A Hírlap – 1993. október 22.

“Zászlónak használnak bennünket!”

Ki fog megbocsátani

Zecher János 1956-ban a vasműben az öntöde munkástanácsának vezetője volt. A szikár, hajlott háttal is magas­nak tűnő férfi most 73 éves. A forradalmat követően soha többé nem kapott munkát a városban, a Csepeli Vasműből öntvénytisztítóként ment nyug­díjba a hatvanas években. A nyugdíja tizenegyezer három­száz forint, feleségéé kilenc­ezer … 1989 óta tevékenyke­dik – társadalmi munkában – a Pofosz dunaújvárosi elnöke­ként.


Zecher János

– Nagy lelkesedéssel ve­tette bele magát annak ide­jén a munkába, ötvenhatos múltját ismerve, börtönéveiről tudva talán botorságnak tűnik a kérdés, de – miért?
– Ez a lelkesedés azzal a cikksorozattal kezdődött, ami nyolcvankilencben jelent meg a helyi Hírlapban. Több levelet is megírtam már, amikor nagy nehezen felvállalták ennek a témá­nak a feldolgozását. Ezt kö­vetően kértek fel Budapesten a Pofosz-nál, hogy hoz­zam létre a helyi alapszer­vezetet. Persze, hogy vállal­koztam rá, kellett, hogy le­gyen a dunaújvárosi, s az azóta ide költözött forradal­márok számára egy hely, ahol megoszthatják egymás­sal mai gondjaikat, egykori élményeiket. Persze, akko­riban még csupán érdekvé­delmi szervezetről volt szó, amelynek az lett volna a fel­adata, hogy az üldözötteket a törvény adta keretek kö­zött kárpótolják anyagilag, és legfőképpen erkölcsileg. Szívesen csináltam. Éjjel-nap­pal dolgoztunk azért, hogy a tevékenységünk mindenki­nek a megelégedésére szol­gáljon.
– Mégsem így történt… Az utóbbi időben egyre ke­serűbb, egyre gyakrabban mondogatja, hogy – befeje­zem.
– Ez a Pofosz már nem az a szervezet, amelybe én beléptem. Alakult egy szélső­séges csoport, amelynek tag­jai úgy gondolják, hogy nagy hanggal, kiabálással kell el­érni mindent. Én ezzel nem tudok azonosulni, mindig azon a véleményen voltam, hogy csendben, nyugodtan, higgadtan kell dolgozni. Be is vált, ide mindig bizalom­mal jöttek az emberek. De zavar azért más is. Most, amikor arról van szó, hogy az ötvenhatos eseményeket fel kell dolgozni, elemezni kell, megtorpanást érzek. Még meg sem született az ezzel kapcsolatos törvény, már amnesztiát hirdetnek. Kiabáltak az igazságtételért, de amikor ki is kellene áll­ni mellette, akkor elcsende­sednek.
– Ön nagyon sérelmezi az Alkotmánybíróság dönté­sét…
– Így van Én nem va­gyok olyan hurráhangulatban, mint az igazságügymi­niszter. Tudja mi ez a tör­vény? Nesze semmi, fogd meg jól. Mert hát kit aka­runk mi most tulajdonkép­pen följelenteni és bíróság elé állítani? Az elkövetőket? No igen. A törvény viszont azt mondja, nem az a bű­nös; aki félholtra verte az embereket, hanem aki kiad­ta a parancsot. Tehát azok, akik a kínzásokat elszenved­ték hiába ismerik azokat, akik tették, semmit nem te­hetnek. Mert bizonyítani; egyenlő a lehetetlennel. Egyszerre két-három foglyot sosem vertek, tanúnak meg egy ember nem elég. Szóval, ezek a dolgok eltávolítanak engem a Pofosz-tól.
– Néhányszor beszélget­tünk már arról, hogy többen – elnézést a kifejezésért – tetszelegnek manapság for­radalmárként, holott édeske­vés közük van ötvenhat ok­tóberéhez…
– Pontosan. És a tetejébe ők azok, akik a legnagyob­bat markolják most a közös tálból. Addig, míg mi csend­ben, nyugodtan dolgozunk. Mert dolgozunk keményen. Nem dicsekvésként mondom, de egyedül az országban el­értem azt, hogy a Pofosz-tagok megfelelőképpen hasz­nosíthassák kárpótlási jegyü­ket. Nem ötven-hatvan, ha­nem százhúsz százalékért.
– Visszatérve a – me­gint csak bocsánat a kifeje­zésért – álötvenhatosokhoz – nem lehetett volna ki­szűrni őket?
– Sajnos nem nagyon volt lehetőség erre. Pedig nagyon szomorú dolog ez. Tudja, három éven keresz­tül minden hónapban fel­mentem a szervezet elnök­ségi üléseire, ahol azt ta­pasztaltam, hogy épp az ilyen emberek oktattak ki bennünket. Valahogy úgy, mint az ötvenes években.
– Azt szokták mondani, hogy messziről jött ember azt mond, amit akar. És itt Dunaújvárosban sokan van­nak, akik messziről jöttek. Viszont tavaly Pongrátz Gergely azt nyilatkozta, hogy őt nem lehet félreve­zetni. Ő csak ránéz valakire és megmondja, hogy való­ban Corvin-közi volt-e?
– Na, jó, hogy említi Pongrátz Gergelyt Hát mi­lyen dolog az, hogy őt és Wittner Máriát eltávolították a szervezetből a harmadik kongresszuson. És arról nem is beszélek, hogy a világszövetséggel kapcsolatban Fónay Jenő egyedül lepett, a Pofoszt nem vitte be. S most, legutóbb is, amikor Pongrátz infarktust kapott… Egyik kezével képletesen az ő kezét fogta a betegágyon, a másikkal pedig azokét, akik ellene vannak. Hát mi­csoda pálfordulás ez?
– De hát mivel magya­rázható mindez?
– Politika. Féltik a nép­szerűséget. Hiába egyesítik most az ötvenhatos szervezeteket, a maga vezetőségét mindegyik meg akarja tar­tani majd. Hogy lesz ebből egységes politika? Hogy lesz ebből egység, amivel el lehet érni valamit? És még a po­litikánál maradva. Kilencvenben a választások után félretettek bennünket, ötven­hatosokat. Most, hogy jön­nek az új megmérettetések, megint mi lettünk a külön­böző pártok zászlói. Ha ki­nyitom a rádiót, ötvenhat. Bekapcsolom a televíziót, ötvenhat. Nem akartuk, mégis zászlónak használtak és használnak bennünket.
– Lassan lezajlanak a kárpótlások. Ki elégedettség­gel, ki keserű szájízzel konstatálja, hogy mit “ka­pott”. Hogyan tovább egy­kori forradalmárok?
– Évről évre fogyunk. Akik még élünk összejövünk néha, elbeszélgetünk. És szép lassan kikísérjük egy­mást a temetőbe.
– Megbékélve?
– Megbocsátani az fog, aki az égben van. Nekünk felejteni kéne. Csakhogy ez nagyon nehéz. Az tudja csak igazán, akinek része volt, része van benne…

Kiss S. Anna

Dunaujvaros