Dunaújvárosi Hírlap – 1989. október 24.
Dunapentele, 1956 (II.)
“Sztálinvárosban nem akartam forradalmat”
Akinek halálhírét költik, az sokáig él – tartja a mondás, s ha ennek hinni lehet, Sándor András író élete hosszú lesz ezen a földön. Amikor hónapokkal ezelőtt belefogtunk ebbe a munkába, az első információ, amit megtudtunk a sztálinvárosi ’56-os októberi események szellemi vezéréről, az volt, hogy meghalt ötvenhétben. Öngyilkos lett, de nem a történtek miatt, magánéletbeli problémái voltak. Ezt aztán többen is megerősítették, így igencsak elcsodálkoztunk, amikor Kocsa Lászlótól, az akkori első titkártól értesültünk: a hajdani író Egerben él, a közelmúltban rehabilitálták.
Sándor András író az 1951-ben készült fotón a Partizán brigáddal lapátol
S hogy akik annak idején, a városépítés kezdetekor nap mint nap találkoztak vele, milyennek látták? Idézet Sándor András vádiratából; Tapolczai Jenő, Hajdú András, Kocsis László, Borhy Anna, Sófalvi István, Fazekas István, Jávor Endre és Tamás István vallomása alapján:
“Zavaros politikai nézetei voltak, narodnyik voltát az igazolta, hogy vádlott slendrián öltözékben járt, pipával, batyuval a hátán, esténként pedig lakása ablakában tilinkózott.”
Talán megbocsát nekünk Sándor András, ha ezek után egy magának való, különc, az elmúlt 33 év mellőzései (?) miatt megkeseredett emberre számítottunk, amikor bekopogtattunk egri háza ajtaján. Kellemesen csalódtunk. Az exíró mosolyogva fogadott bennünket egyszerű, de barátságos otthonában.
Vita a pártbizottsággal
– Csak november 3-ig tudom elmesélni a sztálinvárosi eseményeket – kezdi a visszaemlékezést – ugyanis tagja voltam az Értelmiségi Forradalmi Bizottságnak, s ettől az időponttól Budapesten tartózkodtam.
– Menjünk vissza kicsit időben; hogyan került Sztálinvárosba?
– Ismertem egy pusztát, Nagykarácsonyt, még a földosztás idejéből. Onnan nem messze van Visznek. Az odavalósi szegényemberek, summások, cselédek ott Nagykarácsonyban kaptak földet. Lementem megnézni, hogy boldogulnak. Írtam is róla egy könyvet Híradás a pusztáról címmel. Nos, amíg én ott voltam, elkezdődött a vasmű és a város építése. Érdekelt, mi lesz ezzel a környékkel. Olyan volt az az építkezés akkor, mint az aranyásók földje Alaszkában. Hely, ahova mindenki mehetett, bármilyen múltja is volt. A grófoktól kezdve a bűnözőkig, a tisztességes, rendes emberekig mindenki megtalálható volt Sztálinvárosban. S mindenki tiszta lappal indult. Senki nem kérdezte, hogy mit csináltál azelőtt, csak azt mondták, hegy fogd meg és vidd. Szóval, mint mondtam, izgatta a fantáziámat, s odaszegődtem népművelési ügyvezetőnek. 1952-től súlyos ellentéteim voltak a pártbizottsággal, akkoriban amikor az egész írótársadalom nyugtalankodni kezdett. Én is kaptam érte pártbüntetést éppen eleget, s 1953-ban ki is zártak a pártból.
– Miből adódott ez a szembekerülés?
– Én teljes szívvel és lélekkel csatlakoztam annak a szocializmusnak az építéséhez, amelyről úgy véltem, hogy az ország jövője lesz. De elsősorban magyar voltam mindig, nekem a nemzeti célok voltak igazán fontosak. Azért kerültem szembe a párttal, mert ők orosz célokat követtek.
Elmosolyodik, vagy inkább felkacag, s azt mondja:
– Persze akkor ezt nem láttam ilyen világosan. Mindenesetre 1956 elején – mert időközben visszavettek – már eléggé kiéleződött a viszony köztem és a pártbizottság között
Ledöntik a szobrot
– Körülbelül úgy tartottak nyilván akkor, mint most az ellenzéket. Mondjuk úgy: alternatív voltam. S tagja a pártbizottságnak, illetve akkor még választmánynak hívták. De volt más “bűnöm” is. Tagja voltam a Petőfi körnek, s ezt ötvenhat augusztus-szeptemberében Sztálinvárosban is megpróbáltam megszervezni. Érthető, hogy ez nem nagyon tetszett az apparátusnak, s újabb összetűzéseink lettek.
– Önre hol virradt október huszonhárom?
– Budapesten, mégpedig azért, mert tagja voltam a DISZ-választmánynak, s erre a napra hívták össze az országos DISZ-értekezletet.
– Készítettem egy olyan tervezetet, amely szerint meg kell szüntetni a DISZ-t, s alakítani kell egy minőségi szervezetet, a KISZ-t, amely azonban csak azokat tömöríti, akik valóban tenni akarnak. Ennek előterjesztésere azonban már nem kerülhetett sor. Értesültünk arról, hogy tüntetésre készülnek ez egyetemisták. Felfüggesztettük az ülést, mondván: nézzük meg mit csinálnak. Soha többé nem jöttünk össze… Nos, így kerültem én a Bem térre, aztán a Parlament elé, ott voltam a Sztálin-szobor ledöntésénél, a spanyol polgárháborút végigharcolt veteránokkal egyetemben, akik, meg kell mondjam, velem együtt meg voltak elégedve…
Ki volt a szervező?
– Később, a rádió híradását kivéve, ön volt az egyetlen szemtanú, aki tájékoztatni tudta a sztálinvárosiakat a történtekről. Vagy volt önnel a DISZ-kongresszuson más is?
– Valószínűleg volt. Hogy is hívták… igen, azt hiszem, voltak velem sztálinvárosiak, de én őket otthagytam. Viszont még aznap este hazautaztam, mert meghirdettem egy előadást a Bartók előcsarnokába.
– Mi lett volna a témája ennek az előadásnak?
– Politikai jellegű volt, de természetesen amikor meghirdettük, nem tudhattam, mit tartogat számunkra október huszonhárom. Magától értetődik, hogy hazatérésem után arról beszéltem, amit Budapesten tapasztaltam.
– Nem a pártbizottságot kereste fel azonnal?
– Nem, egyenesen odamentem a kultúrházba. A pébére csak másnap reggel mentem. Elindultunk az egyik titkárral a vasműbe, hangulatot lesni. Hogy is hívták… egy nagyon szürke valaki volt… nem, nem a nagy ellenfelem, az Kocsa László volt. Megvan, őt Varga Zoltánnak hívták. Nos, mivel a vasműben akkor még nem tapasztaltunk semmi különöset, visszamentünk a pébére. De meg kell, hogy mondjam, nagyon ellenségesen fogadtak. Valahogy az volt az érzésem, hogy besoroltak az “ellenség” közé, s el is várták tőlem, hogy a másik oldalon álljak. Kocsa László ki is mondta, menjek el. Megkérdeztem, miért? Azt mondta hogy ne legyek olt. Ez huszonnegyedikén délután volt. Akkor kezdődött a tüntetés. Nem, várjunk csak, a tüntetés huszonötödikén kezdődött. Persze, jöttek a vasműtől targoncákon…
– Itt álljunk meg egy pillanatra, mert több egymásnak ellentmondó információt kaptunk. Az első szerint a huszonötödiki tüntetést a pártbizottság hívta össze Kocsa László kezdeményezésére. A második szerint az építőipari dolgozók, a harmadik szerint pedig gyakorlatilag Ön volt az, aki szervezte, de akkor még a pártbizottság megbízásából, vagy legalábbis mint a pártbizottság tagja.
– A következő volt a helyzet: azt, hogy kik szervezték a tüntetést, nem tudom. Annyi bizonyos, hogy az én nevem gyakran elhangzott huszonnegyedikén is, noha én ez alatt az idő alatt a pártbizottság épületében tartózkodtam. Telefonáltak be a vasműből a párttitkárok, hogy itt a Sándor Andrást emlegetik, s akkor mondta is nekem Kocsa: Mit csinálsz te? Mondtam, mit csinálnék, itt vagyok. Azt mondta: hát menj el. Szóval, mint már az előbb említettem, egyszerűen kitiltott. Egy magyarázat van. Népi kollégista voltam, s mi népi kollégisták összetartottunk. Nos, volt társaim feltehetően úgy gondolták, hogy nyugodtan hivatkozhatnak rám.
Gerő “jó tanácsai”
– Amikor huszonötödikén megláttam, hogy közeledik a tömeg a Bartókhoz, mégis bementem a pártbizottságra, hogy mi legyen. Ott ült Kocsa lebiggyedt szájjal, s azt mondta, menjünk oda mi is, mindnyájan. Rengetegen voltak, s mi odaálltunk a lépcső elé. Az emberek elkezdtek kiabálni: halljuk Sándor Andrást, amikor meg Kacsa beszélt, fújoztak. Én a következő javaslatot tettem: egy küldöttség menjen fel Budapestre a követelésekkel, s a küldöttségnek ezek és ezek legyenek a tagjai. Besoroltam közéjük Fazekast és Hajdút is.
– Nem súgott a pártbizottság többi tagja a lista összeállításakor?
– Nem hát. Sőt például Kocsának egyáltalán nem tetszett, hogy Fazekas és Hajdú is benne van. Ő ugyanis teljes mértékben konfrontációra törekedett. Semmiképp sem akarta, hogy a párt bármi módon is részt vegyen ebben a dologban. Hogy érthetőbb legyen: Kocsa akkoriban olyan volt, mint most Ribánszky, Hajdú Andrást pedig a Bereczhez tudnám hasonlítani. Mint mondtam, a nagygyűlésen összeállítottuk a követeléseket, s én a küldöttséggel elindultam Budapestre. Arról, hogy mi történt még a kultúrház előtt, túl sokat nem tudok, mert mi úton voltunk. Később értesültem arról is, hogy N. K. százados a laktanyánál belelövetett a tömegbe. Ezt valaki nagyon tudatosan irányíthatta, mert még akkor az elindulásunk előtt forszírozták, hogy el kell érni: a katonák csatlakozzanak a forradalomhoz… Szerencsésen felértünk a fővárosba, de senki nem fogadott bennünket, Nagy Imre sem. Én ugyan beszéltem Gerővel, de ő arra akart rávenni, hogy mint újságíró tudósítsam a sztállnvárosiakat arról, hogy kétszáz felkelő megadta magát. Nem. háromszáz. De tudja mit? Írjon négyszázat. No ilyen stílusban mentek akkor a dolgok. Gerő cinizmusa nem ismert határt. Megpróbáltunk még beszélni Földes Lászlóval is, de ő üzent, hogy nincs tárgyalnivalója velünk, s azokat a gazembereket, akik Sztálinvárosban rendetlenkedtek, keményen megrendszabályozták. (Feltehetően ő már értesült a laktanya előtti lövöldözésről, s arra célzott.) Otthagytuk a követeléseket és elindultunk vissza. Illetve előtte én még beszéltem a rádióban. Azt mondtam: “Legyetek kemények, de nyugodtak. Vége a kiskirályok korszakának.”
Az egész nem volt reális
– Amikor visszaértek mit tapasztaltak a városban?
– Ez huszonhetedikén déltájban volt. Úgy rémlik, akkor alakult meg a vasműben a munkástanács. Odamentem, hogy beszámoljak a pesti útról, s mert arról értesültem, hogy meg akarják mérgezni a kutakat. Nem tudom, hogy kik akarták megmérgezni és miért, de mindenképpen meg akartam akadályozni. Akikor volt szó arról is, hogy a katonákkal együtt a nemzetőröknek járőrszolgálatot kell szervezni.
– Volt fegyverük a nemzetőröknek?
– Valahonnan volt. De hogy őszinte legyek én ezzel a részével az eseményeknek egyáltalán nem foglalkoztam. Nekem az volt a fontos, hogy átvészeljük valahogyan ezt az időszakot. Én Sztálinvárosban nem akartam forradalmat. Hülyeség is lett volna. Én a forradalmat Budapesten akartam.
– Forradalom volt?
– Az. Mi legalábbis így emlegettük. Én a fővárosi eseményekben ráismertem a francia forradalomra.
– Meg voltak ennek a forradalomnak a feltételei Magyarországon 1956-ban?
– A következő volt a helyzet: mi ezt akkor nem tudtuk megfogalmazni, de ösztönösen az volt a legfontosabb, hogy menjenek ki az oroszok. Ezzel mindenki egyetértett. Egyetlen “monopólium” kezében volt az egész magyar gazdaság. Az ország népe érezte, hogy ki bitorolja ezt a monopóliumot, Rákosit és a többieket pedig az oroszok kiszolgálóinak tekintették, egyfajta helytartótanácsnak, akiket el kell távolítani. Tehát volt az eseményeknek forradalmi tartalma, ha azt mondjuk, hogy a felül levők nem tudtak már kormányozni, az alul levők pedig nem tudtak tűrni…
– Igen, de a realitások, a ma is sokat emlegetett geopolitikai helyzet, ön szerint reális volt mindez?
– Hát persze, hogy nem volt reális. Egész ötvenhat nem volt reális. Van nekem erre egy hasonlatom. Olyan volt ez, mint amikor valakinek levágják a lábát és benne ül egy tolókocsiban. Az idegvégződések miatt néha még úgy érzi, hogy van lába és fel akar kelni. De mi történik? Leesik a földre. Ez történt akkor velünk is. Mi magyarok azt képzeltük, hogy képesek vagyunk arra, hogy fölkeljünk, de leestünk a földre. Azt is tudni kell, hogy abban az időben én el sem tudtam képzelni, hogy más is érvényesüljön, mint a párt vezető szerepe. Csak épp ezt a pártot én mindig makacsul egy magyar nemzeti pártnak képzelem el. Én akkor még azt hittem, hogy ez a párt képes magyar érdekeket képviselni… Ma már nincsenek illúzióim az MSZMP-vel kapcsolatban. Ezért mondom, hogy én akkor Sztálinvárosban nem akaratam semmi egyebet, mint hogy vészelje át a város az eseményeket.
A veterán nem vállalta
– Ennek ellenére itt meglehetősen sajátosan alakult a helyzet. Kikiáltották a Pentelei Köztársaságot…
– Igen, hát erről én már a forradalom után értesültem. Nem tudom ki kiáltotta ki és miért, de egy magyarázatot találtam rá. A pentelei öntudatot, amelyet oly sok éven át tapasztaltam. Hogy ez minek volt köszönhető? Annak, hogy az itt összeverődött tömeg – Rákosi-diktatúra ide vagy oda – alkotott. Csinált valamit, aminek látszata volt, eredménye. S ez az öntudat abban mutatkozott meg ötvenhatban, hogy külön állammá akart válni.
– De előtte még megalakult a Nemzeti Bizottság…
– Amikor fent voltam Pesten, a pártközpontban beszéltem a párt- és tömegszervezeti osztály vezetőjével Köböl Józseffel, s helyettesével Lombos Ferenccel. Érdekes módon ők nem tartottak ellenségnek. Velük állapodtam meg abban, hogy Sztálinvárosban is meg kell alakítani a nemzeti bizottságot, amely minden irányzatból tömöríti a becsületes erőket. Amikor hazaértünk, felkerestem a vasmű munkástanácsát, s elmondtam nekik a dolgot. Felhívtam telefonon egy tizenkilences kommunistát Garancz Istvánt, hogy vállalná-e a vezetést. De amikor megtudta, hogy mindenkivel, tehát a szovjet csapatokkal szemben is meg kellene védeni a várost lecsapta a telefont. Pados István lett a bizottság elnöke. Róla sajnos nem sokat tudok elmondani, hogy ki volt és hogy került a városba. De volt itt akkoriban a városban egy nagyon rendes ember, Cihó Pál. Őt úgy tudnám jellemezni, hogy ha én voltam a reformkommunista, akkor ő – a mai viszonyokra átültetve – lehetett volna az MDF-es. Ő lett a polgári helyettes, és segítségünkre volt az akkori rendőrparancsok, Kocsis is. Megalakult hát a nemzeti bizottság, és rövid időn belül megkezdődött a radikalizálódása is. Jellemző, hogy itt én már csak póttagként jöhettem számításba. Elhatározták, hogy Tapolczai Jenőt le kell váltani. El is ment hozzá egy küldöttség. Ő próbálkozott, felajánlotta a szolgálatait, de nem fogadták el. Semmi baj nincs, de menjen. Innentől azonban már csak homályosan emlékszem a dolgokra. Mint ahogy nem tudtam a pentelei rádióról sem. Püskit is alig tudtam meggyőzni a múltkor. Unszolt, hogy írjak egy könyvet róla. Hogyan írhatnék amikor már csak Pesten hallottam.
– Hogyan tartóztatták le?
– A szigligeti alkotóházban voltam éppen, s jelen volt Rab Zsuzsa is, amikor bejött két karhatalmista. Mindkettőt jól ismertem. Az egyik a zöldséges Grábics volt, a másik Stefanik Pista, akit még én hoztam fel Békés megyéből, mint parasztgyereket, s küldtem tisztiiskolára. Odajöttek hozzám, és Stefanik kedvesen közötte: Sándor elvtárs, a Népköztársaság nevében letartóztatlak. Ezt Rab Zsuzsa a kiszabadulásom után még sokáig emlegette, olyan iszonyú volt. Mondtam: Jó, összecsomagolok, de ha előtte akarjátok látni az alkotóházat, szívesen megmutatom. Akarták látni. Egyszercsak hallom ám, hogy azt mondja Grábics: Nézd, mit kaptak ezek a büdösök. Mármint mi, írók…
– Most jókat nevet a történteken, de akkor gondolom nem fogta fel ilyen viáman.
– Vártam a letartóztatást. Tisztában voltam vele már csak azért is, mert figyelmeztettek a legfőbb ügyészségről. Éppen nem mondták, hogy menjek ki valahova nyugatra. De én nem akartam elmenni. Az írónak a helyén kell maradnia. Ha becsuknak, becsuknak – mondtam. Ma már tudom, hogy halálra is ítélhettek volna. Maradtam. Az írók általában maradtak.
Szabadulás után
– Mi történt önnel amikor kiszabadult?
– Ahogy az már lenni szokott, sorstársaimon kívül – akik már akkor szabadlábon voltak – senki nem állt velem szóba. Először a Sasad téeszben ástam, mígnem hivatott Szirmai István, aki akkoriban olyasmi volt, mint később Aczél György. Azt mondta: volt, ami volt, most viszont menjek a Szerzői Jogvédő Hivatalba, mert ott van szükség rám. Elmentem, a magyar irodalom külföldi propagandáját csináltam. Bulletinokat szerkesztettem, jártam könyvvásárokra, de Aczél Györgynek nagyon szúrtam a szemét. Gyűlölt. Nem is volt sokáig maradásom. A végén már olyan ajánlatokat tettek, hogy felemelik a fizetésemet, csak ne csináljak semmit. Előfordult olyan eset is, hogy kaptam egy külföldi utat korlátlan időre. Mondták járjam be Európát népszerűsítsem külföldön a magyar irodalmat. Ki nem mondták ugyan, de a lényeg az volt: ha lehet, ne jöjjek vissza. A távollétemben megrágalmaztak az Élet és Irodalomban, hogy loptam, mégis visszajöttem. Ha akkor nem menekültem el, amikor kötél fenyegetett, most miért tettem volna? De a hivatalból végül eljöttem, és Aczélék árgus szemekkel figyelték, melyik kiadóhoz megyek. Kicsúsztam a gyűrűből. Egy cseles húzással felkerestem Bondort, az építésügyi minisztert, akit jól ismertem. Az Építésügyi Tájékoztató Központban helyezkedtem el. Közben megismerkedtem a feleségemmel, aki egri illetőségű; ideköltöztünk, a dohánygyárban kezdtem el dolgozni. Az igazgató már akkoriban is hallatlanul nagy reformer volt. Elmondta, hogy mit szeretne és szabad kezet adott a megvalósításhoz. Megszerveztem az információs osztályt, az egész munkarendszert, vezetőképzést, önigazgatást.
– Nem lett keserű ember?
– Nem. Jól éreztem és érzem magam a dohánygyárban, funkciót vállaltam a népfrontban és az MDF- ben.
– De maga mégis csak író…
– Igen, de másképp vagyok író. Nekem a dohánygyár volt az írógépem. Én bármit írok, mindig cselekvést jelent. Én nem azért írok, mert belső kényszerem van, mert mindenáron ki akarom magam fejezni, hanem mert valamit el akarok érni. Egerben megcsinálhattam azt, amit egyébként leírtam volna.
Kiss S. Anna
Munkácsi Imre
