Dunaújvárosi Hírlap – 1996. szeptember 28.
VÉRES CSÜTÖRTÖK
Az 56-os események és történetek kutatásával már több éve foglalkozom, de intenzíven csak ettől az évtől kezdődően. Először is, mert miniszteri engedélyt kellett szereznem, hogy a levéltárakban, valamint a Belügyminisztérium adattárában őrzött rendőrségi, ügyészi és bírósági anyagokat tanulmányozhassam. Az engedélyt megkaptam. Ennek alapján szükség van arra, hogy az eddig ismert eseményeket és eseteket újra értékeljük. Lehetőséget kaptam a Hírlap főszerkesztőjétől, hogy az eljövendő időben felelevenítsem a negyven évvel ezelőtt történteket. Hiszen az újkori történelem egyetlen eseményéről sem hazudtak annyit, mint 1956-ról…
Budapest, Jászai Mari tér, rádióriport készítése, háttérben az ÁVH egykori, ekkor már a BM-hez tartozó épülete,
a mai Képviselői Irodaház (“Fehér Ház”)
fotó: Fortepan/Nagy Gyula
1956. október 25-én több tízezren gyűlnek össze a Kossuth téren a Parlament előtt. Eközben a Politikai Bizottság Mikojan és Szuszlov jelenlétében Gerő leváltásáról tárgyal, néhány száz méterre az Akadémia utcában, a Kossuth téren ismeretlen tettesek, valószínűleg a Földművelési Minisztérium tetejéről, belelőnek a békés tömegbe, sőt tüzet nyitnak a barátkozó szovjet katonákra is. Pánik tör ki a téren. Az emberek menekülnek. Sok a halott és a sebesült. De, hogy ki adta ki a tűzparancsot, és valójában mennyi az áldozatok száma, azt soha nem fogjuk megtudni, ugyanúgy, ahogy a Nagy Imre pert sem lehet kutatni…
Ez a nap hozott fordulatot Sztálinvárosban is.
•
Talán gyermekeink, unokáink, de talán még sok itt élő felnőtt sem tudja, hogy annak idején miért döntött úgy a párt, hogy a gyár, a város ide épüljön. Rákosiék elhatározták, hogy Magyarországból “a vas és acél országa” lesz. Ezért nagy építkezésbe kezdtek Mohácson. Lerakták az alapjait a nehéziparnak és elkezdték az új lakótelep építését is. Közben Sztálin elvtárs kizárta a Tájékoztató Irodából a jugoszláv kommunistákat, mert Titóval nem értettek egyet. Természetesen Rákosi elvtárs a nagy Sztálin legjobb tanítványa is szolgai módon követte a generalisszimuszt, úgy politikai, mint gazdasági vonalon. Ekkor a közeli határ miatt új helyet kellett keresni a tervezett műnek, így esett azután a választás Dunapentelére.
•
Az első fecske Garanc Pista bácsi kubikos brigádja volt, akiknek a sikló felépítését szabták feladatul. Erre azért volt szükség, hogy hajón szállítsák ide Mohácsról az ott felhalmozott és feleslegessé vált építőanyagot. 1950 tavaszán furcsa mozgást észleltek a penteleiek a város déli határában: a területeket mérnökök járták be, keresték a helyet a lakóépületeknek és az ipari objektumoknak. Májusban már több száz főnyi munkáscsoport a földmunkán dolgozott, de ezután hetente érkeztek kubikosok, illetve kubikosnak nevezett csoportok. A község elöljárósága eleinte értetlenül állott e jelenség előtt. Tájékoztatást a létesítendő objektumról nem kaptak, kizárólag a kisajátítások miatt idézték be őket. A közigazgatási apparátust a község négyezer fős létszámára alakították ki, így képtelen volt megbirkózni a folyton növekvő, tízezresre duzzadt tömeg ügyeivel. Közben mintegy 50 teherautó szüntelen hordja az építési anyagot a községtől 4-5 kilométer távolságra eső területekre – 1950 nyarán ennyit észleltek a penteleiek a munkák kezdetéből. Még nem is sejtették, hogy az ezeréves Pentele ekkor már utolsó hónapjait élte, és története valóban befejeződött. Új történelem kezdődött.
Az 1951. október 8-án megtartott Pártbizottsági ülésen napirend előtt szót kért Bánki Tibor ifjúmunkás, s a következőket mondta: “A Párt hívó szavára jöttem Dunapentelére, itt válok szakemberré. A népi demokráciánk tette lehetővé, hogy tanulhatok, hogy felszabadult hazánk büszke embere lehetek. Ezeket átgondolva sokat foglalkoztam azzal, hogy mi lenne a legméltóbb név a mi hatalmas békeművünkhöz, új szocialista városunkhoz. Javaslom, hogy a Szocialista Forradalom 34-ik évfordulóján november 7-én adjuk a városunknak a Sztálinváros nevet, és a hozzá tartozó békeművünk legyen Sztálin Vasmű.”
A bejelentést elfogadták, megkezdődött az aláírásgyűjtés. A 15 ezer aláírást vörös bőrkötésben Horváth László szocialista brigádvezető vitte Rákosi elvtárshoz (itt jegyzem meg, hogy e brigád munkájának volt köszönhető a Vasmű úti erdő). Épült a gyár és a város, és nemcsak napjainkban, hanem akkor is mi munkások voltunk, akik fogcsikorgatva mondtunk le hét éven keresztül egy-másfél havi fizetésünkről. Először a Tervkölcsön, majd 6 éven át a Békekölcsön javára. Sajnos ez még mindig nem volt elég, jöttek a kommunista szombatok, társadalmi munkák, természetesn térítésmentesen, hiszen a jelszó: Miénk a Gyár magunknak építjük! Vajon tényleg a miénk lett?
•
Ebben az időben a városi pártbizottságon két politikai irányvonal volt: az egyik a liberálisabb a másik meg a kemény, Sztálin vonal. Utóbbit K. L. városi titkár és Cs. D. KISZ-titkár képviselte. Ők voltak az erősebbek. De miért tudtak érvényesülni? Ehhez nyújt némi adalékot egy 1954. február 19-én készített kimutatás, amely szerint a megválasztott tisztségviselők iskolai végzettsége a következőképpen alakult: 8 eleminél kevesebbet végzett 119 fő, 8 elemit végzett 21 fő, középiskolát végzett 25 fő, érettségizett 8 fő, főiskolát-egyetemet végzett 10 fő. 1955. év végén a gyár munkáslétszáma éppenhogy meghaladta a 7 és fél ezret. A párttagok létszáma pedig mintegy 1200 fő volt. Párttagot mondok, nem kommunistát, mert ők voltak kevesebben. Én ma is tisztelem azokat az idős embereket, akik politikai nézetüket nem változtatták meg és ma is hisznek az eszmében akkor is, amikor a saját bőrükön tapasztalják, hogy azok, akikben annak idején bíztak, ma elárulják őket. Ők voltak azok, akik soha nem kértek, de nem is kaptak semmit. Ezek az idős párttagok még ma is összetartanak és segítik egymást. Tisztelet nekik.
•
Elérkezett az 1956-os év és már előrevetette az árnyékát, hogy a parasztság, de a munkásosztály sem bírja elviselni az egyre szaporodó terheket. Még júniusban itt Sztálinvárosban megalakult a Fáklya-klub… Az elégedetlenség konkrét megnyilvánulása azonban a volt népi kollégisták találkozóján kezdődött, ahol nyíltan, bátran és felelősséggel tárgyalták meg a politikai helyzetet, a tennivalókat, sőt Sztálinvárosban először vetették fel Rákosi Mátyás felelősségét. Vitát kellett volna rendezni a politikai és gazdasági vezetés problémáiról, a nyersanyag helyzetéről, a bérkérdésekről, újra meg újra előkerültek az erkölcsi és társadalmi kérdések. Egy Petőfi-körhöz hasonló vitafórum nagy jelentőségű lett volna e problémák megvitatásának szempontjából.
A pártvezetés azonban attól félt, hogy kiderül: vannak széles látókörű emberek az értelmiségiek és a munkások között, akik szabad vitában, félelem nélkül leránthatják a leplet a szocializmussal szöges ellentétben álló ostobaságokról. Éppen ezért üldözték a gondolkodást.
•
Ilyen körülmények között értük meg 1956. október 23-át. Ebben az időben az Öntöde két tisztítóműhelyének voltam a vezetője. Október 23-án este feleségemmel az utolsó előadást néztük meg a moziban. Fél tíz körül értünk haza, a rádiót bekapcsoltuk, híreket mondtak, közben hallatszottak a lövések. Gondoltam, hogy reggelre biztosan helyreáll a rend, hisz ott a rendőrség és az ÁVO. De tévedtem, mert reggel még mindig a harcokról tudósítottak. A reggeli műszakba menve az emberek valahogyan nagyon szótlanok voltak, a szokásos ugratások is elmaradtak. Kivártak, féltek a véleményüket kinyilvánítani, hisz a városban az AVO-nak alaposan kiépített besúgóhálózata volt, így azután munkatársaim, akik tudták, hogy kizárt párttag vagyok és hogy figyelemmel kísérnek, nem merték az üggyel kapcsolatban a véleményemet kérni, nehogy bajba kerüljek. Így azután 24-én rendben végigdolgozták a műszakot, a városban ugyanúgy zajlott az élet, mint más hétköznapokon.
De másnap, 25-én amikor hallották, hogy Pesten már súlyos harcok folynak, a reggeli műszak nem vette fel a munkát. A gyár területén megkezdték a csillagok eltávolítását. És kimondták a sztrájkot. Ezzel nem mindenki értett egyet, mert az életet megbénítani nem lehetett. Ezért sztrájkbizottság alakult, melynek vezetője Takács Sándor mérnök lett.
Takács Sándor így emlékszik vissza: “A tömeg a gyár azonnali leállítását követelte, ez a szenvedélyes követelés hatalmas károkat okozott volna a gyár üzemmenetében. Ezért a Mechanikai üzem mellett egy kőszegélyre állva megpróbáltam a felhevült tömeget meggyőzni arról, hogy valamennyi üzem, köztük az erőmű, leállításával a városban katasztrofális helyzet áll elő, megáll az élet. Hallgattak rám és a tömeggel együtt felkerestük az üzemeket. Az ott dolgozókat felszólítottuk, hogy a sztrájkbizottságba delegáljanak egy-egy főt. Megalakult a bizottság, melynek én lettem az elnöke. Első feladatunk volt, hogy a gyár főmérnökével kidolgozzunk egy menetrendet, hogy mely üzemek azok, amelyeket le lehet állítani és melyek azok, amelyeknek csökkentett üzemmel kell dolgoznia. Itt az egész forradalom alatt segítségünkre volt Pilter Pali bácsi, aki mindig okos tanácsokkal támogatta a munkánkat. Tekintettel arra, hogy a gyár akkori tényleges vezetője nem tartotta fontosnak, hogy a szabadságát megszakítsa, csak november 9-én jelent meg, mintha addig semmi sem történt volna. A munkástanács úgy határozott, hogy a gyár dolgozóit megkérdezik: maradhat-e? A szavazás végét nem várta meg, mivel sejtette annak eredményét…”
Így került fel Pestre a minisztériumba. Majd úgy egy vagy másfél év múlva visszajött. Napközben a pártbizottság vezetői járták az üzemet és megpróbálták a gyár dolgozóit rávenni, hogy vegyék fel a munkát. Nem jártak sikerrel. Ezért úgy határoztak, hogy a Bartóknál este nagygyűlést tartanak. Késő délután, 6 óra felé kezdtek az emberek gyülekezni, mintegy 6-8 ezren vettek részt a gyűlésen. Itt a pártbizottság elnöke elmondta, hogy a közölt követeléssel ők is egyetértenek, sőt támogatják is. De ennek megvalósításához rend és fegyelem kell. Azt javasolta, hogy vegyék fel a munkát, szüntessék be a sztrájkot. A tömeg kifütyülte. Majd Sándor András szólt, valóságos uszító beszédet mondott, ennek ellenére akkor még, valami okból rendre és fegyelemre kérte a tömeget. Erre őt is kifütyülték. Közben Tóth Bélának tudomására jutott, hogy délelőtt öt kiskatona kenyérért jött a városba. A kenyérgyár igazgatója nem adott, hanem Tapolczaihoz küldte őket, aki azután kiszólt a laktanyába Nagyéri századosnak, aki készültséget küldött értük és letartóztatta őket.
A katonák kiszabadítására mintegy három-négyszázan indultunk el, végig vidáman felszabadulva vonultunk a laktanyához, ahol már várt bennünket Nagyéri Károly, mivel a pártbizottság titkára utasította, hogy a katonákat engedje szabadon. Közben a tisztek arra kértek bennünket, szóljunk a parancsnoknak, hogy a tisztek közül engedjen egy párat velünk jönni. Így ketten a tisztek közül és mintegy 30 katona is velünk tartott.
A faluban a Szovjet Emlékműhöz érve kötelet kötöttünk rá és az ott lévő Németh Ferenc gépkocsijával lehúzattuk. Mire visszaértünk, a tömeg már fegyvert és járművet kért, hogy Pestre mehessenek harcolni. Ha jól emlékszem három vagy négy autóbusz állt a Május 1. utca végén, megteltek és el is indultak, de még volt egy nyitott teherautó ott, amit Viczkó Sándor vezetett, mellette egy, a faluban lakó ápolónő ült. Felszálltunk rá mintegy 20-25-en. Mire a laktanyához értünk, a buszokról már leszálltak. Elmondták, hogy egy bizottság már bent tárgyal, fegyvert kérnek.
Mi a nyitott gépkocsival fordulatot akartunk végrehajtani, ehhez a laktanya főbejárata felé indultunk, hogy onnan tolassunk hátra. Ezt a laktanyaparancsnok és a kapunál álló tisztek támadásnak fogták fel és a fegyvertelen tömegbe lőttek. A légvédelmi ágyún kívül a tisztek kézi fegyvert is használtak, és célzott lövéssel gépkocsivezetőnket, Viczkó Sándort főbelőtték, valamint a gépkocsi kerekeit lyukasztották ki. Közben Herke József főhadnagy kézigránátot dobált ki a tömeg közé, így sebesült meg Pénzes Józsefné és Petik Miksa József, mindketten maradandó sérülést szenvedtek.
1956 – Csak a vádnak voltak tanúi
Vajon mit mondott Nagyéri Károly 1989. október 31-én a vele való beszélgetés alkalmával: “Október 25-én már sötétedni kezdett, amikor néhányszáz fős tömeg jelent meg a laktanyánál és képviselőiket beküldték a laktanyába. Fegyvert kértek, azzal, hogy Budapestre akarnak menni az oroszok ellen harcolni. Megtagadtam, hisz hogy adhatnék a kezükbe fegyvert, mikor Budapesten ellenforradalom van. Ez az utolsó szavam? És ha betörnek? Fegyvert fogok használni. És ekkor elindult a kapu felé a kint álló tehergépkocsi, vele együtt a tömeg. Én ott álltam a kapunál, hallottam, hogy azt mondják, jöjjetek csak, ezek a levegőbe lőnek. Jöttek tovább, én kiadtam a tűzparancsot. Igen én adtam ki. Maradtak egy páran halottak és sebesültek, ekkor, abban a pillanatban kiadtam a parancsot, hogy tüzet szüntess. Az összetűzés nem tartott tovább fél óránál. Többet nem jöttek fegyverért.”
És másnap 26-án a pártbizottság utasítására katonai diktatúra kezdődött a városban október 30-ig, amíg a katonák át nem álltak…
(Folytatása következik)
Zecher János
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
