Budapesti Hírlap – 1928. augusztus 6.

Utazás 1926-ban II. Lajos király
1526-i mohácsi útja nyomán.

– negyedik sorozat – 

Írta: Bevilaqua Béla dr.


II. Lajos az utolsó középkori magyar király
Tiziano festményén

Dunapentele, jul. 16.

Ma négyszáz éve nagy sürgés-forgás lehetett a budai Várban és a krisztinavárosi Völgyben. A királyi sereg egy hét múlva, julius 23-án volt indulandó Mohács felé. Fegyvercsiszárok pörölye csengett a kard­csiszárokról elnevezett utcában. (A Bécsikaputérre nyílik ma is.) A hadak ama füves nagy réten táboroztak, mely később a Tábornokok mezejének (Generalwiese), majd ama rajongók, Martinovics apátur s a többiek vérehullása után a Vérmezejé­nek neveztetett. Ha az 1894-ik év mélabus tótjainak csákánya el nem bontja vala a Zsigmond császár nevéről nevezett sarok­tornyot ott a Váralja-utca végén, úgy ezen torony elmondhatta volna, miként pukkan­tak a dobok és sikongtak a recsegőhangu hadiobojok (a kuruc tárogató egykoru török krónikák rajzolói által lefestett ősatyjai), midőn az ifjú király a szemtanú Brodarich érsek által leírt koromfekete paripáján lekanyarodott a Szarvas-téren át a Döbrentei-térre, hogy a Gellérthegy s a Duna között húzódó, akkor még eléggé ép római katonai uton, melyet valószínűleg ez alkalomra rendbe is hoztak, a mai Budafoki ut felé léptessen. Ez időben az Ybl Miklós-téren, a Rudasfürdőnél s a Gellértszálló előtt még épen állottak az utmelletti feliratos római mérföld jelző kövek, melyek ma a Nemzeti Múzeumban hirdetik a Budán szolgált római utász­őrmesterek nevét, kik e hadiutat rakták Aquincumtól Eszékig. A sereg tábort ütve Érden s Ercsiben 1526 julius 27-én pénteken reggel már Dunapentele felé léptetett és pedig pontosan azon a széles, ma elhanyagolt uton, mely Ercsi utolsó házai s az állomás között a szálas erdő fái alatt nyílegyenesen fut Pentele felé. Itt érte utol másnap hajnalban a királyt Szapolyai Já­nos erdélyi vajda futárja, Bácsy György kanonok. Lovát azon idő vitézlő papjainak lovagi módjára ülhette meg, a papi férfiút legfeljebb acélkarikával pántolt széleskarimáju nemezkalapja árulta el, hacsak nem vala már élemedett. Ez esetben utját az egész Európaszerte eredeti magyar nevének átvételével kocsi szekérnek neve­zett alkalmatosságon tette meg (carozza di Koci, Kutschewagen, Hungarian coach, Currus hungaricus Gotse dictus), melynek történetét Tóth Béla írta meg. A kanonoki futár visszanyargalt Erdélybe, a király pedig 28-án tovább vonult Dunaföldvárra.

A pentelei nemesi negyed.
Az ut Pentele felé futtában lassan elvész a mai szőlők és kukoricások között. Az ekevas, avagy a szőlőskapa megcsikordul vagy megakad az ut alapépítményén. Ilyenkor kidagad az ér a nekifekvő ökrök inatövén, illetőleg süvegét morcul szemére vágva nagyolt káromkodik a szőlőkapás magyar. Az ilyen fel-felbukkanó utréteg kavicsait végig egész Tolnában “kapa­szaggatónak”, avagy “ekebontó“-nak mondja a földek művese. E fejérmegyei tájon is csak ilyen kapaszomorító földi kavicsosok jelzik a légióutat, mely is végezetül Pentele előtt már a Duna fenekén szalad a községig (a régi meder eltolódott), hogy a vele szemben levő kies, füzes szigetre vezető töltéstől néhány lépéssel északra újból felbukkanjon. Itt elszalad a magas löszdomb alján. Az omlások szép faragott utszéli sírkövek töredékeit s más ódon köveket mutatnak. A mai ráctemp­lom mögötti domb magasán oszlopos ambitusu kuria áll: valamikor a XVIII. században a Turócmegyéből ideszakadt és itt birtokos Rudnyánszkyaké, azután az 1822-ben nemességet nyert, a szabadságharcban jeleskedett Szitányi-Ullmann (ma Szitányi) familiáé, jelenleg a jó magyar Frankl Zsigmond családjaié.


Frankl Zsigmond rácdombi kastélya. Megvalósulatlan útépítési program áldozata lett 1949-ben.

A kúria fekvése (előtte egy ott talált hatalmas római utjelző-kő fekszik) arra enged következtetni, hogy helyén középkori kastély állott. A rác templom környéke ugyanis a község legrégibb része. Utcái kőrös elhelyezést mutatnak, ami mintha török Palánkvár vonalaira engedne következtetni. Marsigli Luigi gróf utleírásában (1729) le is rajzolja a pentelei erődöt.


Pentele és a római limesút Marsigli térképén /forrás

A domb ugyanis az árvíztől mentes magaslat, helyi rajzában ugyanazt az ősi községalakulatot sejteti, amit Budafoktól kezdve Dunaföldvárott, Tolnán, Szekszárdon és Pakson is fellelünk. Innen a római ut szorosan a Duna mellett vezet egy szintén középkorra gyanús zömök ház (ma Deutsch-ház) mellett. Azután az érdi bevágás pontos másaképen felkuszik a löszdombra. Itt Kálvária-utca a neve. A házsor bele van építve az ut mély bevágásába, az uttest nehéz kőalapzatát 2000 év záporai sem tudták kimosni. Itt lakik a község szegény része, ez lévén a pentelei cigánysor, melynek végén az ut már fel is kapaszkodott a Kálvária tetőre. Innen pompásan látszik a község históriai helyszínrajza. Aki megszokta, hogy a Páris utcarengetegén, avagy bármely kis dunamenti mezővároson his­tóriai szemmel igazodjon el, az gyönyörködve kell hogy megérezze a századok ut­mutatását egy középkori eredetű városkép kialakulásának felismerésére. Itt is, mint Érden, Földváron, avagy Tolnán látszik, hogy az arisztokratikus régi negyed, a nemesek házhelyei, mindig a védelmileg s árvízveszedelem szempontjából legelőnyösebb hely. Itt vannak a kastélyok, kúriák, templomok. Ez a City, Cité, Burg, avagy Citta, az ófalu, a Felvég, a Westend, a nemesek negyede, mint a párisi Faubourg Sh. Léopold vagy a budai Vár. Mellette rögtön a szegénynegyed, mint a budai Vár mellett a török nevü Tabán, Dunaföldvárott a Várdomb mellett szintén a cigány­fertály, aminek ott is Tabán (törökül falu talpa) a neve. A Kálváriáról mindez igen szépen látszik, mint kiterített fejlődéstani térkép, mely igazolja, hogy az emberi település szabványai Londontól Dunapenteléig és Kőszegtől Párisig azonosak, azonos lévén a gazdasági és földrajzi tényezők, főleg az emberi szellem, mely mindezen településeket teremtette.

Nemes Fekete István Uram.
Ide jöttem, tanulmányozandó a helyi színeket, a környezetet, melybe Dunapentele helyi kegyelete (igy óhajtjuk fordítani a német Heimatskult szót) a Hadtörté­rtelmi Muzeum kezdésére emlékművet fog állítani. A tudományos régészet tudóst illető tényei helyett átnyújtjuk az olvasó­nak a helyi magyar színekből font alábbi pentelei csokrunkat. A francia “couleur locale”-nek mondja ezt. Valóban színek ezek, drága, tarka, mezei magyar színek, színesebbek, mint a Bruges flamand góti­kájának vagy Rothenburg an der Saale reformáció-korabeli sáncárkainak nagystilusu német romantikája. Ki ily magyar ro­mantikát óhajt, menjen le Pöntöllére, mint ahogy a község nevét ejti kedves öreg barátom, nemzetes Fekete István Uram, Pöntölle mezőváras kiérdemesült bírája. Ki is fogadván engem ősi nemesi portáján, módis fekete inneplőjében, torkos magyar csizmában és kerek kalapjában, amilyet márcsak igen öreg fejérvári és veszprémi kalaposmesterek sulykolnak, vagyis csapnak, hetven évét megtagadó firgeséggel vezetett oly vízmosásokon és lejtőkön, hol a ló nem tud vala fel- avagy lekapatni a könnyű bricskával. Bejártuk a határt s szívemben gazdagabb lettem a nagyszerű öreg magyarnak s egy sugaras nyári délutánnak emlékével, örvendezvén, hogy ily kincseket sikerül találnom.


Fekete István és Cobor Julianna

Pentele beszélő kövei.
Akácok s gesztenyék tövén fehérre meszelt, zöld zsalugáteres házak, az udvarokból a verbéna, flokszia, bazsalikom, a szegfüvek és violák mézes illata szállong. A kapuk előtt öregek és ifijak ülnek, ámde nem lócán, ellenben remekbe faragott római köveken. Ezek tudniillik a pöntölei öreghegyen levő szőlőkből, a dunaparti löszdomb vízmosásaiból, főleg az ősi ró­mai ut széléről kerültek ki. Az értékes darabok a Nemzeti Muzeum folyosóin álla­nak, a törött vagy lekopott irásuak kü­szöbül, avagy lócául szolgálnak.

Mivel pedig itt semmiféle kő sem terem, minden csillogó vagy rögös kődarab, erdélyi márvány vagy budai mészkő, mely a Szőlőhegy s a Dunapart szélén felbukkan a földből: ekevas avagy szőlőkapa nyomán, bizonyos, hogy római eredetű, Mindez Dunapentelét – római nevén Intercisát – főleg Varjú Elemérnek, a Nemzeti Muzeum régiségtára újjászervező­jének eléggé, fel nem dicsérhető nagy­szerű munkájával a római archaeológia világhírű lelőhelyévé tette. A Szőlőhegyen frissen kiásva áll két remekművű, budai mészkőből faragott sarkofág, melyeket a régiségtár itt állandóan működő bizottsága a tavasszal ásatott ki, pontosan a római hadiut mellől. E kövek pontos tanulságok­kal szolgáltak a III. században itt lógerozó sziriai első számú római lovasijjászezred zászlósáról, bizonyos Malchias nevezetűről (ki valószínűleg zsidó volt, neve a prófé­táéval egy, Malch Éches, olyasvalamit tesz, hogy a Halál bölcsesége, latinosán Malachias). Valamint más dalmata lovas­káplárokról, a feleségét sirató derék vám­tisztről s egyéb rómaiakról, kik ez utat építették. Lajos király emléktábláját a Hadtörténelmi Muzeum a Táborszállási szőlőhegy tetején elhúzódó országúton – ahol a római ut a mai műutat metszi – egy eredeti római mérföldkőre fogja fel­szerelni, mely magyarul a pentelei napok emlékét, latinul az ősi Intercisa múltját fogja őrizni két öreg-öreg utszéli eperfa között.


A Lajos kövek átadása 1926-ban a mai Béke-tér területén


Lajos-kövek eredeti felirata (1926)

A régi mérföldköveket 1526 julius 27-én az olaszországi egyetemeket járt királyi kancellár, Brodarich István szerémi püspök még látta s le is írta. Marsigli Luigi gróf bolognai származású tüzérezre­des (Buda 1686-i ostromának tervező hadimérnöke, kitűnő író, a török műemlékek rajzolója, a Mátyás király budai könyvtárának az égő Budából megmentője) szintén látta s le is írta Danubius Pannonico-Mysicus 1729. című művében. A kövek most igyen ősi helyükre kerülnek vissza, az egyik a Frankl-kastély, a másik Nyuli Imre háza elől, tulajdonosaik adományából. Pentelei emlék illetve tény továbbá egy igen joviális, igen gömbölyű s igen agilis férfin, a Pentelétől Lipcséig és Rómáig minden múzeumi őr állal ismert és becsült műkereskedő, Fejér József uram, a külföldön igen értékelt magyar éremkereskedelem Doyen-je, aki komoly és szaktudós boltos létére örökifjú maradt, kedvelője lévén ama aranyaknak is, melyek a szőlőhegyek tőkéiből szüret utján bor formájában s nem ásatás révén fakadnak. Kulturális érdemei oly bokrosak, hogy illik róla megemlékeznünk.

San Pantaleone és monostora.
Dunapentele nevét középkori monosto­rának védőszentjétől, Szent Pantaleontól nyerte. San Pantaleone (görögül Panteleimon, ujgörögül Pantilimon) tulajdonképpen Velence védőszentje, Maximinianus római császár tudós orvosa volt. Szentéletű vértanú, kit Kr. u. 305 körül egy olajfához kötözve fejeztek le. Ünnepe julius 27-én van. A régi olasz commedia dell arte, vagyis az iratlan szövegű, a szereplő komédiások jelmeze által kifejezett jellemkomikum által adott rögtönzött játék ismert figurája egy öreg kereskedő, Messer Pantaleone: a derék, együgyű, szerelmes nyárspolgár jelképes alakja, melyet Shakespeare és Goldoni gyakran szerepeltet. Szoknyák után futkos, mindig rászedik s végezetül alaposan elverik. Jelmeze: hosszú szakáll, fekete kereskedői köpönyeg, pénzeszacskó, veres harisnya papucs s jellegzetes hosszú bugyogó: a pantalone, mely nevét adta. (Ez az a nadrágforma, melyet a XVIII. század végének alsó népe hordott, majd általános lett, kiszorítva a térdnadrágot, s végre megjelent, mint mai nadrágunk őse: a pantalló. A pantallonade átvitt értelemben bohóckodást, tettetést, alakoskodást je­lent.)
Szent Pantalone halála idején (305) szirai ezredek állomásoztak itt Intercisában, nem sejtve, hogy a szintén kisázsiai Szent Pantaleimon fogja nevét adni a velencei álorcás játékok e kedves figurájá­nak, s a dunamenti kis városnak. A szent monostora valószínűleg ama kis sziget északi csúcsán állott, melyet ma töltés fog össze a községgel. A sziget mellett köt ki a hajó. E napon a szigetet árvíz borítja, csónakosok szállítván az utazó né­pet a hajóra, ami egészen tengeri illúziókat kelt. Alacsony víznél Szent Pentele monostorának romjai felmerülnek a vízből. 1238-ban perdöntő párviadal folyt Miklós alországbíró előtt a szigeti birtokrészért. A pert részben a pentelei apát, részben az Andornok nemzetségebeli Bánk László, részben Pósafia Péter urak nyerik meg. IV. Béla “a Duna szigetében épült” monostort az elszéledt népség visszatérítésének kötelezettsége miatt Gábor mesternek adja, ámde ez mitsem tett, mire a Király a birtokot elvette tőle. Va­lószínű, hogy ezen Gábornak unokája, ama Gáborjánfi Gebő, a híres bolondóci vár várnagya, kit Róbert Károly Pentele birlalásában megerősít. Utódjaiból lett az Almássy-család, mely Rácalmást is bírva, valószinüleg a mohácsi csatában pusztult el. A török hódoltság alatt Pentele a budai szandsáknak fizet 8000 kis ezüst­pénz, vagyis akcse adót. Később a Daróczy-, Paksy- és Rudnyánszky-családok kezére kerül. Ujabbkori birtokosai az Etrekarchai Lukách, Rudnyánszky, báró Montbach, Janitsáry és Báthori Sigray- családok.

A pentelei legenda és a modern ifjú.
Fekete István uram végigvezetett a dus szőlőhegyen, a Táborálláson, mely a római tábor emlékét máiglan őrzi nevében. “Hej uram, – mondja, – rettentő kincs feküszik itt a földben. Gazdag, nagy népség vótak azok a rómaiak, nagy kitalálásu, tudományos emberek. Csak akkor látni ezt, ha felgondolja az ember, miféle mes­terségeket tudtak. A téglájuk úgy megvan tapasztva cementtel, hogy inkább a csákány szakad, mint a tapasztás. Hát még az a sok kösöntyű, füsü, meg egyéb asszonyt illető holmiegymásság, meg borotva, gombpityke, kapocs, meg cserépszilke, amit a kapa fölvet… Meg hogy ezeket a rengeteg kőkoporsókat hogyan cipelték fel ide a Táborszállásra? Mikor a múzeumi urak kiástak egy kocsit, ott vótam. Hát bizony mondom, finom mesterséggel volt a megszerkesztve, minden kis porcikája meg volt annak, még a tengelyszöge is.” Kedves legendát mond el az öreg, megtömve pipáját, tempósan szippangatván s a lőszdombba vágott elhagyott régi pincékre mutatván: “Ezekben rejtőztek a mi eleink a tatárdulás után, ilyen földi lyukakban. Mikor aztán a tatá­rok kitakarodtak, erre jön ám egyszer a király. Béla király. Mivelhogy kereste az elbutt népit. Sok nagy ur lovagolt vele. Sehol egy lélek. Egyszerre csak füstöt lát. Hej urak, itt ember lakik! kiáltja. Beszól a lyukba: Aki ember rejtezkedik, ide jöjjön. Mondja minden nyelven, magyarul, tótul, rácul még deákul is, mire kijön egy rongyos ember. Mivelhogy a nemes ember azidőben tudott deákul. Hát ti mit csináltok itt ebbe a rókalyukba, kérdi a király. Megkövetem alásan, mondja az ember, mi idevalósiak volnák Pöntöllére, de hát mögbuttunk a földi lyukba a tatárok elül. Így, amúgy, elmondja a bujdosásukat. Olt volt egy Rudnyánszky nevű ur is a király emberei között. Aszongya a király: No fiam, Rudnyánszky, kell-e neked ez a nagydarab főd? Neked adom, mert hogy hiv szógám vótál a bajba. Összehívod a szökött pöntölleieket s felrakod a falut, Persze hogy köllött a Rudnyánszky urnak, hát övé is lött a Pöntöllei határ”.
A kedves história mintha a Gábor mesternek szólt tatárdulás utáni fenntebb elmondott 1263-i adomány népi változata lenne, átfordítva a XVII. században ide­szakadt felvidéki Dezseri Rudnyánszky-családra, mely 1744-ben a község barok-templomát építtette. A kaszinó ámbitusának oszlopai előtt elbúcsúzom a kedves öregtől. A járása rugalmas és mégis tem­pós, mint illik egy derék kurtanemeshez, a boszniai okkupáció után szolgált veszprémi huszárszakaszvezetőhöz, Pön­tölle mezőváros harminc évig való bírájához, akinek az apja községi elöljáró, a nagyapja 1826-tól 1840-ig szintén bíró volt. Amint megy az alkonyodó soron, a vén gesztenyefák alatt, mintha a Múlt menne el vele, a Hagyomány s a község lelke.

A házak előtti római köveken tere­ferélő tisztes öregek mindenütt köszöntik. Mintha a Múltat köszöntének benne. Vá­rosi móddal kiöltözött suhanc jön vele szemben, mellette pentelei girlnek kiöltö­zött ujmódi leányzó. Ezek nem köszöntik, “Ez viszont a Jelen”, mondja Gáspár Ká­roly főjegyző uram, ki noha fiatal és a község modern intézményeinek gyakor­lati megszervezője, mégis értő megbecsülője a réginek.

A Hold és a Halál.
A bölcs Hold, mely látta a szent Panlaleimon nikomédiai olajfáját, a Táborszál­lás falai alatt barbár szláv leányzónak szépet tevő római lovasijjász rézveretű sisakját, velencei estén Messer Pantaleone fekete köpenyét, a pentelei bég turbánját és nemzetes Fekete Mihály veszprémi huszár csákójának forgóját, e pillanatban kibújik egy göndör felhő mögül. Belebámul a Táborszállás tetején tátongó római szarkofágba. Megcsillan az érkező hajó lapátja által vert fodor hullámokon, a sziget bokrai között sötétlő árvizet ké­melve, elsiklik a tengerré dagadt Duna színére. Úgy látszik, megtalálta a római ut köveit a víz alatt, melyeken egy halni menő csapat érkezett Pentelére, anno 1526 julius 27-én, a sors Véletlene révén éppen Szent Pantaleon és éppen e sorok leírásának napján négyszáz éve. Kékszemű szőke szláv leányzók és komor kereskedők, marcona római lovasok, baj­vívó címeres lovagok, Lajos király csatló­sai, kanonokjai és érsekei, kaftános bégek és rókamálos dókáju nemes urak mind elmentek innen Pöntölléről ama Kaszás Nagy Ur elé, aki ellen nincs a kert­ben sem fű, sem fa, sem gyökér. Ámde a Hold, ébren álmodók, romantikusok s a Mult egyéb kóbor és busképü lovagjainak szelíd csillaga megmaradt, lévén mindennek látó bölcse. Noha eme békazengéses nyári éjben igen zavarta őt a hatalmas mohácsi hajó reflektora, miért is sietve elvonult egy gömbölygő felhő mögé. Néhányszor kibújt eme paplana alól, de mindannyiszor riadtan menekült vissza a kajütből kiharsonázó rettentő rádióbéli jazz-band elől. Végre is a hajó kitett a Vásárcsarnok alatt, miként Jónást a cethal, hogy e Budapest nevezetű Ninivének a régen lött dolgok fennti dicséretét elprédikálhassam.

A kép előterében látható kikötőuszályt a penteleiek stéknek hívták. A tőle balra lévő parti épülettel együtt alkotta a hajóállomást.

 

További felhasznált képek:
Dunaújváros története képeslapokon
Szabó Tamás – Pentele ezer éve

Dunaujvaros