Sztálinvárosi Hírlap – 1959. május 29.
Sztálinváros fõútján /1959
fotó: MTI
– Nekem apu luftballont hoz, meg mese csokit… – dicsekszik Jancsi az intézet kis futballpályáján, miközben lehorzsolt térdét kötözgeti “sterilnek” éppen nem mondható zsebkendőjével.
Tibi úgy tesz, mintha nem is hallaná, egyedül fejeli tovább a labdát, míg barátja a “gyorssegélyt” lebonyolítja.Tudja, hogy a csoki felét úgyis ő eszi meg, a léggömböt is előbb-utóbb megfelezik, mert az ilyesmi egy napig sem tart Jancsinál. Aztán, ha már elszakadt, egész szépen el tudnak játszani vele ketten is, nem kell annak egyben lenni ahhoz, hogy fújkálni lehessen…
– De most nem kapsz semmit, tudd meg, mert igenis, te löktél el! Még mindig vérzik, nézz ide!… – helyezgeti le-föl a kötést Jancsi a térdén, de sehogy sem talál a helyére.
– Ugyan, mit kínlódsz annyit vele? Bementél volna Margit nénihez, már régen elintézte volna, és nem kellene most azzal a szutykos zsebkendőddel vacakolnod. Meddig tartana az egész?
– Meddig tartana, meddig tartana! Tudod te, hogy meddig tartana, amíg Margit néni elprédikálná, hogy így tetanusz, meg úgy tetanusz!… Ha egyszer hazavisz apu, majd nem prédikál olyan sokat! Vele jobban tudok majd futballozni is, mint veled, biztosan nem lök úgy fel, mint te!
– Jobb is, ha hazamész, unom már az örökös kényeskedésedet. Nyafogj majd az új anyukádnak, úgyis azzal dicsekszel folyton, hogy neked nemsokára szép anyukád lesz! Csak aztán az is el ne költözzön tőletek hamarosan, mint az igazi.
– Nem költözik el, mert apu azt mondta, hogy már csak most, gyermeknapra jön hozzám egyedül, aztán egy darabig, mindig a Klári nénivel jönnek, utoljára én is hazamegyek velük, és együtt lakunk ezután mind a hárman. Látod, már meg is jött apu! Te azért beszélsz ilyeneket, mert irigykedsz, amiért nem jön hozzád senki. De tehozzád nem is jöhet, mert a te mamád disszidált!
Ilyesmire már nem igen akad ellenérv, ezért Tibi is jobbnak látja, ha visszavonul, legalábbis addig, amíg a mesecsoki tulajdonviszonya eldől. Torkát egy kicsit szorongatja az a furcsa érzés, ami az ember melléből indul ki, és ami csuklással, könnyekkel kívánkozik ki a napvilágra…
Jancsi apja közelebb ér, mindkét kezét a ballonkabát zsebébe dugja. Nem néz a gyerekekre, pedig biztosan észrevette őket, hiszen egyenesen feléjük tart. Jancsi már nem tudja kivárni, hanem feledve horzsolást, dicsekedést, kissé bicegve szalad a lassú léptekkel közeledő apa felé.
– Apu, ugye már nem alszunk sokat addig, amikor elviszel haza? Legközelebb már jön veled a Klári néni is?… – Most veszi csak észre apa szorosan összecsukott száját, szokatlanul vontatott lépteit. Elhallgat, kissé oldaltpillant Tibire, Tibi azonban nem néz oda, elmerülten igazítja a labda fűzőzsinórját.
Apa egyik kézzel a mesecsokit húzza elő a ballonkabát zsebéből, a másikkal Jancsi fejét simogatja. Még mindig nem néz a kisfiúra, hanem valahová, kicsit távolabb…
Jancsi egyik kezéből a másikba teszi a csokit, aztán eszébe jut, hogy még nem is köszönt apának.
– Csókolom… – mondja érezhetően csökkent önbizalommal. Én úgy szeretnék hazamenni! Tibi még azt sem hiszi el, hogy új anyukám lesz, pedig ugye, hogy igazat mondok?
– Igen… hát úgy volt, hogy lesz, de még várnod kell valameddig, kisfiam… – szólal meg apu bizonytalanul.
Jancsi szemét elfutják a könnyek, nagyokat nyel, miközben bizonyítja:
– Nem baj, én anyuka nélkül is haza tudok menni hozzád… A gombokat már fel tudom varrni, a Margit néni megtanított rá… A napköziben kapok ebédet, arra sem lesz gondod… Már igazán másodikos vagyok, nincs annyi munka velem, mint kicsi koromban volt, nyugodtan hazavihetsz…
– Majd, nemsokára… próbálja apa megnyugtatni, de maga is érzi, hogy ez nagyon kevés vigasz a sok ígérgetés után. Egyszerre nagyon dühös lesz magára, hogy miért is kellett előhozni addig az új anyukát, amíg nem vált bizonyossá az ügyük Klárival. Persze, egész biztosan számított arra, hogy Klári hozzáköltözik újra, miután a válóper befejeződött. Hiszen azért ment csak el – így mondta – mert nem bírta, hogy az ismerősök levegőnek nézzék az utcán, amiért családos emberrel él együtt, ő arról nem tehet, hogy elhúzódott a válóper, mivel Mária megkötötte magát. – Azt hajtogatta, hogy nem akarja szétválasztani a gyerekeket. – Most aztán, amikor egyenesbe jöhetnének, Klári borítja fel az egészet. Legújabban az a kifogása, hogy nem meri vállalni a “mostohaanyaságot”. – Persze, az a sok nevelési előadás! – Most aztán itt áll, és nem tudja, mit is mondjon a gyereknek!
A kicsik inspekciós nevelője, Margit néni léptei zavarják meg gondolataiban:
– A felesége… Bocsánat, Jánoska édesanyja szeretné meglátogatni a kisfiút… Azt mondta, kérjem elnézését, hogy éppen most jött ő is, de a kislány beteg, csak rövid időre tudott elszabadulni tőle. Azt pedig nem tudja megállni, hogy gyermeknapra fel ne keresse a kisfiát is… Csak egy kis ajándékot hozott, nem akar sokáig beszélgetni Jánoskával…
– Kérem, semmi akadálya – hajol meg erőltetett szívélyességgel apa. – Mi úgyis kifogytunk már a beszélnivalóból… – teszi még hozzá enyhe iróniával.
Margit néni fürgén elsiet, Jancsi a mesecsokit bontogatja, apa cipőtalpával simogatja az alákerülő fűszálakat..
Margit néni sietősen tér vissza anyával, látszik, hogy teljes igyekezetével azt szeretné biztosítani, hogy az új látogató minden egyes percet jól kihasználhasson.
– Jánoska, anyukád is eljött hozzád. Úgy láttam, ajándékot hozott neked gyermeknapra – teszi még hozzá, hogy a tartózkodó hangulat némiképpen felengedjen.
Jancsi ijedten néz apára, hirtelen nem is tudja, hogy mit szabad most, és mit nem… Egy-két bizonytalan lépést tesz anya felé, de szemével folyton apát figyeli, hogy mikor tekint fel a cipő orráról, várja a helytelenítő pillantásokat.
Anyának kicsit remeg a keze, amikor táskájából rózsaszín selyempapírba takart csomagot húz elő. Lassan bontogatja, és elővesz belőle egy mesecsokit… aztán egy kis, lapos, felfújásra váró, szép, piros léggömböt… Jancsi felé nyújtja az egészet, kicsit széttárt karral, de nem lép közelebb… ő is apát nézi…
Apa feltekint, látszik, hogy kúszik arcán felfelé a pirosság, föl, egészen a homlokáig. Zavartan nyúl a ballonkabát zsebébe és előveszi onnan a szép, piros léggömb párját… és furcsán remegő hangon megszólal:
– … Én elfelejtettem odaadni…
Anya szája gyanúsan megrándul, amikor odalép apához, kiveszi kezéből a léggömböt és az övével együtt Jancsinak adja.
Jancsi szeméből hatalmas könnycseppek potyognak anyu ruhája ujjára, amint átforrósodott arccal hozzásimul. Alighallhatóan suttogja, de azért anya megérti: – Menjünk együtt haza…
Anyu is súg valamit Jancsi fülébe, egymás után sokszor végigsimítja arcát, haját, majd szorosan magához öleliés megcsókolja a kisfiút. Jancsi láthatólag megnyugszik ettől, már nem riadtan néz apára, hanem kereső szemmel tekint körül:
– Nézd csak Tibi! Mindenből két egyformát kaptam! Mégiscsak odaadom a fejét…
A kettőt nem nehéz megfelezni, de mire megállapodnak abban, hogy melyiket ki kapja, már csak azt látják, hogy apa már jó messze jár anyával… Apa időnként megsimogatja anya karját, aki furcsán, félrehajtott fejjel hallgatja, amit apa nagy gesztikulálva magyaráz neki…
Sz. Horváth Mária
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
