Dunaújvárosi Hírlap – 1989. október 24.

Dunapentele, 1956 (II.)

“Sztálinvárosban nem akartam forradalmat”

Akinek halálhírét költik, az sokáig él – tartja a mon­dás, s ha ennek hinni lehet, Sándor András író élete hosszú lesz ezen a földön. Amikor hónapokkal ezelőtt belefogtunk ebbe a munká­ba, az első információ, amit megtudtunk a sztálinvárosi ’56-os októberi események szellemi vezéréről, az volt, hogy meghalt ötvenhétben. Öngyilkos lett, de nem a történtek miatt, magánélet­beli problémái voltak. Ezt aztán többen is megerősítet­ték, így igencsak elcsodálkoztunk, amikor Kocsa Lászlótól, az akkori első tit­kártól értesültünk: a hajdani író Egerben él, a közelmúlt­ban rehabilitálták.


Sándor András író az 1951-ben készült fotón a Partizán brigáddal lapátol

S hogy akik annak ide­jén, a városépítés kezdete­kor nap mint nap találkoz­tak vele, milyennek látták? Idézet Sándor András vádiratából; Tapolczai Jenő, Hajdú András, Kocsis László, Borhy Anna, Sófalvi István, Fazekas István, Já­vor Endre és Tamás István vallomása alapján:
“Zavaros politikai nézetei voltak, narodnyik voltát az igazolta, hogy vádlott slendrián öltözékben járt, pipá­val, batyuval a hátán, estén­ként pedig lakása ablakában tilinkózott.”
Talán megbocsát nekünk Sándor András, ha ezek után egy magának való, különc, az elmúlt 33 év mellőzései (?) miatt megkeseredett emberre számítottunk, amikor bekopogtattunk egri háza ajtaján. Kellemesen csalód­tunk. Az exíró mosolyogva fogadott bennünket egyszerű, de barátságos otthonában.

Vita a pártbizottsággal
– Csak november 3-ig tu­dom elmesélni a sztálinvárosi eseményeket – kezdi a visszaemlékezést – ugyanis tagja voltam az Értelmiségi Forradalmi Bizottságnak, s ettől az időponttól Budapes­ten tartózkodtam.
– Menjünk vissza kicsit időben; hogyan került Sztálinvárosba?
– Ismertem egy pusztát, Nagykarácsonyt, még a föld­osztás idejéből. Onnan nem messze van Visznek. Az odavalósi szegényemberek, summások, cselédek ott Nagykarácsonyban kaptak földet. Lementem megnézni, hogy boldogulnak. Írtam is róla egy könyvet Híradás a pusztáról címmel. Nos, amíg én ott voltam, elkezdődött a vasmű és a város építése. Érdekelt, mi lesz ezzel a környékkel. Olyan volt az az építkezés akkor, mint az aranyásók földje Alaszká­ban. Hely, ahova mindenki mehetett, bármilyen múltja is volt. A grófoktól kezdve a bűnözőkig, a tisztességes, rendes emberekig mindenki megtalálható volt Sztálinvárosban. S mindenki tiszta lappal indult. Senki nem kérdezte, hogy mit csináltál azelőtt, csak azt mondták, hegy fogd meg és vidd. Szó­val, mint mondtam, izgatta a fantáziámat, s odaszegőd­tem népművelési ügyvezető­nek. 1952-től súlyos ellentéteim voltak a pártbizottság­gal, akkoriban amikor az egész írótársadalom nyug­talankodni kezdett. Én is kaptam érte pártbüntetést éppen eleget, s 1953-ban ki is zártak a pártból.
– Miből adódott ez a szembekerülés?
– Én teljes szívvel és lé­lekkel csatlakoztam annak a szocializmusnak az építéséhez, amelyről úgy véltem, hogy az ország jövője lesz. De elsősorban magyar vol­tam mindig, nekem a nem­zeti célok voltak igazán fon­tosak. Azért kerültem szembe a párttal, mert ők orosz célokat követtek.
Elmosolyodik, vagy inkább felkacag, s azt mondja:
– Persze akkor ezt nem láttam ilyen világosan. Min­denesetre 1956 elején – mert időközben visszavettek – már eléggé kiéleződött a viszony köztem és a pártbizottság között

Ledöntik a szobrot
– Körülbelül úgy tartot­tak nyilván akkor, mint most az ellenzéket. Mondjuk úgy: alternatív voltam. S tagja a pártbizottságnak, il­letve akkor még választ­mánynak hívták. De volt más “bűnöm” is. Tagja voltam a Petőfi körnek, s ezt ötven­hat augusztus-szeptemberé­ben Sztálinvárosban is meg­próbáltam megszervezni. Érthető, hogy ez nem na­gyon tetszett az apparátus­nak, s újabb összetűzéseink lettek.
– Önre hol virradt októ­ber huszonhárom?
– Budapesten, mégpedig azért, mert tagja voltam a DISZ-választmánynak, s er­re a napra hívták össze az országos DISZ-értekezletet.
– Készítettem egy olyan tervezetet, amely szerint meg kell szüntetni a DISZ-t, s alakítani kell egy minőségi szervezetet, a KISZ-t, amely azonban csak azokat tömö­ríti, akik valóban tenni akarnak. Ennek előterjeszté­sere azonban már nem kerülhetett sor. Értesültünk ar­ról, hogy tüntetésre készül­nek ez egyetemisták. Felfüg­gesztettük az ülést, mond­ván: nézzük meg mit csinál­nak. Soha többé nem jöttünk össze… Nos, így kerültem én a Bem térre, aztán a Parlament elé, ott voltam a Sztálin-szobor ledöntésénél, a spanyol polgárháborút vé­gigharcolt veteránokkal egyetemben, akik, meg kell mondjam, velem együtt meg voltak elégedve…

Ki volt a szervező?
– Később, a rádió híradá­sát kivéve, ön volt az egyet­len szemtanú, aki tájékoztatni tudta a sztálinvárosiakat a történtekről. Vagy volt önnel a DISZ-kongresszuson más is?
– Valószínűleg volt. Hogy is hívták… igen, azt hi­szem, voltak velem sztálinvárosiak, de én őket otthagy­tam. Viszont még aznap este hazautaztam, mert meghirdettem egy előadást a Bar­tók előcsarnokába.
– Mi lett volna a témája ennek az előadásnak?
– Politikai jellegű volt, de természetesen amikor meghirdettük, nem tudhat­tam, mit tartogat számunkra október huszonhárom. Ma­gától értetődik, hogy hazatérésem után arról beszél­tem, amit Budapesten ta­pasztaltam.
– Nem a pártbizottságot kereste fel azonnal?
– Nem, egyenesen oda­mentem a kultúrházba. A pébére csak másnap reggel mentem. Elindultunk az egyik titkárral a vasműbe, hangulatot lesni. Hogy is hívták… egy nagyon szürke valaki volt… nem, nem a nagy ellenfelem, az Kocsa László volt. Megvan, őt Var­ga Zoltánnak hívták. Nos, mivel a vasműben akkor még nem tapasztaltunk sem­mi különöset, visszamentünk a pébére. De meg kell, hogy mondjam, nagyon ellensége­sen fogadtak. Valahogy az volt az érzésem, hogy beso­roltak az “ellenség” közé, s el is várták tőlem, hogy a másik oldalon álljak. Kocsa László ki is mondta, men­jek el. Megkérdeztem, miért? Azt mondta hogy ne legyek olt. Ez huszonnegyedikén délután volt. Akkor kezdő­dött a tüntetés. Nem, várjunk csak, a tüntetés hu­szonötödikén kezdődött. Per­sze, jöttek a vasműtől targoncákon…
– Itt álljunk meg egy pil­lanatra, mert több egymásnak ellentmondó információt kaptunk. Az első szerint a huszonötödiki tüntetést a pártbizottság hívta össze Ko­csa László kezdeményezésé­re. A második szerint az építőipari dolgozók, a har­madik szerint pedig gyakor­latilag Ön volt az, aki szervezte, de akkor még a párt­bizottság megbízásából, vagy legalábbis mint a pártbizottság tagja.
– A következő volt a helyzet: azt, hogy kik szer­vezték a tüntetést, nem tu­dom. Annyi bizonyos, hogy az én nevem gyakran el­hangzott huszonnegyedikén is, noha én ez alatt az idő alatt a pártbizottság épületé­ben tartózkodtam. Telefonáltak be a vasműből a párttitkárok, hogy itt a Sándor Andrást emlegetik, s akkor mondta is nekem Kocsa: Mit csinálsz te? Mondtam, mit csinálnék, itt vagyok. Azt mondta: hát menj el. Szó­val, mint már az előbb em­lítettem, egyszerűen kitiltott. Egy magyarázat van. Népi kollégista voltam, s mi népi kollégisták összetartottunk. Nos, volt társaim feltehetően úgy gondolták, hogy nyugod­tan hivatkozhatnak rám.

Gerő “jó tanácsai”
– Amikor huszonötödikén megláttam, hogy közeledik a tömeg a Bartókhoz, mégis bementem a pártbizottságra, hogy mi legyen. Ott ült Ko­csa lebiggyedt szájjal, s azt mondta, menjünk oda mi is, mindnyájan. Rengetegen voltak, s mi odaálltunk a lépcső elé. Az emberek el­kezdtek kiabálni: halljuk Sándor Andrást, amikor meg Kacsa beszélt, fújoztak. Én a következő javaslatot tet­tem: egy küldöttség menjen fel Budapestre a követelé­sekkel, s a küldöttségnek ezek és ezek legyenek a tag­jai. Besoroltam közéjük Fa­zekast és Hajdút is.
– Nem súgott a pártbi­zottság többi tagja a lista összeállításakor?
– Nem hát. Sőt például Kocsának egyáltalán nem tetszett, hogy Fazekas és Hajdú is benne van. Ő ugyanis teljes mértékben konfrontációra törekedett. Semmiképp sem akarta, hogy a párt bármi módon is részt vegyen ebben a dologban. Hogy érthetőbb legyen: Ko­csa akkoriban olyan volt, mint most Ribánszky, Hajdú Andrást pedig a Bereczhez tudnám hasonlítani. Mint mondtam, a nagygyűlésen összeállítottuk a követelése­ket, s én a küldöttséggel el­indultam Budapestre. Arról, hogy mi történt még a kultúrház előtt, túl sokat nem tudok, mert mi úton voltunk. Később értesültem arról is, hogy N. K. százados a lak­tanyánál belelövetett a tö­megbe. Ezt valaki nagyon tudatosan irányíthatta, mert még akkor az elindulásunk előtt forszírozták, hogy el kell érni: a katonák csatla­kozzanak a forradalomhoz… Szerencsésen felértünk a fővárosba, de senki nem fo­gadott bennünket, Nagy Imre sem. Én ugyan beszéltem Gerővel, de ő arra akart rá­venni, hogy mint újságíró tudósítsam a sztállnvárosiakat arról, hogy kétszáz fel­kelő megadta magát. Nem. háromszáz. De tudja mit? Írjon négyszázat. No ilyen stílusban mentek akkor a dolgok. Gerő cinizmusa nem ismert határt. Megpróbál­tunk még beszélni Földes Lászlóval is, de ő üzent, hogy nincs tárgyalnivalója velünk, s azokat a gazembereket, akik Sztálinvárosban rendet­lenkedtek, keményen megrendszabályozták. (Feltehetően ő már értesült a laktanya előtti lövöldözésről, s arra célzott.) Otthagytuk a köve­teléseket és elindultunk vissza. Illetve előtte én még beszéltem a rádióban. Azt mondtam: “Legyetek kemé­nyek, de nyugodtak. Vége a kiskirályok korszakának.”

Az egész nem volt reális
– Amikor visszaértek mit tapasztaltak a városban?
– Ez huszonhetedikén déltájban volt. Úgy rémlik, akkor alakult meg a vas­műben a munkástanács. Odamentem, hogy beszámol­jak a pesti útról, s mert arról értesültem, hogy meg akarják mérgezni a kuta­kat. Nem tudom, hogy kik akarták megmérgezni és miért, de mindenképpen meg akartam akadályozni. Akikor volt szó arról is, hogy a katonákkal együtt a nemzetőröknek járőrszolgá­latot kell szervezni.
– Volt fegyverük a nem­zetőröknek?
– Valahonnan volt. De hogy őszinte legyek én ezzel a részével az eseményeknek egyáltalán nem foglalkoz­tam. Nekem az volt a fon­tos, hogy átvészeljük vala­hogyan ezt az időszakot. Én Sztálinvárosban nem akar­tam forradalmat. Hülyeség is lett volna. Én a forradal­mat Budapesten akartam.
– Forradalom volt?
– Az. Mi legalábbis így emlegettük. Én a fővárosi eseményekben ráismertem a francia forradalomra.
– Meg voltak ennek a forradalomnak a feltételei Magyarországon 1956-ban?
– A következő volt a helyzet: mi ezt akkor nem tudtuk megfogalmazni, de ösztönösen az volt a legfon­tosabb, hogy menjenek ki az oroszok. Ezzel mindenki egyetértett. Egyetlen “mono­pólium” kezében volt az egész magyar gazdaság. Az ország népe érezte, hogy ki bitorolja ezt a monopóliu­mot, Rákosit és a többieket pedig az oroszok kiszolgálói­nak tekintették, egyfajta helytartótanácsnak, akiket el kell távolítani. Tehát volt az eseményeknek forradalmi tartalma, ha azt mondjuk, hogy a felül levők nem tudtak már kormányozni, az alul levők pedig nem tudtak tűrni…
– Igen, de a realitások, a ma is sokat emlegetett geopolitikai helyzet, ön sze­rint reális volt mindez?
– Hát persze, hogy nem volt reális. Egész ötvenhat nem volt reális. Van nekem erre egy hasonlatom. Olyan volt ez, mint amikor valaki­nek levágják a lábát és ben­ne ül egy tolókocsiban. Az idegvégződések miatt né­ha még úgy érzi, hogy van lába és fel akar kelni. De mi történik? Leesik a föld­re. Ez történt akkor velünk is. Mi magyarok azt képzel­tük, hogy képesek vagyunk arra, hogy fölkeljünk, de leestünk a földre. Azt is tudni kell, hogy abban az időben én el sem tudtam képzelni, hogy más is érvé­nyesüljön, mint a párt ve­zető szerepe. Csak épp ezt a pártot én mindig maka­csul egy magyar nemzeti pártnak képzelem el. Én akkor még azt hittem, hogy ez a párt képes magyar ér­dekeket képviselni… Ma már nincsenek illúzióim az MSZMP-vel kapcsolatban. Ezért mondom, hogy én akkor Sztálinvárosban nem akaratam semmi egyebet, mint hogy vészelje át a vá­ros az eseményeket.

A veterán nem vállalta
– Ennek ellenére itt meg­lehetősen sajátosan alakult a helyzet. Kikiáltották a Pentelei Köztársaságot…
– Igen, hát erről én már a forradalom után értesül­tem. Nem tudom ki kiáltot­ta ki és miért, de egy ma­gyarázatot találtam rá. A pentelei öntudatot, amelyet oly sok éven át tapasztaltam. Hogy ez minek volt köszön­hető? Annak, hogy az itt összeverődött tömeg – Rákosi-diktatúra ide vagy oda – alkotott. Csinált valamit, aminek látszata volt, ered­ménye. S ez az öntudat ab­ban mutatkozott meg ötvenhatban, hogy külön ál­lammá akart válni.
– De előtte még megala­kult a Nemzeti Bizottság…
– Amikor fent voltam Pesten, a pártközpontban beszéltem a párt- és tömegszervezeti osztály vezetőjé­vel Köböl Józseffel, s helyettesével Lombos Fe­renccel. Érdekes módon ők nem tartottak ellenségnek. Velük állapodtam meg ab­ban, hogy Sztálinvárosban is meg kell alakítani a nem­zeti bizottságot, amely min­den irányzatból tömöríti a becsületes erőket. Amikor hazaértünk, felkerestem a vasmű munkástanácsát, s elmondtam nekik a dolgot. Felhívtam telefonon egy tizenkilences kommunistát Garancz Istvánt, hogy vál­lalná-e a vezetést. De amikor megtudta, hogy minden­kivel, tehát a szovjet csapa­tokkal szemben is meg kel­lene védeni a várost lecsap­ta a telefont. Pados István lett a bizottság elnöke. Ró­la sajnos nem sokat tudok elmondani, hogy ki volt és hogy került a városba. De volt itt akkoriban a város­ban egy nagyon rendes em­ber, Cihó Pál. Őt úgy tud­nám jellemezni, hogy ha én voltam a reformkommunis­ta, akkor ő – a mai viszo­nyokra átültetve – lehetett volna az MDF-es. Ő lett a polgári helyettes, és segít­ségünkre volt az akkori rendőrparancsok, Kocsis is. Megalakult hát a nemzeti bizottság, és rövid időn belül megkezdődött a radikalizálódása is. Jellemző, hogy itt én már csak pót­tagként jöhettem számítás­ba. Elhatározták, hogy Tapolczai Jenőt le kell váltani. El is ment hozzá egy kül­döttség. Ő próbálkozott, fel­ajánlotta a szolgálatait, de nem fogadták el. Semmi baj nincs, de menjen. Innentől azonban már csak homályo­san emlékszem a dolgokra. Mint ahogy nem tudtam a pentelei rádióról sem. Püskit is alig tudtam meg­győzni a múltkor. Unszolt, hogy írjak egy könyvet ró­la. Hogyan írhatnék amikor már csak Pesten hallottam.
– Hogyan tartóztatták le?
– A szigligeti alkotóház­ban voltam éppen, s jelen volt Rab Zsuzsa is, amikor bejött két karhatalmista. Mindkettőt jól ismertem. Az egyik a zöldséges Grábics volt, a másik Stefanik Pista, akit még én hoztam fel Békés megyéből, mint parasztgyereket, s küldtem tisztiiskolára. Odajöttek hoz­zám, és Stefanik kedvesen közötte: Sándor elvtárs, a Népköztársaság nevében le­tartóztatlak. Ezt Rab Zsuzsa a kiszabadulásom után még sokáig emlegette, olyan iszo­nyú volt. Mondtam: Jó, összecsomagolok, de ha előt­te akarjátok látni az alkotó­házat, szívesen megmutatom. Akarták látni. Egyszercsak hallom ám, hogy azt mondja Grábics: Nézd, mit kaptak ezek a büdösök. Mármint mi, írók…
– Most jókat nevet a tör­ténteken, de akkor gondo­lom nem fogta fel ilyen vi­áman.
– Vártam a letartóztatást. Tisztában voltam vele már csak azért is, mert figyelmeztettek a legfőbb ügyész­ségről. Éppen nem mondták, hogy menjek ki valahova nyugatra. De én nem akar­tam elmenni. Az írónak a helyén kell maradnia. Ha becsuknak, becsuknak – mondtam. Ma már tudom, hogy halálra is ítélhettek volna. Maradtam. Az írók általában maradtak.

Szabadulás után
– Mi történt önnel ami­kor kiszabadult?
– Ahogy az már lenni szokott, sorstársaimon kívül – akik már akkor szabad­lábon voltak – senki nem állt velem szóba. Először a Sasad téeszben ástam, míg­nem hivatott Szirmai István, aki akkoriban olyasmi volt, mint később Aczél György. Azt mondta: volt, ami volt, most viszont menjek a Szer­zői Jogvédő Hivatalba, mert ott van szükség rám. El­mentem, a magyar irodalom külföldi propagandáját csi­náltam. Bulletinokat szer­kesztettem, jártam könyv­vásárokra, de Aczél György­nek nagyon szúrtam a sze­mét. Gyűlölt. Nem is volt sokáig maradásom. A végén már olyan ajánlatokat tet­tek, hogy felemelik a fizeté­semet, csak ne csináljak semmit. Előfordult olyan eset is, hogy kaptam egy külföldi utat korlátlan idő­re. Mondták járjam be Eu­rópát népszerűsítsem kül­földön a magyar irodalmat. Ki nem mondták ugyan, de a lényeg az volt: ha lehet, ne jöjjek vissza. A távollétemben megrágalmaztak az Élet és Irodalomban, hogy loptam, mégis vissza­jöttem. Ha akkor nem me­nekültem el, amikor kötél fenyegetett, most miért tet­tem volna? De a hivatalból végül eljöttem, és Aczélék árgus szemekkel figyelték, melyik kiadóhoz megyek. Kicsúsztam a gyűrűből. Egy cseles húzással felkerestem Bondort, az építésügyi mi­nisztert, akit jól ismertem. Az Építésügyi Tájékoztató Központban helyezkedtem el. Közben megismerkedtem a feleségemmel, aki egri illetőségű; ideköltöztünk, a dohánygyárban kezdtem el dolgozni. Az igazgató már akkoriban is hallatlanul nagy reformer volt. Elmond­ta, hogy mit szeretne és sza­bad kezet adott a megvaló­sításhoz. Megszerveztem az információs osztályt, az egész munkarendszert, ve­zetőképzést, önigazgatást.
– Nem lett keserű em­ber?
– Nem. Jól éreztem és érzem magam a dohány­gyárban, funkciót vállaltam a népfrontban és az MDF- ben.
– De maga mégis csak író…
– Igen, de másképp va­gyok író. Nekem a dohány­gyár volt az írógépem. Én bármit írok, mindig cselek­vést jelent. Én nem azért írok, mert belső kényszerem van, mert mindenáron ki akarom magam fejezni, ha­nem mert valamit el akarok érni. Egerben megcsinálhat­tam azt, amit egyébként le­írtam volna.

Kiss S. Anna
Munkácsi Imre

1956-ról 1989-ben cikksorozat

Dunaujvaros