Városalapítók emlékeznek


Népszabadság – 1970. június 12.

Városalapítók emlékeznek

Szapora léptekkel járnak az évek.
Dunaújváros húsz esztendős. Igaz, egy város életében legfeljebb egy másodperc ez a húsz év, de azok a fiatal emberek, akik térdig érő sárban, latyakban el­kezdték építeni (vagy inkább örömteli fájdalmak között valósággal megszülni?) ezt a gyönyö­rű várost, ma már többnyire meglett családapák, lehiggadt emberek.
De rögtön megváltozik az arcuk, a szemük villanása, ha a régi szép időkre emlékeznek. Mert akik átélték azokat az első esztendőket, azok tiszta szívükből ma is úgy érzik és úgy tartják, hogy minden hiba, küszködés és keserűség ellenére is szép idők, gyönyörű idők voltak azok.
S most itt ülnek közülük néhányan az új dunaújvárosi pártházban, olyanok, akik nemcsak az első hónapokban voltak itt, hanem itt is maradtak.


Dunapentele, 1951. június 28.
Fotó: MTI/Kotnyek Antal

A szemle

Csavajda György. Őslakos. 1950-től tanácstag, 1953-tól a vá­rosi tanács kirendeltségének ve­zetője az egykori dunapentelei falurészen. Fürge szemű és be­szédű, jókedvű, inas parasztem­ber.
– Jól­­ emlékszem mindenre. Akkoriban gazdálkodtam meg fuvaroztam. Valamikor 1950 feb­ruárjában trágyát vittem a hegy­re – mi már csak így nevez­zük azt a fennsíkot, ahol felépült a város meg a gyár. Ahogy felér­tem, láttam, hogy autók állnak ott, mellettük meg emberek to­porognak. Se gyalog, se autóval nem tudtak továbbmenni. Meg­szólítottak, nem vinném-e be őket a földekre.
Egy kicsit szabadkoztam, hogy csak nem ülnek fel a trágyás­­szekérre, de mondták, jó lesz úgy is. Volt, aki mellém ült, volt, aki csak felállt a szekérre. Mentünk. Ők nézegettek, beszélgettek, én meg csak hallgattam, mert nem sokat értettem belőle. Végül azt mondta az egyik:
– Mit szól hozzá, elvtárs, itt egy­ város lesz!
– Istennyila lesz itt, nem vá­ros – vágtam rá azonmód.
– Hát majd meglátja – hagy­ta rám az ember.
Májusban egyszer csak szólítot­tak, hogy menjek a kikötőbe, megjött három uszály, sokféle dolgot hoztak, azt fel kell fuva­rozni a hegyre. Mentem. Az uszá­lyokról pallókat, bakokat, kőmű­vesszerszámokat raktunk a ko­csikra.
Aztán láttam, hogy itt igazán város épül.

A nagy felvonulás – Garancz István naplója

Nem sokkal később, 1952. má­jus 1-én – akkor már tudtuk, hogy a mi életünkön is nagyot változtat ez az építkezés – ös­­­szeszedelőzködtünk, mi falusiak, és felmentünk a város vezetői­hez. Én mentem elöl fehér lovon, mögöttem hat legény cifrán fel­öltözve, ugyancsak lovon. Üdvöz­letet vittünk az építőknek. Együtt vonultunk velük a menetben.­­
De a legszebb ünnepség augusz­tus 20-án volt. Munkás-paraszt találkozó. Mi már délelőtt fel­mentünk a városba, hat feldíszí­tett kocsin, még zenekart is vit­tünk magunkkal. A vezetők min­denhol megvendégeltek bennün­ket, mi pedig meghívtuk őket ebédre. Később a Szalki-szigeten – ott van az új kikötő – nagy felvonulás volt, én, megint a fe­hér lovon, mögöttem meg, nyolc másik lovas, aztán a falu. Oda­jöttek az építők is. Friss kenye­ret adtunk át a vezetőiknek, ők pedig borral kínálták a népet. Aztán a tszcs-k meg a tsz – most persze már egy nagy termelő­­szövetkezetünk van – szakácsai bográcsokban megfőzték az ebé­det, a gulyást. Másnap reggelig tartott a zene, a tánc, az ünnep­lés.
(Mostanában minden augusztus 20-án a “hegyre”, a Vidám-park­ba viszik fel a régi Dunapentelé­­ről az új lisztből sütött friss ke­nyeret.)


Kohász és paraszt talákozója 1954

Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum/Rév Miklós

Az “illegális” csapolás

Borovszky Ambrus. Jól megter­mett, keménykötésű, dús szemöl­dökű férfi. A Ganz Hajógyárban volt öntő, majd öntőmester. Tag­ja volt annak a csoportnak, amely kiválasztotta a leendő vá­ros és gyár helyét, majd 1950 tavaszától a beruházás kormány­biztos-helyetteseként a helyszínen irányította a munkát. Most a Du­nai Vasmű vezérigazgatója.

Ember és gyár

– Talán az első csapolás az, amire a legszívesebben em­lékezem vissza. Már 1950-ben elhatároztuk, hogy először azokat az üzemrészeket építjük fel, ame­lyek besegíthetnek a további épí­tésbe, tehát az öntödét, a forgá­csolót meg a vasszerkezeti üze­met. Az öntöde ünnepélyes ava­tását 1951. november 7-re tervez­tük.

Ünnep Sztálinvárosban

Két nappal előbb készültünk el vele, de nem tudtam megnyu­godni, állandóan az járt a fejem­ben, mi lesz, ha az ünnepélyes avatáson valami nem stimmel majd, s nem sikerül az első csa­polás. Elhatároztam hát, hogy m­ég aznap­­ ötödikén csiná­lok egy próbát.
Néhány emberrel ottmarad­tunk munkaidő után, mindent előkészítettünk, s estefelé meg­indítottuk a kemencét. Dolgoz­tunk, figyeltük, hogyan működik.
Egyszer csak­ azt vettük észre, hogy az addig üres öntödében néma csöndben valóságos sokaság álldogál és figyel bennünket. Ak­kor jöttünk rá, hogy amint meg­indították a kemencét, magasba szöktek a szikrák, s a prérin (mert akkor még valóságos préri volt az öntöde körül) messzire világítva mutatták, hogy itt va­lami történik. És az emberek el­jöttek megnézni, mi az. De mon­dom, néma csendben vették kö­rül a kupolát.
Mi pedig hallatlan izgalommal dolgoztunk. A kémlelőnyíláson fi­gyel­tük, mikor jelennek meg az első vascseppek, hogyan szalad­nak végig a kokszon, hogy végül összegyűljenek a kemence alján. Aztán úgy láttuk, lehet már csapolni. Más is megszúrhatta vol­na a csapolónyílást, de úgy érez­tem, ezt nekem kell megtennem. Amikor szikrázva ömleni kezdett a folyékony vas, az addig néma tömeg egyszerre tapsolni kezdett, s tapsolt hosszú percekig.
Nagyon boldogok voltunk. Ez volt a vasmű első termelő­­üze­me, s az a tonnányi vas, amely­ből mindjárt különféle alkatré­szeket öntöttünk, a vasmű első termelése.
(A Dunai Vasmű az idén egy­millió tonna acélt ad az ország­nak.)

Az elmaradt pártfegyelmi

Szabó Sándor. Középtermetű, zömök férfi. Kőművesként jött ide, aztán művezetőképző iskolá­ra került, főművezető volt a Tűz­­állótégla-gyár építésénél. Most a Dunaújvárosi Papírgyár pártbi­zottságának titkára.

Üzembehelyezték a Tűzállótéglagyárat

– Főművezető voltam a Tűz­állónál, amikor megkezdődött az előre gyártott nagy betontelepiek beemelése. Egész csarnokok vázát építettük ilyen óriási elemekből. Hasonló munkát még nem végez­tek akkor Magyarországon. 1951 végén háromhónapos lemaradá­sunk volt.
A nagy elemeket kezdetleges emelőbikákkal kellett a helyük­re tenni. Nagyon bonyolult dolog volt ez. Pontosan tudnunk kellett például, hol fogjuk meg azokat a rettentő nagy elemeket, hogy emelés közben ne károsodjanak, ne legyen semmi hiba. Elhatároz­tuk, hogy partizánkodunk egy kicsit, előbb kezdjük az emelést, mint ahogyan azt előírták. Min­dent megbeszéltünk a szakembe­rekkel és a munkásokkal. A hí­res Partizán-brigád vállalta a munkát, s ami vele járt: szabad szombatjukon és vasárnap is dol­goznak.
Szombaton és vasárnap be­emeltünk három keretállást. Vé­gül a szó szoros értelmében úgy kellett lezavarni az embereket a munkahelyről.
Igen ám, de másnap reggel ki­tört a botrány. Már előre meg­szervezték ugyanis, hogy az első emelésre eljönnek a rádiótól meg a lapoktól az újságírók, ünnepé­lyes pillanat lesz, s mi ezt most mind felborítottuk. Pártfegyelmit kértek ellenem. Földes László, a pártbizottság akkori titkára lé­pett közbe, így aztán a fegyelmi elmaradt.
Az utolsó keretállások beemelé­sénél a tröszt igazgatója, főmér­nöknője és más vezetők is ott voltak: akárcsak a munkások, ők is beálltak dolgozni, segítettek, hajtották a csörlőket. A három­hónapos lemaradást behozták, s még három hónap előnyt is sze­reztünk.
(Dunaújvárosnak ma 13 nagy vállalata van.)

Az esküvő

Horváth László. Keménykötésű, csupa izom fiatalember. Éppen­­csak elmúlt 16 éves, amikor – több társával együtt – Pápáról idejött a felhívásra. Azonnal be­­­tonozó brigád vezetője lett. Sok nagyszerű munkatett révén vált országszerte ismertté. Mást ke­verőolvasztás a martinnál.
– A húsz tantermes iskola. En­nek a története ma is a legked­vesebb számomra. Ez volt a vá­ros első iskolája.
Decemberben kezdtük a födé­meket betonozni. Félig voltunk a munkával, amikor nagyon ronda lett az idő, nagy hó esett a be­dolgozott betonra is. Nem hagy­tuk abba. Japánerokban, csillék­ben vizet forraltunk, azzal ol­vasztottuk le a havat, azzal ke­vertük a betont. Reggel három­kor kezdtünk dolgozni, s nem­egyszer éjfélig folytattuk.­­ Végül éppen december 24-én befejeztük. Holtfáradtak voltunk és éhesek. Igen ám, de már minden üzlet be­zárt, hiába volt pénzünk, enni­valót nem kaptunk. Karácsony estéjén zsíroskenyeret ettünk és kártyáztunk.

Az iskola 1951 közepén készült el, s akkor ott működött a ta­nács. Hogy ez miért fontos, an­nak előzménye volt. Amikor egy alkalommal Budapesten jártunk – kitüntetést kaptunk – meg­ismerkedtem Neugebauer Má­riával, az építkezés első női brigádjának a vezetőjével. Ha­marosan elhatároztuk, hogy ös­­­szeházasodunk. Be is jelentettük, aztán egyik nap csak szaladtak értünk a munkahelyre: jöjjünk gyorsan, üzenik a tanácstól, hogy most lesz az esküvőnk. Siettünk is átköltözni, s mentünk házassá­got kötni a húsz tantermes isko­lába.

Dunapentele legjobb leánybrigádja

(Horváth Lászlóné, Neugebauer Mária ma ugyancsak a martinban dolgozik, darusként.)


Dunapentele, 1951. június 28.
Fotó: MTI/Kotnyek Antal

Az álmok városa­

S végül engedtessék meg az új­ságírónak, a város születése első hónapjai tanújának, hogy maga is emlékeket idézzen. Pontosab­ban: egy régi, 20 évvel ezelőtti dunapentelei írásának néhány so­rát. Nem azért persze, hogy pró­fétai előrelátását bizonyítsa, ha­nem azért, hogy igazolja, a mi korunkban nem nehéz jövendőt mondani, a jövőbe látni.
“Az álmok városa ez az új vá­ros. De ezek az álmok élnek. Napról napra megvalósul belőlük egy darabka. Amikor végigmész a sárba taposott ösvényen, már a zöldellő pázsitot, a tarka virágo­kat látod magad előtt, gondolat­­ban már a betontéglás járdán sé­tálsz. Amikor a fiatal csemetékre nézel, már a zöldellő, lombos er­dőt látod, s arra gondolsz, nem­sokára ott fogsz ülni az erdőben valamelyik padon, kezedben könyv, s messziről hallod a gyár zaját. Amikor a Duna felé nézel, a szántóföldek helyén ott látod a hatalmas kultúrparkot, a sport­stadiont.
Ábrándok, álmok ezek? Igen, de holnap valóra válnak, mert a kommunisták viszik harcba meg­valósításukért a dolgozókat. Va­lóra válnak, mert itt dolgoznak már a kubikosok, kőművesek, ácsok, segédmunkások ezrei, akik a terveket, álmokat kőből, vasból és betonból valósággá faragják. If­jú építők ezrei vannak közöttük. Itt akarnak letelepedni, a laká­sokban lakni, a gyárakban dol­gozni, itt akarnak megházasodni, élni. És visszafütyülnek a szélnek, kinevetik a havat, énekelve hord­ják a habarcsot, s ha két fok hi­deg van, akkor azzal dicseksze­nek, hogy dolgoztak ők már 20 fokos hidegben is, és ha 20 fokos hideg lesz, akkor majd így kiál­tanak, hordtam én már a habar­csot 30 fokos fagyban, is!”
(Az írás címe ez volt: Már lát­szik a holnap. De ha valaki ak­kor azt mondta volna, hogy húsz év múlva Dunaújváros ötvenezer lakosú, patinás gyárváros lesz, ebben az újságíró is kételkedett volna.)

Gál Pál

Dunaujvaros