a város, mintha mindig ünnepelne. Sokszínű épületei, széles, aszfaltozott utcái ragyognak a tisztaságtól, s ez ünnepi köntöst az utcákat szegélyező, az ablakok párkányát és az erkélyeket szinte lehúzó, a parkok, terecskék sokaságát tarkító virágrengeteg, fiatal fák és bokrok üde zöldje ékítik. A hihetetlenül széles Sztálin út hoszszú üzletsora előtt járókelők tömege hömpölyög. Ha nem tudnánk, hogy július 26-át írunk és ez a nap keddre esik, azt hinnénk, valamilyen ünnepi forgatagba csöppentünk.
Idegennek szokatlan ez a látvány, pedig itt mindennapos. Itt benn mindig így dobog a város szíve, csak kinn, a széleken látja, hogy ez a dobogás egy nagyszerű létesítmény állandó fejlődésének ütemét tükrözi.
Túl a kiserdő és a most épülő Vidám-park szegélyén a gyáróriás, a Vasmű kéményei ontják a füstöt. Balra továbbmenve az úton az építő vállalatok, az AKÖV, meg a MÁVAUT karbantartó részlegeiből, műhelyeiből szűrődik ki a munka zaja; a szélső barakképületek előtt autóbuszok egymás hegyén-hátán. Szinte az épülő város műhelyeinek kerülete ez a rész.
Itt már kecsesen emelkednek a munkásszállók hatalmas új épületei, amott hátul meg toronydaruk serénykednek.
A város innenső részén kórház épül, az úgynevezett technikumi rész egyik-másik utcáján még ott a toronydaru sínpárja. A sok esőtől felázott agyagos talajon még kerülgetni kell a tócsákat, de a hatalmas épülettömböket szegélyező térségeken a buckák ezrei és az alapozó salaksávok azt mutatják, hogy nemsokára itt is parkok üde zöldje és virágerdő pompázik majd.
A lakatos és a kovácsműhely között
A Május 1 utca víztorony felőli torkolatában állunk. Emlékeket keresünk? Nem. Nem helyes ez a kifejezés. Talán úgy helytállóbb, hogy az emlékek, az emlékezés nyomán kerültünk ide. Az itteni tűzoltóság első helyét szeretnénk látni. Így: a helyét. Mert csak az maradt meg a 10 esztendeje emelt felvonulási épületnek, amelynek egyik részében a lakatos-, a másikban a kovácsműhely kezdte meg működését, középen meg azt a 4-5 tűzoltót helyezték el, akiket gyűjtőnéven úgy hívtak, hogy Dunapentelei 1. számú tűzoltóőrs.
Az első szertár teljesen széljárta volt. A teteje is beázott, mivelhogy azt a területet nevezték annak, ahová a gépjárműfecskendőt a szabad ég alá kiállították. Ma fák, bokrok zöldellnek a helyén, s ahol egykor talán éppen a járőrözésből fáradtan visszatérő tűzoltók megpihentek, most aszfaltozott gyalogjáró húzódik.
Ennek az épületnek a földszinti sarokrészén volt a második, de az első összkomfortos otthonuk
Az első összkomfortos otthon
A fiatal szocialista város első utcája, a Május 1 utca és az Ady Endre utca sarkán levő föld alatti tűzcsap fedelét mustrálgatjuk. Valaha itt föld feletti tűzcsap volt, és ennek a sarokháznak a földszintjén volt az akkori tűzoltók második, de immár első összkomfortos otthona. 1951 elejét írták akkor, s már ők is tizenketten voltak. Elkészült az első igazi szertár is. Már annyiból igazi, hogy négy oldala és teteje is volt. Igaz nádpadlókból épült, a tetejét meg kátránypapír fedte, de már nem ázott a szer és a habarcs-vakolat is némi külsőt kölcsönzött neki. Alig kilenc esztendeje ennek, s az összkomfortos körlet ablakain csipkefüggönyök, a párkányon muskátlik és vízifuksziák; az első igazi szertár helyén meg sokszínű virágok pompáznak. Lehet, hogy éppen oda került a virágágy, ahol annakidején a szer állott, de az sem kizárt, hogy a szertár fűtését szolgála kemence olvasztotta a föld fagyát…
A “kocka” földszintjén ma illatos feketét főznek, kilenc esztendővel ezelőtt ide települtek át harmadszorra a tűzoltók
A presszó vendégei nem is tudják…
Frissen pörkölt kávé illata árad a szomszédos “kocká”-ból (így nevezik az épületet meg még jó néhányat). A hátsó bejárat mellett üres söröshordó, a zöldfonatú kerítés rácsain át színes kerti bútorok látszanak. Most még üres a kerthelyiség. Dél körül jár az idő, s aki ilyenkor egy duplára szomjazik, inkább benn fogyasztja el. Meg az idő is eléggé őszies. Bár süt a nap, s az égbolt nyári gomolyfelhőktől terhes, mégis a hűvös szél a nagyobb úr, s inkább annak enged az ember.
Most júliust mutat a naptár, akkor a közelgő nyarat ígérte, amikor az immár alosztályi rangra emelt egységet harmadik, a mostani presszó helyére költöztették. Jobban mondva a tűzoltók fogták a cókmókjukat és ide települtek át. Nem jószántukból – kellett az épület, jöttek a lakók, és először rendbe kellett hozni. Szerencsére nem kellett új szertárt építeni, mivel hogy csak egy házzal mentek odább, így az továbbra is megfelelt. Az a néhány méteres többlet nem sokat jelentett.
Csak a szertárkaput cserélték fel azóta a szemben levő műhelyépületen, a baloldali nyitott ajtajú helyiség is létezik még a negyedik helyen
Egy éven belül a negyedik helyen
A költözködést sem bánták különösebben, hiszen akkor már épült a mostani laktanya. Szinte minden szabad idejüket az építkezésnél töltötték. Hogy az itteni társadalmi munkával tellett el a szabadnap? Nem számított. Az volt a lényeg, hogy minél előbb itt lehessenek a végleges helyen. S hogy közben a “kocká”-t is ott kellett hagyni és a negyedik helyre kellett költözni – most már az sem számított. Különösen azért nem, mert a “radar 23/1-es” barakképület alig száz méterre volt az épülő laktanyától.
Az irodák és hálók ablakából ma is odalátni erre a még most is létező kiterjedt épületsorra. “Az a második sárga épület volt az utolsó helyünk, ott szemben vele meg a szertár” – mutatják széles mosolylyal. Az épület ma már a helyi Kiskereskedelmi Vállalat tulajdona. A szertár is áll még, csak a kapui helyére tettek ablakot. Egyébként valaha sem önálló építmény volt, hanem a hosszú műhelyépület egy részét választották le erre a célra. Most az AKÖV, illetve a MÁVAUT műhelye.
Először csak hárman, négyen…
A város és a Vasmű krónikájában apró epizód csupán annak a néhány tűzoltónak a története, akik 1950. január 1-ével egyes számú őrsként kaptak helyet abban a bizonyos felvonulási épületben. Az ország legkülönbözőbb részeiről jöttek. Először csak hárman, négyen, azután mind többen. Akárcsak az építés üteme, az is fokról fokra gyorsult. Ott is először csak néhányan kezdtek, aztán ezrekké gyarapodtak. S ahogyan közülük sok-sok ezernek ez a város lett a szűkebb hazája és sokan meg vándormadár módjára teleltek és szeleltek, úgy az itteni tűzoltók sem képeztek kivételt. Egyesek jöttek, aztán mentek. Gyorsan kitellett nekik az esztendő.
Igaz nem volt könnyű a szolgálat. Esőben, sárban, hóban, fagyban – járőrözni kellett. Az építés sem szünetelt. Az élet diktálta az ütemet, s a tűzoltóknak lépést kellett tartaniuk vele. Három, négy járőrútvonalon – a műúttól a Dunáig, s aztán egyre kiterjedtebben róni a kilométereket – nem volt éppen gyerekjáték. De talán nem is ez volt a legnehezebb, hanem érvényt szerezni az előírásoknak.
Nehéz volt a kezdeti időszakban
Tegnap itt még semmi sem volt, ma nádépítményt emeltek. S hogy tűzrendészeti szabályok is vannak a világon? Ki törődött akkor ezzel! Hideg volt? Tüzet raktak az építmény tövében. Leég? Na és?!? Szabálytalanul hegesztettek? Ha sokat járt a tűzoltó szája – legjobb esetben “elküldték”, de az is előfordult, hogy “beígértek” neki valamit… Pedig kellett a határozottság, a szigor, mert a felelőtlen, a szabályokra fittyet hányó emberek keze nyomán hol itt, hol ott lobbant fel a tűz. Különösen télen okoztak kárt a gondatlan tüzeléssel. A rengeteg ideiglenes deszka- és nádépítménynek több sem kellett, csak egy óvatlan pillanat és építhették a másikat…
Annyi volt az építési és egyéb vállalat, hogy csak győzték számontartani. Ha valahol hiba történt, egyik a másikra hárította a felelősséget, s ember volt a talpán, aki e sok felelős közül előkerítette az igazit.
Egyszóval igen nehéz volt a kezdeti időszakban. Meg azután az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a nagyobb kereseti lehetőség is fölöttébb csábító volt, s nem egy odahelyezett tűzoltó emiatt fordított hátat a testületnek.
Pahanov Győző tőrm., az egység “legrégebbi” tűzoltója
“Nehéz volt, de megérte…”
Ma már, így utólag nehéz lenne, de talán nem is lehetne megállapítani, hogy hányan fordultak meg az őrsön, illetve az alosztályon az elmúlt 10 esztendő alatt. Új arcokkal, új emberekkel találkozik az ember. A régiek közül csak hárommal találkoztunk.
Ennyien maradtak mindössze, akik szemtanúi és részesei voltak szocialista városunk születésének, fejlődésének, szépülésének.
Pahanov Győző törzsőrmester hármuk közül először jött. Akkor még őrvezető volt. Székesfehérvárról kérte magát ide, tekintve, hogy a szomszédos Perkátára való. Ő mondotta el nekünk a “hőskor” történetét 1951. január 7-től, idehelyezésének napjától.
Az idő, az évek távlata emlékké érlelte benne a történeteket, s egyik másik úgy el is tűnt emlékezetéből, mint az első körlet és a nádfalú szertár onnan a Május 1. utca sarkáról, s ami esetleg a helyén maradt, talán úgy megszépült, mint az ottani parkocska.
Ma már mosolyogva beszél a sok viszontagságról, a sűrű költözködésekről, a rengeteg bajlódásról, s egyetlen mondatba sűríti a 10 esztendő történetének értékelését: “Nehéz volt, de megérte…” Érdemes volt az ügy szolgálata, mert annál szebbet el sem képzel, mint ezt az évtizedet itt Sztálinvárosban végigélni. A kezdeti, szinte késhegyig menő és sokszor kilátástalannak tűnő harcot végigküzdeni, s érezni, hogy amint nőnek a házak és gyarapodik a Vasmű, úgy konszolidálódik a helyzet. Keresni és megtalálni az utat a párt- és tömegszervezetekhez, a tanácsi és üzemi vezetéshez, s érezni a növekvő megbecsülést, a testület tekintélyének növekedését. Részesének lenni az itteni egység közösségi élete kibontakozásának, a fegyelmi, szolgálati körülmények szemmel látható javulásának és azt is megérni, hogy akik idejönnek – nem kívánkoznak máshová, hanem szívvel-lélekkel dolgoznak.
Egyébként most irodai munkát végez. De volt már vonulós, instruktor, aztán megint irodai – ahogyan a szolgálat kívánta. Örömmel újságolja, hogy tiszti iskolára javasolták felettesei.
Simon István ftőrm. is tőzsgyökeres sztálinvárosi. Ő volt a második hármuk közül
Ők is hozzánőttek a városhoz…
Simon István főtörzsőrmester utána, május 1-én került az egységhez. Komáromból kérte áthelyezését. Tizedik esztendeje gépkocsivezető, elvégezte a műszaki iskolát. Jelenleg a járás műszaki felelőse. Amolyan ezermester. Mindig töri valamin a fejét. Mint mondja, már évek óta azon ügyködik, hogyan lehetne egy jó kis műhelyt “összehozni” az alosztályon. Aztán meg hely kellene a hegesztőapparátnak is, mert szinte naponként lenne rá szükség. Igaz, papírt is kellene már szereznie a szakértelem igazolására… És a községi szerek: be kellene őket hozni az alosztályra, egy kicsit “kipofozni”, kifesteni, hadd teljék nagyobb örömük benne az önkénteseknek… A régi dolgok? Mosolyog és arról kezd beszélni, hogy mennyire örül a két szoba összkomfortnak meg annak, hogy elseje után már a felesége is dolgozik. Mintegy 20 ezerre “saccolja” a bútorok felújítását, s “ötéves tervét” azzal zárja, hogy az utolsó évben már a motornak is meg kell lennie…
A harmadiknak jött annak idején: Sebestyén Ferenc tű. őrm.
Sebestyén Ferenc törzsőrmester hármuk közül utolsóként jött Sztálinvárosba. Ő “csak” 1951 szeptemberében került ide Pestről, a Vegyiművekből. Egyébként 10 éve végzett Makón. 1952 óta gépkocsivezető, 1954 óta pedig az egység egyik legboldogabb embere. Ekkor kapott ugyanis 2 szoba összkomfortos lakást az új házak egyikében. Mint mondja kell is a hely, mert négy családja van. És mind a négy – leány…
Úgy elrohant felettük ez az évtized, hogy szinte észre sem vették. A város is “felnőtt” közben. Ők meg hozzánőttek. De úgy ám, hogy el sem tudnák képzelni máshol. Megszokták, megszerették laktanyájukat is, amely vörösre festett tömegével ott emelkedik a Vasmű mellett. Tornya már messziről látszik. Takaros és nem is olyan kis épület, a Vasmű hatalmas méretei mellett mégis eltörpül, mintha azt szimbolizálná: ezt az épületet azért emelték, hogy dolgozóival a gyáróriás és a fiatal szocialista város dolgozóit, lakóit szolgálja.
Nyolc esztendővel ezelőtt vették birtokukba ezt a laktanyát, végleges otthonukat. A régiek szinte sajátjukénak tekintik. Soksok társadalmi munkájuk nyomán, meg a fiatal város erősödésével emelkedtek a falai – itt, a Vasmű szomszédságában
10 éves a sztálinvárosi tűzoltóság. S ahogyan szocialista létesítményünk gyarapodott, úgy izmosodott, szilárdult az is. Szerényen, szinte észrevétlenül munkálkodott a város és a Vasmű tűzbiztonságán, s ez utóbbi csaknem száz fős önkéntes testületének tagjaival továbbra is hűen szolgálja az itteni tűzvédelem ügyét. Nagy feladat ez. De érdemes becsülettel küzdeni érte, hiszen akkor a legnehezebbet is elérhetik: méltóvá lenni első szocialista városunkhoz, Sztálinvároshoz.
-b-
