Élet és Irodalom – 1997. július 4.
BÓNA ISTVÁN:
Intercisától Dunapentele mezővárosig
(433-1833)
Az alább olvasható dolgozat egy sorozat harmadik darabja. A sorozat első darabját Vicze Magdolnától, a másodikat Pongrácz Zsuzsannától közöltük.
“Pentele… a’ rómaiaknak lakó helyek vala…”
Az írások Dunaújváros és a Vasmű valamint kapcsolt részeiről szólnak. Az időszámítás előtti évezredekben már lakott terület, az ötvenes évek lázas iparosítási idején városalapítás ésnehézipari létesítmény célzott területe lett, Dunapentele községből pedig Sztálinváros, utóbb Dunaújváros nevű településsé változott. S az, hogy a szocialista város túlélte az 1989-es fordulatot, visszaigazolta, hogy már Széchenyi István is ipart és várost álmodott a Duna jobb partjára Budapest és Mohács között valahol. Sorozatunk ezt a történetet beszéli el. Következő számunkban Kállai Géza írását adjuk közre.
Intercisa erődje – az egykori római birodalom más vidékein lévő váraihoz és városaihoz hasonlóan – évszázadokra meghatározta környezete életét. A IV. században hatalmas tornyokkal megerősített korábbi castellum falai több mint egy évezredig dacoltak az elemekkel. A rómaiak távozása után Pannonia új urainak, a hunoknak szolgált erődítményül, amint arról kitűnő régészeti bizonyítékok tanúskodnak, a hunok bukása után pedig, az V. század második felében rangos germán, valószínűleg a szvéb néphez tartozó úr és családja várszerű szállása volt. A VI. századból, a római “szomszédvárakkal” ellentétben, Intercisában nincs nyoma az életnek. Ez lehet véletlen (még nem kerültek elő korabeli leletek), de utalhat arra is, hogy a 200 éve nem renovált erőd védhetetlenné vált, ledőlt az egyik fala, vagy leszakadt a Duna fölötti löszpartra épített valamelyik túlsúlyos tornya. A VII-VIII. században az ázsiai avarok népe valósággal “belakta” a fennsíkot, földbemélyített alapú kunyhóik és temetőik azonban még mindenütt “kívülről” csatlakoznak az egykori római külső lakótelephez és temetőkhöz, nyilvánvalóan azért, mivel emezek romjai és nyomai még jól látszottak. Valószínű, de egyelőre nem bizonyítható, hogy a több hullámban ide költözött avar csoportok vezetői Intercisa falai között ütötték fel díszes jurtáikat, vagy valamelyik nagy tornyot alakították át magánpalotává, mivel az erőd falai – ha mástól nem is – a mostoha időjárástól és a dunai szelektől kitűnő védelmet nyújtottak. Az avarok birodalmának bukása utáni IX. századból a pentelei fennsíkon nincs jele az életnek – az itteni avarok vagy elmenekültek a hajdani Pannóniát meghódító frank seregek elől, vagy áldozatul estek nekik.
A honfoglaló magyarság a X. században még mindig a római romoktól délre húzódó Duna feletti löszfennsíkot szállja meg. A nyugati hadjáratokban, az úgynevezett kalandozásokban résztvevő katonáskodó család ifjú képviselője lovával együtt lett eltemetve, a lelet a Radiátorgyár területén került elő, hozzátartozói valahol a közelben lakhattak. A X. század későbbi évtizedei folyamán jómódú magyar köznépi eredetű lakosság költözik a római erőd falai közé is, temetőjükre nem messze a falakon kívül leltünk rá. Jóval szegényebb utódaik a XI. században, vagyis a királyság első évszázadában az Öreghegy északi lejtőjén temetkeztek. Sajnos nem tudjuk, hol laktak, de vélhetően továbbra is a római falak között, ahol az emberi élet nyomai még a XII. században is kimutathatók.
Dunaújváros mai területének történetében, a középkori illetve mai Pentele község kialakulása szempontjából ugyan nincs sok jelentősége, mégsem lényegtelen, hogy a tatárjárás előtti két évszázadban jelentős nagyságú faluval számolhatunk a Duna fölötti lösz-fennsíkon, nagyjából a mai Vigadó és a kórház vonalában. Ez a falu éppúgy földbemélyített putriházakból állott, mint századokkal korábban az avarok telepei. Ám az avarokkal szemben, akik kemencéiket római törmelékkövekből építették, az Árpád-kori magyarok már nem használtak követ, kemencéiket is földből-sárból készítették. Falujuk nevét éppúgy nem ismerjük (nem maradt róla írásos feljegyzés), mint a Dunaújváros déli határában feltárt jelentős méretű Árpád-kori templommaradvány falujáét. Az utóbbiról és a körülötte elterülő temetőről csak annyit tudunk, hogy a XII-XIII. században virágzó falu lehetett, de az 1242. évi tatárpusztítást nem volt képes kiheverni, a mongolokat túlélő lakói is elhagyták, temploma névtelen rommá, “Pusztaszentegyházzá” vált.
A mai Pentele kezdetei mára ismét homályba burkolóztak, noha a történettudomány, a régészet (e sorok írója sem kivétel), kivált a Bizánc történetével, művelődésével, vallásával foglalkozó bizantinológia az elmúlt évtizedekben igyekezett felettébb korai és dicső kezdetekkel felékesíteni. Mivel a Pentele név biztosan a Duna-szigeti Szent Pantaleon apátság nevének középkori magyar rövidülése, maga Pantaleón pedig görög orvosszent és ókeresztény mártír volt, a név alapján a monostor közvetlen görög-bizánci eredetét igyekeztek bizonyítani, alapítását Géza fejedelemnek vagy Szent Istvánnak tulajdonítani, s magát a monostort mindenestől a bizánci görög egyház kevés magyarországi emlékei közé sorolni. Mindeközben “Pentelemonostora” kezdeteinek hitelt érdemlő meghatározásához örökre le kellett mondani a régészeti bizonyítékokról, mivel veszedelmes dunai szirtté vált romjait 1902-ben felrobbantották és kikotorták. A rombolásból a régészet számára csak annyi tanulság adódott, hogy a monostort Intercisából a szigetre lehurcolt római kövekből építették – pontosan úgy, ahogyan Európa más vidékein is szokásban volt. Néhány pénzből és ékszerből azonban azt mégis tudjuk, hogy a mai Pentele területén, a két patak közt a XI. század végétől kezdve emberek éltek, nyilvánvalóan a monostorhoz és az itt épült várhoz tartozó falu népe.
Szalki-sziget északi részén épült kolostor-együttest korabeli leírások alapján Szabó Zsolt Róbert rekonstruálta
Szent Pantelon monostora – már a késő középkorban eltorzult – történetének első s még teljes mértékben hiteles, szavahihető írott forrása egy 1238-ból származó oklevél. Ebből megtudjuk, hogy a Duna-szigeti Szent Pantaleon monostort férfi szerzetesek lakták, férfi névadó szentje alapján mások nem is lakhatták. Mivel a görög orvosszent tisztelete a nyugati latin egyházban már a korai középkorban elterjedt, a Szent Pantaleon név sem jelenthet önmagában bizánci eredetet. Az oklevélből megismerjük ugyanis a monostornak a magyar Andornok nemzetségbe tartozó apátját és jó néhány szerzetestársa nevét, megtudjuk azt is, hogy az Andornokok a szigeten kívül a “szárazföldön” is birtokoltak, birtokuk a Dunába ömlő két patak közt terült el. A két patak torkolata között a Duna mellett váruk is volt. A leírás ma is tökéletesen ráillik a “Ráctemplom” dombjára, máshol még hasonló hely sem létezett vagy létezik a környéken. Sajnos a középkori Andornok-vár nyomait a későbbi török építkezések teljesen eltüntették, csupán azt lehetett megállapítani, hogy a XIII. században valóban lakták a dombot.
A tatárjárás 1242 tavaszán elpusztítja az Andornok-nemzetséget falujával, várával és a szigeti Szent Pantaleon monostorral együtt, a kevés túlélő szétfutott. IV. Béla király különböző birtokosokkal (a Zsadány-nembeli Gábor mesterrel, majd az esztergomi érsekkel) próbálta a csupán leégett monostort helyreállíttatni, sikertelenül. Hasonlóan járt IV. László király, aki néhány évig (1275-1277) a veszprémi Szent Katalin kolostor domonkos apácáival kísérletezett, majd Gábor mester fiainak adományozta a monostort, amelybe azonban valószínűleg soha többé nem költöztek szerzetesek.
A XIV-XV. században egy több mint egy évszázadig tartó pereskedés és viszálykodás irataiból többször értesültünk a szigeti “Pentele-monostorról” és magáról a szigetről, amely a monostor épületével együtt 1277-től végleg a Zsadány-nembeli Almásiak birtokává válik. Ám éppen az ő jogaikat támadja I. Károly király kedveltje, a túlparton birtokot szerző Becsei Töttös Imre, aki a szigetet a rajta levő halászóhelyekkel együtt, mint – szerinte – a túlparthoz tartozó birtokot a maga számára követeli. Halála után utódai követelik az Almásiak utódaitól.
A perrel kapcsolatos számos irat egyikében (az 1329. éviben) szerepel az a vaskos tévedés, hogy Pentelemonostorában hajdan beginák vagyis görög apácák éltek volna; a veszprémvölgyi görög apácák nem Pentelén, hanem annak északi szomszédságában, Szigetfőn birtokoltak, következésképp aligha lehet velük a “Szent Pantaleon görög apácakolostor” közvetlen bizánci eredetét bizonyítani. A peres iratokból kiolvasott másik tévedés, hogy Pentele évszázadokon át kicsiny halászfalu vagy éppen halászbokrok csoportja lett volna, az 50-es évek kedvelt politikai szólama volt – saját, mérhetetlenül túlbecsült nagyságuk kiemelésére. Valójában a Duna jobb partján elterülő nagy földművelő-szőlőtermelő faluról, a valódi Penteléről 1414-ig nem esik szó az oklevelekben, csak a vitatott “Penteleszigeti” halászóhelyekről. A kereken 120 évig tartó per csúnya véget ért: 1448-ban a vesztes, a bal parti Töttös László uraság ráuszította jobbágyait a jobb parti Pentele falura, ahol pentelei jobbágyokat bántalmaztak s gyilkoltak meg.
1469-ben Pentele falu a jelentős települések közé tartozott, mivel plébánosa, Vince Apostag és Almás nevében is kötelezvényt állított ki a veszprémi püspök számára.
Lázár deák Magyarország térképe /1528
1514-ben járt itt Bakócz Tamás esztergomi érsek térképésze, Lázár deák, akinek 1528-ban kinyomtatott térképén szerepel először Pentele falu temploma, valamint a falutól kissé északra, a Duna szigetén “Butibulas” monostora. Az elhagyott monostorhoz a XVI. században már kevéssé épületes históriák tapadtak. 1526. augusztus l-jéről 2-ára virradó éjjel a pentelei fennsíkon táborozott a Mohácsra tartó II. Lajos király és kis serege. Kancellárja, Bordarics István ekkor figyeli meg s írja le azokat a nagy római falmaradványokat és omladékokat, amelyek akkor még jól látszottak: a török kiűzése után ezeknek már éppúgy nem lesz nyomuk sem, mint a Dunától elmosott monostornak.
II. Lajos király mohácsi útja nyomán
Pentele Buda elestétől (1541) Buda visszavételéig a török budai náhije (kerület) faluja volt, története és élete a török időkben független volt egykori megyéjétől és Székesfehérvártól. Mind a Budáról Belgrádba vezető dunai főútvonal faluja, a török hódítás első fél évszázadában viszonylagos nyugalmat élvezett, az 1546-1590 között felvett öt török adójegyzék (defter) tanúsága szerint színmagyar lakói létszámban is, vagyonukban is folyamatosan gyarapodtak. Közvetlenül a 15 éves háború előtt Pentele útiállomássá vált, karavánszerájt kapott (valószínűleg ennek építésekor bontották el a római romokat). A 15 éves háborúban (1593-1606) Pentele is elpusztult, lakosai többször elmenekültek. A XVII. századtól kezdve a törökök dunai főútvonala, “ütőere” egyre kevésbé volt biztonságos, emiatt a budai pasák sűrítették az útvonalat védő-ellenőrző várak hálózatát. Ennek során, 1630 körül Pentele is török cölöpvárat és állandó helyőrséget kapott az egykori középkori vár dombjára, ez lett a Pentele palánka. A falu lakossága azonban továbbra is jórészt református vallású magyarokból állott. 1661-ben keresztény csapatok felégették a török palánk- várat, amelyet csak 1663-ra sikerült újjáépíteni. Ezt a második palánkot rajzolta le Ottendorff Henrik császári követ (és kém) s írta le Evlija Cselebi török világutazó, mindkettő 1663-ban. Adataikból tudjuk, hogy a vár köré ekkor megbízható délszláv (rác, bosnyák) lakosságot telepített a török hatalom, a vár helyőrsége is nagyobbrészt belőlük került ki.
“Pentele palánkája. A királyok közül Szapolyai János nevü királynak építése. A 936. esztendőben a muszulmán hitharczosok ezt felégették; Buda elfoglalása után Szulejmán khán ezt a várat újra felépítette. Azután midőn az 1072. esztendőben Ali pasa szerdárral és Melek Áhmed pasa urunkkal én szegény is az erdélyországi hadjáraton voltam, a német császár alkalmat találván, mivel az oszmánlik Erdélyt pusztították, viszonzásul ő is a békével ellenkezőleg cselekedett s az egyezséget megbontván, ezt a várat felégette s ezzel a győri hadjáratunk megindításának okozója lett. Ime ennek és egyéb váraknak felégetése volt a háború oka. Már az 1073. esztendőben Iszmáil pasa, budai vezír, hozzákezdett ennek újraépítéséhez és terjedelmesebbé tenni szándékozott, mint az előbbi budai vezír Khoszrev pasa tette. Először egy fejedelmi dsámit építtetett, úgy, hogy a Duna mentében levő palánkákban ilyen királyiasan fényes építkezéső szép dsámi nincs. A Duna folyó partján, egy magas dombon fekvő négyszögletű, új építkezésű vár ez, sorompó kerítéssel és mély árokkal, keleti része a Duna folyóra néz, nyugoti része pedig kivágott földárok. Benne a házak és hadiszertárak még nem voltak készen. Mintegy háromszáz katonája, parancsnoka és budai kuli szerdárja van, akik szolgálatban voltak. Külvárosa előbb elkészült, száz deszkatetejű ház, egy fogadó, és húsz bolt van benne; a város új építkezésű. Nagyon jó levegője van és szép építkezés. Szőlője és kertje számtalan.” forrás, és a teljes könyv: digitalia.lib.pte.hu |
Pentele török palánkvárát Buda második ostromakor hagyta el a török helyőrség, az 1686 júliusában idáig portyázó magyar huszárok már csak felégetett maradványaira találtak. Buda eleste után négy nappal a visszavonuló török nagyvezír Penteléről küldött békeajánlatot a Haditanácsnak, amivel az üldözést próbálta lassítani. Ekkor jártak törökök utoljára itt, mivel három nappal később, 1686. szeptember 9-én Pentelét végleg felszabadította a török uralom alól a Szent Liga serege, majd’ két évvel korábban, mint Székesfehérvárt.
A vár és a falu korábbi rác lakosaiból csak kevesen szállingóztak vissza, a nagyobb számú új szerb telepest a Csernojevics Arzén pátriárkával a Száván túlról átmenekült szerbek közül csak 1695-ben fogadta fel Pentele újból birtokába jutott földesura, Daróczy István. Ezek után nem csoda, ha 1715-ben tiszta rác lakossága van Pentelének, tőlük származik számos máig élő határnév, a Bájó, a Markov, a Kozider és a többi. Az első magyar telepesek csak 1720-ban költöztek a rácok közé, majd néhány évvel később (1727) felvidéki szlovákokkal is gyarapodott a falu, ők nyitották a hajdani Tót-utcát (a mai Arany János utcát). Rácz-Pentele – a XVIII. században majdnem végig így (vagy így is) hívták – népessége 1736-tól változik meg, amely esztendőben Daróczy Katalin (Rudnyánszky Józsefné) 70 magyar gazdát telepít le a faluban, ők nyitják a máig meglevő Magyar utcát. Eredetileg a katolikus magyarok és szlovákok számára épült a török vár elhagyott dombján a falu első barokk temploma (1748), amely azonban a gyorsan szaporodó magyar, illetve katolikus lakosság számára hamarosan szűknek bizonyult; emiatt 1769-ben elkezdték építeni a mai katolikus templom elődjét. Felszentelése után Rudnyánszky József, Pentele földesura a korábbi kis barokk templomot átengedi a pentelei óhitű szerbeknek (1774), csak ettől kezdve lett a rácoké Pentelén ma is álló templomuk, a “Ráctemplom”.
Ebben az időben (Mária Terézia úrbéri rendeleté idején) 148 telkes jobbágy lakta a falut, a föld nélküli zsellér családok száma mindössze 9 volt. A telkes jobbágyok jelentős gabonatermését a Dunán úszó 10 hajómalom őrölte lisztté, a hajómalmok száma 1840-re 21-re fog növekedni, s a pentelei Duna-szakasz táji jellemzőjévé válik. A falu másik főterméke a középkor óta változatlanul a szőlő illetve a bor volt, a szőlőkkel borított Öreghegy ekkoriban a mai Barátság városrészig terjedt.
Az 1784/87 közti első hiteles népszámláláskor 267 házban 1802 lélek élt Duna-Pentelén. A félszázaddal később, 1833. február 15-én mezővárosi rangra emelt Dunapentele lakosainak száma már elérte a 2800 főt, ebből a szerb származású ortodox hívek száma már csak 130 fő volt, vagyis a természetes szaporodás során 5 százalékra csökkent.