V.

A korareggeli fények óvatosan lopakodnak be az ablakon; előbb gyöngyszürke virradat bontogatja a sötétséget, amelyből kirajzo­lódnak a bútorok körvonalai, Tücsök boglyas feje, amint mélyebbre fúrja magát a párnába. Majd könnyű kékké olvad a szürkeség, dé ezt már mozgás zaja kíséri. Csobban a víz a mosdóban, apa prüsz­kölve, fújva mosakszik, egész kis tócsát csapkod maga körül.
Tücsök félig lezárt szempillái mögül anyát lesi, vajjon szól-e apának. Mert neki már régen szólt volna: elúsztatod nekem a szo­bát! Úgy látszik, brigádvezetőnek fröcskölni is szabad, gondolja Tücsök s talpraugrik, hogy egyszerre készüljön el apával. Mert azt el nem engedné, hogy ő kísérje el apát az öntőde-építkezésre, anyát az üzemi konyhára.
Összekapaszkodva lépnek ki a kapun, apu viszi Tücsök köny­veit, hogy jobbfelől beléje, balfelől anyába karolhasson. A gyár kapujánál Tücsök alkudozni kezd: – Csak egy pillanatra… csak éppen bekukkantok.
– Nem lehet kislányom.
– Csak éppen köszönök Garas Pista bácsinak.
– Ilyenkor van a legtöbb dolga.
– Senkihez sem szólok egy szót sem. Csak körülnézek, mennyit haladtatok múlt hét óta.
– Szombaton munka után behozlak.
– Csak innen bepislogok a versenytáblára. Így… A második helyen van a neved? Mért nem az elsőn? – Tücsök megöleli apát. – Jó munkát apu. Mikor írják ki legközelebb a versenyeredménye­ket?
– Szombaton. De ugye most már, békében hagysz?
– Igen, de ugye megígéred, hogy szombaton a te neved lesz legfelül?
Alig megy egy pár lépést, visszafordul s a kapuhoz szalad. – Garas Pista bácsi neve mért nincs a táblán?
– Pista bácsiból munkavezető lett. De most már hagyjál Tücsök, mert miattad a Csiga-brigádba kerülök, aztán szégyelheted magadat. Siess iskolába! Egy-kettő!
Tücsök karonfogja anyát. – Siessünk anya, mert iskola előtt még sok dolgom van. Bemehetek veled a konyhába?
Tücsök megvárja, amíg anya felveszi fehér vászonköpenyét s fehér kendővel hátraköti a haját. – Olyan vagy mint egy ápolónő. Mért nem véteted le magadat? Elküldenénk Vince néniéknek a fény­képedet. “Bojtár Jánosné, az 1. sz. konyha dolgozója.” Ezt írnánk rá. Biztos kiakasztaná a faliújságra.
A konyhában óriási fehér zománcfazekak, ezüst alumínium­lábasok sorakoznak. Tücsök délig is elüldögélne közöttük, de anya már hessegeti kifelé. Pedig még csak most szállingóznak a fehérkötős lányok, asszonyok.
– Szervusz Tücsök! Tegnap óta megint borzasabb lettél – tréfálkoznak vele, holott ilyenkor, kora reggel még nem is kócos. Róza néni, az öreg szakácsnő, megkérdi: – Szereted a mákos­laskát? Az lesz ebédre. Zöldségleves, mákoslaska.
– Tessék nekem inkább megmutatni a krumplihámozógépet – kéri Tücsök.
A konyha megtelik a készülődés neszével: bádogkannák csö­römpölnek, merőkanalak zörögnek, Róza néni anyával susog s Tücsök ügyesen közéjük fúrja magát.
– Ti is versenyben vagytok?
– Otthon már elmondtam neked, Tücsök.
– Igen, de nem látom a verseny állását! Azt ki kellene füg­geszteni.
– Ne üsd bele mindenbe az orrod! Mire megfordulok, már ne lássalak itt!
Tücsök előveszi a füzetét, kitép belőle egy lapot, ráírja: – Éljenek a mákoslaskakészítők! – Rajzszöggel a falra erősíti s egy ugrással kint terem.
Énekszó üti meg a fülét, abba az irányba tart, ahonnan a dal feléje kanyarog.

Hej, Vargáné káposztát főz,
Kontya alá csapott a gőz…

Lányhangok fújják, Tücsök is velük fújja, pedig még senkit sem lát, csak a hangjukba kapaszkodva keresi őket. Egy nagy földkupacba szúrva piros selyemzászló játszik a reggeli széllel. Rajta aranybetűkkel kivarrva: Ifjúsági vándorzászló.
Akkor ez a Zója-brigád! Ők nyerték el a vándorzászlót! Hány­szor akarta már felkeresni őket. Rögtön megismeri Marit, Pista bácsi leírásából. Csakugyan olyan, mint egy. szilvamag. Ezer lány közül is ráismert volna. Olyan pontosan írta le… Jól emlékszik minden szóna. “A kezét mintha motorral hajtanák.”
Szólni kellene Sárinak… Csakhogy nem találja már otthon ilyenkor. Közel megy a lányokhoz: percekig némán bámulja, hogy rakják a téglát a talicskákba. Hiszen ez nem is nehéz, ezt ő is tudná.
– Hadd segítsek én is – szólal meg és Mari mellett terem.
– Te is segíteni akarsz? No, ha ennyi segítséget kapunk, örökre miénk marad a vándorzászló – nevet Mari.
Egy baboskendős lány férfinadrágban, virágos blúzban, akkora csizmákban, hogy a Vince-lányok kisöccse ellakhatna benne, meg­tapogatta a karját.
– Hogy bírnád el a talicskát ezzel a pipaszár karoddal?
Tücsök megfeszítette az izmát. A karját aztán igazán nem hagyja sértegetni. -Engem te ne félts.

– Járt itt tegnap egy duckó lány, az is erőnek erejével talicskázni akart. De annak olyan vastag karja volt… az bírta!
– Nem a vastagság számít – fitymált Tücsök – hanem az akarat.
– No, nézd csak! – Mari gyöngéden hátbaverégette. – Próbáld meg. Legfeljebb beleizzadsz.
– Harminc darab téglát szoktatok belerakni? – kérdezte Tücsök szakértően s a lányok torkán megakadt a dal, érdeklődve nézegették. – Ezt ls tudod?
Tücsök szép rendben rakosgatta a téglákat. Mari feléje pislo­gott s intett a többieknek, hogy nézzék csak, milyen ügyesen mozog.
“Ha anya látná”, – gondolta Tücsök. Kinézhetne egy kicsit az ablakon. A mákoslaska várhatna!
De a konyhaablakon senki sem dugta ki a fejét s Tücsök azt gondolta, mégse igaz az, hogy az anyák megérzik, ha a gyermekük­kel valami életbevágóan fontos dolog történik.
Tücsök megfogta a talicska szarvát s el akart vele indulni. De az nem mozdult. Hát ez meg mi? Megfeszítette minden erejét, egészen beleveresedett. Úgy látszik, a kerekek a sárba ragadtak. Meg­köpte tenyerét, ahogyan a kubikosoktól látta.
De a talicska csak nem mozdult.
– Nehéz az neked, te prücsök – mondta a baboskendős lány. – Nőj meg előbb, azután gyere kőzénk! Vigyázz csak – … félretolta az útból, eliramodott a talicskával.
– Már tudom mi volt a baj, – mondta Tücsök és serényen hozzálátott a téglarakosgatáshoz. – Mindjárt menni fog! – Térdé­vel megtaszította a talicskát, amely úgy állt ott, mintha gyökeret eresztett volna a földbe.
Csak most ne nézzen ki anya, fohászkodott Tücsök. Össze­szorította a fogát, érezte, amint verejték lepi el a hátát. S ezek még dudorásznak. Ez a szilvamag Mari is. Úgy hajlong, olyan könnye­dén, mintha virágot szedne a réten.
– Ne búsulj – vigasztalja Mari. – Nekem se ment a talics­kázás amikor idekerültem: – A téglákat meg dobáltam össze­vissza. Nem raktam olyan szép sorjába, ahogyan te csinálod. Em­lékszel Gizi?
A baboskendős lány ránevetett. De Tücsöknek nem volt nevethetnékje. – Fogadjunk, hogy holnapra kitalálok valamit. Lehet, hogy még ma. Ez biztos!
Mari a háta mögé állt. – Engedj csak.
Tücsök makacsul fogta a talicskát. – Hadd próbáljam meg mégegyszer.
– Nem gyereknek való munka ez – mondta szelíden Mari és Tücsök vállára tette a kezét. – Hányra kell neked iskolában lenned?
– Nyolcra – mondta elhaló hangon Tücsök.
– Hát nyolcra már nem leszel ott.
– Nyolcra? – avatkozott bele a baboskendős. – Fél kilenc is elmúlt.
Tücsök ijedten fújta felhorzsolt tenyerét. – Majd azt mondom, hogy… az igazat mondom meg. Termelőmunkában vettem részt!
– Na hiszen! – A baboskendőst nevetés rázta, Mari nem győzte csitítani.
– Szedd a lábad – mondta Tücsöknek – ráérsz még a ter­melőmunkában részt venni.
Tücsök azt gondolta: most már úgyis beírták a hiányzók közé. Most már nem számít az a félóra. – Mutasd meg a brigádnaplót – kérte Marit.
– Munka közben semmit sem mutogatunk. Jól lemaradnánk, ha ezzel töltenénk az időt!
– Hát akkor… Mikor jöjjek?
– Estefelé. Gyere a szállásunkra. Kapsz egy szép piros almát.
– Nekem nem alma kell, hanem brigádnapló. Elhozhatom az őrsömet is? – Hirtelen eszébe jutott valami. – Ki volt az a duckó lány, laki tegnap itt járt; nem egy olyan… – felfújta az arcát, utánozta Sári tenyeres-talpas járását.
– Az, az!
Tücsök megrázta a fejét. Sári volt! És ő meg tudta mozdí­tani a talicskát?
– Meghiszem azt! – mondta elismerően a baboskendős. – Valóságos vasgyúró az a lány! Úgy megszorította a csuklómat, hogy még most is vörös karperec van a helyén.
Mire Tücsök beért az iskolába, már a második óra is elkezdő­dött. A folyosón szembetalálkozott Garbóc elvtárssal, a számtan­tanárral. Igyekezett a fal mellé lapulni, de Garbóc tanár mégis észrevette.
– Hát te mit sétafikálsz itt óra közben?
– Úgy látszik, elkéstem – hebegte Tücsök.
– Alaposan elkéstél – csóválta meg a fejét Garbóc elvtárs. – S éppen te! Ezt nem hittem volna rólad – jegyezte meg és tovább sietett.
Vajjon miért mondta Garbóc elvtárs, hogy “éppen te”, tűnődött Tücsök, hiszen a számtan nem is volt erős oldala.
Izgatottan lépett az osztályba. Ránézett a szégyentáblára s rögtön lekapta róla a tekintetét. Ott volt a neve a Daru Katié alatt.
A padba sompolygott, könyökére támasztott állal olvasta: Tóth Albert, Daru Katalin, Bojtár Erzsébet. De mintha az ő nevét vasta­gabban írták volna, hogy rögtön szembetűnjék.
– Bojtár, te most jössz iskolába?
Összerezzen Margit néni hangjára, lehorgasztja a fejét.
– Halljuk, hol voltál? Tízpercben Oszoli elszaladt hozzátok, megnézni, mi történt veled. Hűlt helyedet találta.
Tücsök feje még mélyebbre csuklik. A talicskával is szégyent vallott. Ha legalább azzal állított volna be, hogy a Zója-brigád megdicsérte… Felhólyagzott tenyerét nyomogatta. Még azt se mutathatja meg… Bezzeg Sári!
Egyszerre felforrt benne a méreg, amiért Sári eltitkolta a Zója-brigádot. Ő rögtön az őrsére gondolt, de neki idegenektől kell meg­tudni, hogy Sári ott járt, mert Sári senkivel sem akarja megosztani a dicsőséget.
– Meglepetést akartam szerezni a rajnak… – Meg akar­tam osztani a dicsőséget.
– Nem tudom, milyen dicsőségről beszélsz. Ami pedig a meg­lepetést illeti, hát másfél órát elkésni az iskolából, csakugyan meg­lepő dolog.
– Segítettem a Zója-brigádnak – mondja Tücsök és Sárira sandít.
– Na majd én beszélek Marival, jól megmosom a fejét!
– Mari nem tehet róla – mondja gyorsan Tücsök. – Addig kértem, kunyeráltam…
– Földrajzóra helyett te a Zója-brigádnál lábatlankodsz? Semmi keresnivalód a munkahelyen. Se neked, se a többi pajtásnak.
A ti munkahelyetek az iskola.
Fellapozta az osztálykönyvet. Csak nem kerülök az osztálykönyvbe? – gondolta Tücsök szorongva.
– Én csak azért késtem el…
– Mert megfeledkeztél a kötelességedről. Ne ágaskodj, ne nyújtogasd a nyakadat. Így is megtudod, hogy egyest kapsz maga­tartásból.
Tücsök a padjába ereszkedett. Sárinak szerencséje van… Ni, milyen elégedetten ül, mintha nem is ő lábatlankodott volna Mariék­nál. De persze ilyenkor nem jelentkezik. Igaz, hogy nem késett el, ez igaz. De ez is csak arra vall, hogy nem mélyedt el a munkájában. Apa mindig azt mondja, bagót sem ér az olyan munkás, aki le­fújáskor azonmód leereszti a vakolókanalat, abbahagyja a munká­ját. Apa úgy dolgozik, hogy meg sem hallja a lefújást. Ő is így volt vele. Nem gondolt az iskolakezdésre, amikor tele volt a két keze téglával. Ezért még nem érdémel egyest. Percről-percre jobban haragudott Sárira.
Elővette a rajzlapját és egy hurkalábú, szabályos gömböcöt rajzolt rá, aki fej helyett táblát visel a nyakán. “Adjatok kölcsön egy fejet, holnapra biztosan megadom.”
Óvatosan Sári hátára akasztotta a rajzot, ő nem vette észre, csak a mögötte ülők kuncognak.
Margit néni éppen Sárit szólítja fel. Sári feláll, a rajzlap megzizzen a hátán, odakap. Tücsök behunyja a szemét.
Mire kinyitja, csengetnek. De Sári még mindig felel! Jaj, ha csak egy kicsit megfordulna. Mért feleltet még Margit néni, hiszen már szól a csengő! Amikor megszólal a csengő, rögtön ki kell vonulni az osztályból. De Margit néni mitsem törődik ezzel. Végre!
Éjjel azt gondolja Tücsök, azért mégis büszke lesz rám az egész osztály, az egész iskola, ha ma meg is büntettek. Én fogom a zászlót felvonni, a felsőosztályosok megbökik egymást, ha meglát­nak: nézd a kis újítót!
S ő megmutatja nekik felhólyagzott tenyerét. – Eleinte sebesre dörzsölte a talicska szarva – magyarázza nekik de aztán ki­eszeltem valamit. Nem nagy dolog – szerénykedik. – De minden­esetre ma már úgy gurul a talicska, mint egy hintó.
Álmában is az újításra gondol. A Zója-brigád köréje sereglik. – Mit szólsz, mekkora esze van – mondja a baboskendős és fel­ülteti a zsiráfnyakú transzportőrre, hogy mindenki láthassa.
Még sötét van, amikor felébred. Lopva kiszáll az ágyból, az ajtóhoz tapogatózik. Csak ne nyikorogna úgy a padló! S a cipőjét sem találja… Így van ez… Az ember újítani akar s lehet, hogy azon bukik meg az újítása, hogy anya felül az ágyban és rászól: éjjel sincs nyugtom tőled?! S akkor vissza kell feküdni, gyorsan el­aludni s holnap talán másnak is eszébe jut, amit ő akart megvalósítani. Hová dughatta a cipőjét?… Gyorsan belebújik az anyja cipőjébe. Az nem lenne baj, hogy lötyög a lábán, de le akar esni. Marokra fogja a ruháját, majd az ajtó előtt felöltözködik. Ilyenkor üresen ásít a lépcsőház, senki sem láthatja meg.
Vigyázva lenyomja a kilincset, még a lélekzetét is visszafogja, ráér kint lélekzeni… Már csak egy gyenge nyomás… Az édes­apja mozgolódni kezd, sóhajt, másik oldalára fordul. Jaj, csak most ne ébredjen fel! Nyikkan a kilincs, aztán csend lesz… Csak a cipője kopog a lépcsőn, de az aztán úgy kopog!…
Megáll a népteten úton. Odabent az ágyban nem tudta, hogy kint ilyen sötét van. A sötétség két lépésre felfalja az utat, mákszemnyi csillag sincs az égen, a holdra is rátenyerelt valami nagy lomha felhő, még a csücske sem látszik a holdkaréjnak. Kicsit fél, kicsit fázik, kicsit melege van, furcsa…
Kilép a cipőjéből, megbotlik, végigvágódik a földön. Hová repült a cipő? A malteros ládából halássza ki, jó erősen a láda olda­lához csapja, hogy lecsurogjon róla a mész. Reggel majd lemossa… Vacog a foga, amint a nedves cipőbe lép, dehát az újításért meg kell szenvedni.
Végre ott van a Zója-brigád munkahelyén. Délután jók megfi­gyelte, hol tartja a brigád a talicskákat. Abban a deszkabódéban ott oldalt… Ha valaki rajtacsípné, hogy itt ólálkodik, bevinné az őrségre. Pedig hát fontos újításról van szó… Az éjjeliőr is lefog­hatja… Hát hiszen nappal is elkérhette volna Maritól a talicskát… Csak annyit kellett volna mondania: Marikám, meg akarom könnyí­teni a Zója-brigád munkáját.
– Tiszteletbeli brigádtagunk, vagy. – ölelte volna meg Mari.
Most már kár ezen töprengeni… Bent ül a deszkabódéban, didergő lábát dörgöli. Aztán megfogja az egyik talicskát, s amilyen gyorsan csak lehet, kifele tolja.
A sötétség már kezd hígulni. Olyan a levegő, mint a vízzel fel­eresztett tinta. Az éjjeliőr kidugja a fejét a házikójából, Tücsök dermedtem megáll.
A legjobb ilyenkor nem mozogni, gondolja és hatalmasat tüsszent. Most mi lesz?… A tüsszentés újra az orrát csavarja. Milyen kegyetlen dolog, hogy az ember boldogulása egy tüsszen tésen múlik. Robajszerű hapci szakad ki belőle, az éjjeliőr kilép az útra s figyel, honnan jön a hang.
Tücsök az árokba ugrik, onnan pislog kifelé. A talicska az árok szélén búslakodik, ha azt is beemeli, nem tud kimászni vele. Oda kellene menni az éjjeliőrhöz, megragadni a kezét: Éjjeliőr pajtás, ne áruljon el! – És addig sírni, amíg megpuhul. Vagy büszkén, emelt fővel elhaladni az orra előtt, s ha megszólítja, egyszerűen odaszólni: újítási ügy.
Az éjjeliőr most elfordul, pipára gyújt, tenyerével védi a lángot. Tücsök felkapaszkodik az árok szélére, guggolva tolni kezdi a talicskát. Ez persze nem könnyű dolog, a térdei sajognak a szo­katlan testgyakorlattól. Próbálná csak Sári utánacsinálni!
Az út végére érve kiegyenesedik s futásnak ered, zörög a talicska, ő meg hetet tüsszent egymás után, de ezt már nem bánja. A fontos, hogy itt van néhány lépésre a kaputól. Hová rejtse a talicskát? A kapu alá tolja, napközben majd szerez szalmát vagy gyékényt, azzal fedi be. De ha reggel itt találják? Inkább leviszi a pincébe.
Megint ott áll az ajtó előtt. Bemenni sokkal nehezebb, mint ki­jönni, mert honnan tudja kintről, nem nyújtózik-e éppen az apja, nem motoszkál-e az édesanyja az ajtó körül, cipőjét keresgélve. Olyan keskenyre nyitja az ajtót, hogy csak egy lepke tudna rajta berepülni.
Az ágyak felől egyenletes szuszogás hallatszik. Tücsök be­surran. Majd a paplan alatt levetkőzik. Csak ódáig eljusson. A cipő… jaj, a cipő… nem akar lejönni a lábáról. Mintha megke­ményedett volna rajta a mész. Csak nem kell késsel levakarni róla? Tíz körmével nekiesik, kaparja, tépi. Még egy rántás… s a cipő reccsenve enged. Tücsök kimerülten hátradől s azonnyomban elalszik.
Ha anya reggel nem tartaná két ujja között a cipőjét, azt hinné, álmodta az egészet. De a meszes, elformátlanodott, piszkos cipő letagadhatatlanul ott van s anya hangját sem lehet össze­téveszteni valami álombéli hanggal.
– Csak tudnám, ki tette tönkre a cipőmet, ellátnám a baját! Tegnap este kitisztítva az ajtó melle tettem. S most tessék! Jani, láttál már ilyet? – fordul apához s meglóbálja orra előtt a szeren­csétlenül járt cipőt.
– Csak nem gondolod, hogy éjszakai kirándulásra ment a cipőd? – mondja apa borotválkozás közben, mutatóujjával félre­hajlítva az orrát, ami Tücsköt mindig nevetésre ingerli. Még az ilyen válságos pillanatokban is…
– Azt nem is gondolom – mondja anya és vészjóslóan Tücsökre néz. – Mit műveltél te ezzel a cipővel?
– Én, anyu?
– Persze, hogy te! Várj csak! Majd este előveszlek!
Estig még sok minden történhetik, gondolja Tücsök, ezért igyek­szik jól kihasználni a napját. Egy darabka gyékényt szerez, melyet a téli építkezésekhez készítettek elő a kőművesek. Azzal fedi be á talicskát. Egy ócska autókerékről le kellene szedni a gumit és rá­szögezni a talicska kerekére, hogy guruljon. Csakhogy hiába járja he a telepet, nem talál sehol ócska autógumit. Ferkól is megbízza, sőt Daru Katit is. Kati mostanában annyit mulaszt, biztos ő is fel­fedező úton jár. Ez igazán érthető.
– Az sem baj, ha új gumit hoztok – mondja néhány nap múlva, mert az újítással nem lehet soká várni. Ha egyszer szükség van az újításra, áldozatoktól sem szabad visszariadni.
A Zója-brigádot egyelőre messze elkerüli. Majd csak akkor mutatkozik náluk, ha a talicskamodellt bemutathatja. A gördülő, gumikerekeken járó talicskát, amelyhez nem kell erő, nem kellenek vastag karok. Akkor aztán anya is sajnálhatja, hogy semmirekellő, haszontalan kölyöknek nevezte, aki csak bajt és szégyent hoz rá.

*

Javában folyt a mérkőzés az iskola új futballpályáján. A hete­dikesek mérkőztek a nyolcadikosokkal s mindenki ott volt a kis Tóth kivételével. Pedig a kis Tóthot a csapatba is beválasztották. Oszoli szerint nem érdemelte ugyan meg, mert óra közben mindig elbóbiskolt, de Ferkó kijelentette, hogy a kis Tóth született hátvéd!
A született hátvéd azonban messze elkerülte a futballpályát s annál az izgalmas pillanatnál sem volt jelen, amikor a lánypajtá­sok virágcsokorral köszöntötték az osztály tizenegy játékosát. És Jutka, aki verset írt erre az alkalomra, felsorolta a játékosokat. Ami­kor odaért, hogy: “biztos kivéd minden gólt, jobb hátvédünk a kis Tóth”, harsogó nevetés közepette a hosszú Zakariás lépett elő.
– Az álcázott Tóth – vihogott Mihalik.
– Szégyenbe hoztál bennünket – mondta Oszoli és dühösen morzsolgatta a mezei virágcsokrot.
– Már egy hét óta rögtönzöm ezt a verset. Utolsó percben nem tudok Tóth helyett más rímet találni – mentegetőzött Jutka.
A bíró sípolt, a második félidő kezdődött, amikor az iskola hangszóróján megszólalt Margit néni: “Előre pajtások! Délután négy órakor gyertek a tornaterembe. Kerítsétek elő Tóth Bercit is. Tempó Ferkó, fuss a kapu felé! Jól van, nagyon jó! Tehát pontban négy órakor! A viszontlátásra!”
Már jóval négy előtt gyülekeztek az iskola előtt. Amint végig­mentek a folyosón, megindult a találgatások áradata. Vajjon miért hivatja be őket délutánra Margit néni?
Tücsöknek ezerféle gondolat fordult meg a fejében, csak azt sajnálta, hogy nem volt alkalma mind az ezer ötletét közölni Sári­val, de ehhez túl rövid volt a tornateremhez vezető út. Így beérte azzal, hogy titokzatos arcot vágott. Ferkó egyre azt suttogta a háta mögött:
– Fogadjunk, hogy kitalálom, miért hívtak ide minket.
De senki sem fogadott vele. Jutka gyorsan lehúzta könyökvédő­jét, tenyerével lesimította barna fürtjeit, mert ünnepélyes külsővel akart megjelenni, ha Margit néni hivatja őket.
Párosával vonultak a tornaterembe, szokatlan csendben helyez­kedtek el, még az újonnan felszerelt bordásfal láttán sem tört ki belőlük elragadtatott sóhaj. Jutka lopva végighúzta kezét a fényes rudakon, de Oszoli megrántotta a ruhája ujját.
– Nagy dologban hívtalak össze benneteket pajtások – kezdte Margit néni. – El sem képzelitek, milyen nagy dologban.
– Ugye, mondtam – súgta Ferkó, pedig hát semmit sem mon­dott, csak minden áron fogadni akart valakivel.
– Nektek, akik itt nőttök fel, mindenről tudni kell, ami itt tör­ténik – folytatta Margit néni és tömött hajára fényes csíkot vetett az ablakon beáradó napfény. – Nemcsak azért kell tudnotok róla, mert itt dolgozik az édesapátok, édesanyátok, testvéretek. Hanem azért is, mert nektek is segíteni kell ebben a munkában.
Tücsök kerekrenyílt szemmel bámult rá. Hiszen éppen minap kaptam ki, gondolta magában, amiért segíteni akartam. De még ha Margit néni meg is engedné, akkor, sem lehetne segíteni. Az öntöde közelébe sem engednek minket, gondolta bosszúsan. Akárhogyan kérte apát vagy Pista bácsit, hallani sem akartak róla, hogy be­vigyék őket a gyárépítkezésre. Ez nem gyerekeknek való hely, hajto­gatták. Node most majd hivatkozhat Margit nénire. Csak azt nem tudja, miért kapott akkor egyest magaviseletből? Most jól meg­jegyezte magának a szavait. “Nektek is segíteni kell.” Így mondta szóról-szóra.
– Ma reggel röpgyűlést tartottak a dolgozók és elhatározták, hogy az öntödeépítkezést november hetedikére befejezik. A győzelmes Októberi Forradalom napján megindul az első vas Dunapentelén – mondta Margit néni.
Egy pillanatig csend volt, majd olyan dörejjel zúgott fel a taps, mint amikor hegyipatak zúdul le a szikláról.
– Én tudtam, tudtam – hajtogatta Ferkó, Jutka pedig kipirosodott tenyerét fújta.
– Hát ez nagy dolog, pajtások. Ebben kell nektek segítenetek. Az Ifjú Gárda-brigád például tíz ifjúsági brigádot hívott ki ver­senyre. S vállalta, hogy két héttel előbb fejezi be a munkáját. A Sza­badság-brigád – ez is ifi-brigád – vashulladékból csilléket szerel össze. Mi is beszéljük meg, hogy mit vállalunk.
Izgatott susogás indult meg. A tornaterem, mint egy megáradt folyó hullámzott, majd apró szigetek képződtek, a gyerekek csoportokba verődve tárgyaltak.
Tücsök arra gondolt, ha rajta állna, máris hozzálátna talicskázni, vakolni. De legjobban valamilyen veszélyes megbízást sze­retne, hogy megmutassa mi telik tőle, ha az öntödéről van szó.
Margit néni mintha kitalálná gondolatát.
– Látom az orrotokon, hogy mit forgattok a fejetekben. Ha azt mondaná nektek Garas bácsi, vagy Tárnok Jutka édesapja, hogy húzzatok fel egy falat meg vagyok győződve, mindnyájan nekivág­nátok, bár egyikőtök sem ért hozzá. Ha Bojtár János brigádvezető elvtárs tőlünk kérne őrséget; az öntödeépítkezésre, valamennyien jelentkeznétek. Így van?
– Így! – zúgták karban s Tücsök hozzátette: – Különleges éjszakai szolgálatot is vállalnék.
– Azt elhiszem – mondta Margit néni s a szeme, mely akkor is mosolygott, ha a szája komoly maradt, most megvillant. – Csak­hogy… mondtam már nektek. Nekünk nem így kell segítenünk a felnőttek munkáját.
Elég kár – gondolta Tücsök és Ferkónak is hasonló járhatott az eszében, mert komoran rugdosta egyik cipőjével a másikat.
– Mi azzal segítünk – folytatta Margit néni – ha a magunk munkáját minél jobban végezzük el. Nem érhetjük be azzal, ha néhányan fegyelmezetten viselkednek óra alatt. Mindnyájatoknak úgy kell viselkednetek, ahogyan az egy épülő város úttörőihez illik, akikkel együtt nő fel a Vasmű.
– Csakhogy az gyorsabban nő, mint mi – mondta Tücsök s tenyerét gyöngéden a tornaterem falára fektette, arra a helyre, ahol a nevével bevésett téglának kellett lennie.
– Nemcsak az a növés számít, amit centiméterrel lehet meg­mérni – jegyezte meg Margit néni.
– Margit néni – mondta izgatottan Tücsök – ha azt vállal­nánk, hogy segítjük a gyengébb tanulókat… de úgy igazán, min­den nap… felelősséget, vállalunk értük.
– Ez már valami! – bólintott Margit néni.
Jutka a köténye szélét gyűrögette. – November hetedikére mindenkinek egy fokkal javítani kellene az osztályzatán.
– Meg lehet azt csinálni? – kérdezte aggódva Kenyeres Bandi, az osztály leglustább tanulója.
– Ha az öntödéről van szó! – kiáltott Jutka.
– Igen, igen! – mondták minden oldalról. – Valami nagyon nagy dolgot vállalunk.
Karok nyúltak fel, de Margit néni türelemre: intette őket. – Elsősorban rendnek kell lenni az osztályban. Azokat a napokat, melynek minden óráján kifogástalanul viselkedik az osztály minden egyes tanulója, csillaggal jelöljük meg. Nézzük csak még, hogyan szerzünk csillagos napokat.
– Csepelen is voltak csillagos napok – mondta büszkén Sári. – Nagyon nehezen tudtuk megcsinálni őket.
– Hát nem könnyű dolog – rázta a fejét Margit néni. – De hát az Ifjú Gárda-brigádnak sem könnyű tizennégy nappal előbb be­fejezni a betonozási munkát. Nektek is össze kell szednetek minden erőtöket. Beszéljük meg, mit kell tennünk, hogy kiérdemeljük a csil­lagos napokat. Először is, senki sem maradhat ki az iskolából.
– A kis Tóth már kezd lemorzsolódni – súgta Ferkó, de Margit néni nem hallotta meg s tovább folytatta:
– Vigyázzatok egymásra pajtások, hogy senki el ne késsen… Hogy senki ne rendetlenkedjék. Holdkórosok módjára mászkáltok a házak tetején… Hát erről szokjatok le. Ne kapaszkodjatok fel a motorosra és senki ne próbáljon légtornászmutatványokat végezni az emelődarun. Belátom, nehéz erről lemondani…
– Nagyon nehéz – vallotta be Sári.

 

– Az iskolánkívüli magaviselet is számít. Tehát mindnyájan feleltek egymásért. Ha például a kis Tóth nem jön iskolába… Ki nézett utána, hol maradt ma Tóth?
– Én, Margit néni – mondta Zakariás. – Nekem kellett helyettesítenem a csapatban is. Pedig én középcsatár akartam lenni. Igen, a kis Tóth… – kapott észbe. – Reggel óta senki sem látta. Azt se tudom, hol keressem.
– Annak nem szabad többé előfordulnia, hogy egy pajtás el­tűnjön, mint valami gombostű. Törődjetek egymással, viselkedjetek rendesen, – ettől lesznek csillagosak a napjaitok.
– Tizenöt csillagos napot vállalunk – mondta büszkén Oszoli. – S mire felépül az öntöde, úgy megszokjuk a rendet, hogy már nem is lesz nehéz csillagos napot szerezni.
– Tizenöt csillagos nap! – sóhajtotta Kenyeres és a rendetlen kis Nagy Eszti körmét rágta kínjában. – Ha véletlenül elkésem, akkor énmiattam… akkor nem lehet csillagos napot csinálni?
– Nem bizony – mondta harciasan Tücsök. – Majd én vigyá­zok, hogy el ne késs. Kicibálom a füledet.
– Aki verekszik, az is elrontja a csillagos napot – szólt közbe gyor­san Sári.
– Mindjárt meglátjátok a fali­újságon, hogy mit vállalt a hatodik osztály. Gyönyörű kiállítást rendeznek. Összeállítják, hogyan fejlődött az építkezés az ősidőktől egészen máig. Ehhez nagyon sokat kell tanulni, de ők vállalták.
– És a nyolcadikosok? – kérdezte érdeklődve Ferkó.
– Külön készülnek orosz mintatanulásra s orosz nyelvű faliújságot szerkesztenek.
– Ez se könnyű… – jegyezte meg Tücsök, aki sokért nem adta volna, ha ő jelentheti be a vállalásukat. De hiába, Jutka volt a legjobb tanuló, őt illette meg az elsőség.
Jutka ünnepélyesen előrelépett.
– Vállaljuk, hogy tizenöt csillagos napot szerzünk november hetedikéig. Tizenöt olyan napot, amelyen az egész osztály kifogás­talanul viselkedik.
Tücsök markába szorította hüvelykujját. Jaj, csak sikerülne, csak sikerülne. Miért ne sikerülne? – feleselt önmagával. – De mi lesz, ha nem boldogulunk ezzel az álomszuszék kis Tóthtal!
– Írásban nyújtsátok be, pajtások, a vállalástokat! Holnap délben a rajtanácselnökök összeszedik a felajánlási íveket és beviszik az igazgató elvtársnak. Átadjuk az öntöde építőinek.
Olyan éljenzés harsant fel, hogy az ablakok is belerezzentek. Tücsök a magasba lökte mind a két kezét.
– És ki viszi el? – kérdezte fulladtan.
– Természetesen küldöttséget választunk.
Az ablakon beröppent egy fecske. Csivogva keringett az osz­tályban, mintha bele akarna szólni, kit válasszanak a küldött­ségbe…

*

Tücsök édesapja megint későn jött haza. Tücsök csak félálom­ban hallotta, amint a konyhában beszél édesanyjával.
– Miféle könyvek ezek? – kérdezte anya és lapok zizzentek meg az ujjai között.
– Tárnok elvtárstól kaptam őket. Mindjárt idejön és kiokoskodjuk, hogyan lehet meggyorsítani a munkánkat – felelte apa.
– Jaj, hadd csinálok egy kis rendet – susogta anya s miköz­ben sebesen járt a keze, egyre kérdezősködött. – Aztán ezekben a könyvekben benne van… és Tárnok elvtárs még el is magyarázza? Azt hittem, tudsz te már eleget.
– Már hogy tudnék!? – nevetett apa.
Tücsök szólni akart, hogy ők is segítenek az öntödeépítésben, de a nyelve sehogysem engedelmeskedett, s akárhogy erőlködött, a szeme leragadt, érezte, hogy a karja egyre súlyosodik… Homályo­san keringett a fejében, hogy talán a sok felajánlási ív húzza lefelé. Aztán újra látta apát, az öntöde magas falán dolgozott s amikor megpillantotta a tisztelgő küldöttséget, ő is homlokához emelte tenyerét.
– Már vártalak benneteket – mondta. – Tudtam, hogy az úttörők is kitesznek magukért.
– Igen apa… igen, Bojtár elvtárs – felelte ő s egy nagy vörös csillagot tűzött az öntöde falára, melyet csupa ötösökből fűz­tek össze.

Folytatás hamarosan!

Eddig felkerült fejezetek:

PALOTAI BORIS – SZTÁLINVÁROSI GYEREKEK
Stettner Béla rajzaival
1953

Dunaujvaros