Sztálinvárosi oroszlánvadászok


Népszava – 1954. január 7.

HÁROM FIÚ VILÁGGÁ MENT

IGAZ TÖRTÉNET

Vasárnap történt, a moziban. A fiúk összedugták a fejüket és suttogva tanakodtak a sötétben. “Mit tegyünk? A Fodor mondja, hogy intőt kapunk. Biztos forrásból hallotta.” – “Mindenki?” – “Min­denki, aki csak lógott az utolsó órá­ról.” – “Ugye mondtam, hogy ne kormoljunk…” – “Ne jajgass, te anyámasszony katonája, most már késő…”
– Szökjünk meg! – indítvá­nyozta egyikük. – Menjünk vi­lággá.
Ebben megegyeztek. S másnap reggel össze is gyülekeztek mind a hárman az Angyalföldön, a békeúti új, büszke, sokemeletes házak előtt, a padon. Pacskó Jancsi egy aktatás­kát hozott magával s benne edényt, lisztet és teát. Fejét büszkén fel­vetette, hogy rendre szoktassa azt a rakoncátlan tincset, amely mindun­talan a homlokára hullott, kisfiús mivoltáról árulkodva. Georgicza Imre főtt füstölthúst őrzött a szatyrában, amelyről húga, a tizenegy esztendős Klára önfeláldozón – mert egyéb­ként meg nem enné a bablevest sódara nélkül – lemondott, a nagy ügy érdekében, a romantikához való hoz­zájárulás nemes adójaként. Virág Robi hozta a legnagyobb kincset: a légpuskát. Magas homlokát kék sí­sapka árnyékolta be. Vattás mellé­nye felett meg-megigazgatta hű fegy­verét.
Egy óra múlva már a gőzhajó fe­délzetén állottak szorosan egymás mellett, hogy avatatlan fülek meg ne hallják titkos szavukat. Áthajoltak a mellvéden s beszélgetés közben a budai partot figyelték, amelynek télkopasztotta dombjai s hűvösfényű házai nehézkesen váltak meg tőlük, mintha lassított felvételű filmet per­getnének előttük. Sztálinváros felé vitte őket a hajó…

Miért indult el Sztálinvárosba, miért kelt hetedhét határt kop­tató vándorútra e három ifjú és el­szánt legényke, a Kilián György-utcai általános iskola VIII/b osztályából? Csak az intő miatt, amely­nek híre sötét fellegként vonta be előttük a holnapi napot? Aligha. Intőt kapott már máskor is, más is – s nem ment miatta sem kút­nak, sem Dunának. De ez most afféle olaj volt a tűzre, amely fel­gyújtotta regényes vágyak lángjait. Ha már egyszer el kell bujdosni otthonról – és el kell, semmi kétség, hiszen az egyik osztálytárs már azt is tudni vélte, hogy az intőt külön, telefonon is tudatják az illetékes apákkal -, hát akkor vállalni kell az “önálló élet” kalandos, izgalmas, veszélyes sorát! Jöjjön, aminek jön­nie kell, még ha Georgicza Klárika szőke varkocsai jobbra-balra lenge­nek is a rémülettől, ahogy ide-oda kapkodja fejét, félve csodálván bátyját, botját és batyuját, elhatá­rozásának nagyszerűségét, ő, el­végre, mégis csak leány… Kamasz lelkek mélyén melengetett álmok ka­pui nyíltak most meg…
– Ez a gyerek – mondja Virág Robiról az apja – már óvodás ko­rában is mindennél jobban szerette a vonatozást. Ha utaztunk, orrát oda­szorította az ablaküvegre, csak bá­mult és el nem lehetett mozdítani onnan. Most meg, ha összeszidom: csak behúnyja szemét – és már szinte nincs is közöttünk…
És Imre – Georgicza Péternek, a Hámán Kató Fűtőház vízállomási szerelőjének fia – is gondol néha nagyot és merészet. Bár, igaz, ennek nem sok jelét adja, szavát is alig le­het sokszor venni.
– Az osztályfőnöke azt mondotta – emeli fel fejét a füzetéről az édesapja (esti iskolába jár s most, vacsora után, éppen az orosz leckéjét írja) homlokára tolva acélkeretű okuláréjét -, hogy Imréről azután igazán nem hitte volna. De magam sem. Eddig úgy tudtam, hogyha be­sötétedik, a pincébe se mer lemenni.
S lám, most mégis… az ember sohasem tudhatja, kiben mi lakik…
Imre nem is tanácskozta meg a dol­got mással, csak Klári húgával és az aranyoszöld papagájjal, kedvenc madarával, amelynek be nem áll a szája a kályha fölé akasztott ketre­cében.
Pacskó Jancsi, az már más. Ő már hétéves korában hajóskapitány sze­retett volna lenni. Értelmes, okos kis arcából csak úgy csillog-villog me­leg, szürke szeme. Az ilyen gyerek­kel váratlan események is megtör­ténhetnek. Például az, hogy eladja a szódásüveget és így teremti elő a 18 forintot az útiköltségre…

Máskor is megtörtént már, hogy kamasz fiúk elindultak apát busítani, anyát szomorítani, iskolát ke­rülni. Az elsüllyedt Magyarországon, amely nyögte Horthy bús korát, a nyomor verte el őket a szülők mel­lől. De azok piaci tolvajokká váltak, vagy koldusokká. 1935-ben például a IV. kerületi elöljáróság valóságos hajtóvadászatot rendezett a “kéregető apróságok” ellen, mert nem tűr­hette, hogy “szurtos gyerekek ráncigálják meg a járókelők kabátját, ala­mizsnát könyörögve”. Az Egyesült Államokban megint más a divat. Ott a “comics” regények borzalmai, a te­levíziós adások rémtörténetei társa­dalomellenes, bűnös hajlamokat fej­lesztenek ki a fiatalokban, akik gengszterbandákba tömörülnek, autó­kat lopnak, gyilkosságokat követnek el. Egyedül Bostonban legalább negy­ven, serdületlen ifjakból álló rablóbanda garázdálkodik, a helybeli bűnügyi hatóság megállapítása sze­rint.
De nálunk? Nálunk nem “szokás”, nem társadalmi jelenség fiúk, lá­nyok elbujdosása. Miért is volna? A mi népi demokráciánkban mele­gek a házi tűzhelyek, mert táp­tálja őket az állam szerető gondos­kodása, nem kívánkoznak el mellő­lük a gyerekek idegenségbe, fagyba. A mi iskoláink barátságosak, tudást és második otthont nyújtanak s kü­lönösképpen áll ez az új és korszerű tanintézeteinkre, aminő a Kilián György-utcai is. S az iskolák ka­puin túl új tanulás lehetősége, vagy szép, értelmes munka célja hívogat. Micsoda regény várja ifjainkat az életben! Mekkora sebességgel is rö­pítheti őket a szárnyas képzelet, akár a gyárak géptermeibe kerülje­nek, akár traktorok mellé, vagy agronómusnak, akár a csillagos ég fényéveit fogja át tekintetük, akár a termőtalaj titkainak mélyére ha­toljanak! Igazán, mi szükség is lenne arra, hogy megszökjenek? S ha Vi­rág Robi és társai mégis világgá mentek – bizony nagy hibát követ­tek el.
De ha már elkövették, érdemes feljegyeznünk, hogy éppen Sztálin­városba kívánkoztak. Pacskó Jancsi a hajón úgy döntött, hogy Faddra utazik, a nagyanyjához. De Virág Robi és Georgicza Imre kitartott el­határozása mellett. Sztálinváros mozgatta meg nyugtalan kamasz­szívüket, hiszen annyi szépet hallot­tak már róla az iskolában, annyi lel­kesítőt láttak belőle a filmhíradókban, annyi érdekeset mesélt felőle Tomi, aki édesapjával együtt ott él. Bizonyos, hogy itt minden órában külön kaland vár majd rájuk. Itt szálltak hát ki.

Kitervelték, hogy munkát vállalnak a hősi város épít­kezéseinél. S az erdőben laknak majd, fából és avarból összerótt kalyibában. Nappal munka, éjjel meg nomád élet, éppen mint az afrikai dzsungelben, vagy az Amazonas őserdeiben – ez jó mulatság, férfi­munka lesz. Az ám! Csakhogy a munkavállaláshoz: bejelentőlap kell. Azt pedig nem lehet csak úgy, a fá­ról leakasztani.

Ne sokat ugráljunk – jegyezte meg bölcsen Robi -, mert fülönfognak bennünket a rendőrök és hazavisznek.
Így hát sztálinvárosi tartózkodásuk első órájában munkanélkülivé vál­tak s nem maradt számukra más, csak a puszta romantika, az erdő. De nem is sokat búslakodtak emiatt.
Leszállt az öreg este. Hűvös volt, mintha csak jeges fénysugarakat küldtek volna a földre a vén, gonosz csillagok. A sztálinvárosi erdőre vak homály borult. Ág zörrent, avar rez­zent, távolról a gyár morajlott. Ilyenkor mindenféle veszély leskelődik a fák között. Például gyík futhat rá az ember lábára, kísértetek vagy tündérek kereshetik fel – éjfél felé az ember már igazán nem tudja, léteznek-e ilyen földöntúli lények, vagy sem? -, rablók támadhatják meg, vagy rejtekhelyről előtörő ál­ruhás detektívek fedezhetik fel a szökevényeket hazahurcolás céljából, A fiúk hátukat a fának támasztva aludtak. Egyik a légpuskát markolta görcsösen, másik tőrt szorongatott a kezében. Azaz dehogyis aludtak: vacogtak a hidegtől és reszkettek a félelemtől – bár a világért sem árulták volna el egymásnak.
Reggel… nincs olyan hosszú éjszaka, amelynek vége ne szakadna, lelőttek egy vadlibát. Robi követte el a hőstettet. Kibelezték az állatot, rőzsetűzön megsütötték. Ez igazán hajszálra pontosan úgy történt, ahogy a regényekben szokás. Reg­geli után jólesett kissé elgondolkodni a világ folyásán…

– Szegény apám – szólalt meg Robi -, most biztosan tűvéteszi ér­tem a várost. Az anyámnak majd meghasad a szíve…
– És nálunk – toldotta meg Imre a hirtelen támadt bánatot. – Az apám meg az anyám biztosan nem mentek el még az esti iskolára sem. Az Etus néni, meg a Klári meg csak sír, sír …
– És mit mondanak a tanárok az iskolában…

Betemették avarral a vadmadár gyászos maradványait s még egy-egy könnyet is ejtettek rája. Né­hány perc múlva pedig már úton voltak Budapest felé. Csak úgy gyalogszerrel, mert útiköltségre már nem futotta a pénzükből. Pusztaszabolcsig egy soffőr látta őket vendé­gül tehergépkocsiján. Onnan már tellett vonatjegyre is. Otthon, Buda­pesten a Zugliget fái között töltötték el az éjszakát. Puskával s tőrrel a kezükben, mint már szokás volt. Hajnalban hazagyalogoltak. A béke­úti házak asszonyai összefutottak s nem győzték ölelgetni őket. Bűntu­datosan ballagtak az üdvözlők sor­fala között, a lelkiismeret nehéz súlya a föld felé vonta boglyahaju­kat és bánatos tekintetüket. Ekkor már hazaérkezett Pacskó Jancsi is.

“Sztálinvárosi oroszlánvadászok” – olvasta másnap a számtanórán, Virág Robi azon a cédulán, amelyet az ötödik pádból küldtek hozzá. Haragjában nyomban kitépett egy lapot a számtanfüzetből, ráírta vá­laszát, gombócot gyúrt belőle és hátradobta, mintha puskából lőtte volna ki:
“Könnyű most gúnyolódni! Az egész dolog a bejelentőlapon múlott. De figyeld csak meg, öregem, majd négy év múlva, érettségi után…”

Csató István

Dunaujvaros
Az oldal HTTP-sütiket használ a jobb működésért. View more
Cookies settings
Rendben
Privacy & Cookie policy
Privacy & Cookies policy
Cookie name Active

http://dunaujvarosmesel.hu

Melyek azok a személyes adatok, amiket gyűjtünk és milyen céllal gyűjtjük ezeket

Hozzászólások

Hozzászólás beküldésekor a hozzászólási űrlapban megadottakon kívül begyűjtésre kerül a hozzászóló IP címe és a böngészőazonosító karakterlánc a kéretlen tartalmak kiszűrése céljából. A weboldal külső, DISQUS hozzászólás rendszert használja.

Más honlapokról származó beágyazott tartalmak

A honlapon elérhető bejegyzések külső forrásból származó beágyazott tartalmakat (pl. videók, képek, cikkek stb.) használhatnak. A külső forrásból származó beágyazott tartalmak pontosan úgy viselkednek, mintha meglátogattunk volna egy másik honlapot. Ezek a webhelyek lehetséges, hogy adatot gyűjtenek a látogatókról, sütiket vagy harmadik féltől származó követőkódot használnak, figyelik a beágyazott tartalommal kapcsolatos felhasználói viselkedést, ha rendelkezünk felhasználói fiókkal és be vagyunk jelentkezve az oldalra.

Felhasználói adatok

Felhasználói személyes adatokat az oldal nem gyűjt. A külső hozzászólás rendszerben pedig a felhasználó saját maga rendelkezik a megadott információkkal. Erről a szolgáltatásról bővebben:

https://disqus.com/

A látogatók által beküldött hozzászólásokat automatikus spamszűrő szolgáltatás ellenőrizheti. Ha hozzászólunk, a hozzászólás és annak metaadatai nem meghatározható ideig a rendszerben maradnak. Ennek célja, hogy az összes ezt követő bármely hozzászólás általunk megismertté és jóváhagyottá váljon, azaz ne kerüljön fel a moderálandó hozzászólások listájára.

Kapcsolati adatok

Az oldallal kapcsolatosan az Impresszum oldalon tehetnek fel kérdéseket egy tetszőleges névvel, és egy email címmel, amennyiben választ is kérnek. Ezeket az adatokat a rendszer nem tárolja, csak továbbítja.

Save settings
Cookies settings