Kalász Márton – Téli bárány XIX.


Jelenkor – 1985. június


Bartháné Markovics Zsuzsanna rajza /2019

KALÁSZ MARTON

Téli bárány

Az új esztendőben másik hírt is megtudtunk. Mária nővért elhelyezték a kórházunkból. Az terjedt, viszonya volt az egyik főorvossal s annak felesége most botrányt csinált az igazgatónál. Valaki a mindig csavargó betegek közül látta Mária nővért menni a főépületben. Amikor szerdán visszajöttem röntgenről, töltésről, levél várt az éjjeli szekrényemen. Az ápolónő hozta, mondták. A borítékban a levél mellett újságkivágás is volt. “Kedves Kristóf! Kivágtam Magának ezt a cikket, kérem, olvassa el. Fontos lehet Magának, ami benne áll. Úgy gondolom, aki annyit olvas, annak érdemes megpróbálnia ezt is. Hátha így fölfigyelnek Magára. Kíváncsian várom a fejleményeket. Minden jót kíván Magának, mielőbbi szerencsés gyógyulást, Mária nővér.” Arról, hogy elmegy s innen hova helyezték, szóval sem tudatott. Az újságcikket csak forgattam, meg se néztem, belöktem borítékostól a fiókomba. Este vettem újból elő. A megyei újság arra bíztatta olvasóit, próbáljanak meg írni a szerkesztőségnek. Levelezőket keresnek, írta a szerkesztő, de nemcsak azokat. Bíznak abban, hátha akad olyan készségű olvasó, akiben tehetség lappang, s tollat fogva, később akár igazi tudósítóvá válhatik.
Piaci nap reggelén anyánk is hozott be váratlanul levelet. Föladó nem volt a borítékon, beleolvastam a levélbe, s kiderült, Sztálinvárosból jött. Csűri írta. Éreztem, elvörösödöm. A levelet valójában nyitva tette elém anyánk, most kíváncsian nézett az arcomba. Összegyűrtem a levelet s odahajítottam a hulladékkosár mellé. Anyánk nem maradt soká, jött a vizit, ő meg ment a dolga után. Én a levelet mégiscsak föl akartam venni, hogy elolvassam. A kosarat valaki közben kivitte s kiürítette. Kicsit bántam, Csurira hetek óta nem is gondoltam, ez most elszomorított. Már nem haragudtam, talán jó is lett volna válaszolni neki. A folyosón, az egész pavilonban nem volt túlságosan hangos az élet. Mindenkinek még a karácsonyi öngyilkosság járt a fejében. Nyomasztotta az orvosokat meg a nővéreket is. Kint is ködös, homályos, hideg világ volt. Arról, hogy kifogták volna a holttetemet, nem volt hírünk. A jégtáblák aligha engedték a folyó fölszínére. A vizit mindennap úgy telt, közvetlenül, viccelődve szó nem sok hangzott. Éry doktor megkérdezte tőlem, vállalnám-e hetenként kétszer a könyvtárosi szolgálatot. Úgyis én vagyok a legelvetemültebb betűfaló, a nővérek közül meg senki nem akarja még ezt is a nyakába venni. Az állapotomtól igazán tehetem. Egyikünk se merte Éry doktornak szóvá tenni, Mária nővér most hol van s mit csinál. Utóbb már az a hír járta a pavilonban, nem is a főorvossal, inkább Éry doktorral volt Mária nővérnek szerelmi viszonya.
Közvetlenül a hazamenetelem előtt meglátogatott öreganyánk. Igen törődöttnek látszott, ösztövéren ült az ágyam szélén. Berlinerkendőjét a melegen se vette le, ki se bontotta magán. – Mondd meg anyádnak, ha még egyszer látni akar, ha az idő majd engedi, jöjjön el hozzám. Idáig még csak elvergődtem most ezzel a fuvarossal, a hegyre hozzátok már nem megyek föl. – Elém pakolt valami száraz süteményt, mindjárt megéreztem, petróleumszaga van.
– Jó kis tészta ez – rakosgatta öreganyánk menyem sütötte nekem múlt héten. De a lekvár benne az enyémből van. – Kínálta a szomszédokat is, mindenki elhárította. Csak a vasutas tett úgy, mintha enné. – Éjjel megint öregapáddal álmodtam – mondta halkan öreganyánk. – Sokat álmodok mostanában vele. Pedig életemben, ha az urammal álmodtam, az nekem sose jelentett jót. – Az idő még enyhébb lett, mire hazaengedtek. Szinte tavaszias volt a február. Este jól felöltözve kicsit kiálltam magamban a présház elé, nagy holdfény volt, mindenfelé világos, a fehér fellegek siettek, s elnyelték fönt a csillagokat. Másnapra hirtelen beborult, szélvihar jött. A présház előtt a diófa úgy nyikorgott, rázkódott, féltünk, koronástól rácsapódik a cseréptetőre. A fa alján függő, söprűnek való kóró hangosan karistolta az ablaktáblákat. – Bolond apád. Eddig sose kötözte ide, nem tudom, mostan mi célja volt vele.
– Anyánk idegeskedett, nézegetett kifelé. – Na, ebből se lesz söprű – mondta. Látta, töredezi a szélvihar a körökévé darabjait, s röpködnek szanaszét a szőlő fölött. Kelten voltunk idehaza, apánk a gazdaság magtárában volt, Larenc iskolában. Valamelyik délután újból nekieredt a hó, s reggelre kifehéredtünk. Olyan aprószemű esett, bentről látni se lehetett. Inkább, ha föl-föltámadt a szél s fújta fátylasan keresztben. A völgy meghomályosodott.
Anyánk napközben vetetten hagyta nekem, ahogy betegnek kellett, az ágyat. Szerettem is feküdni, de nem mindig. A kórházba kéthetenként kellett visszamennem töltésre. Szerdán vagy szombaton mentem, olyankor busz járt a nagyobb falvak s a város közt. Lent a völgyben, az új híd utáni kanyarban várakoztam, ott fölvett. Éry doktor röntgen, töltés közben szeretett mindenféléről beszélgetni velem. Azt mindjárt a hazamenetelem után elintézte, hogy a bejárási költségemet a kórház fizesse. Figyelmeztetett, mindig jó melegen öltözzek. Egy megfázás elég, a levegőből könnyen víz lesz a mellkasomban. Tüdőm hozzátapad a mellhártyámhoz, akkor aztán vége a töltésnek. Nekem pedig ez a legbiztosabb gyógymód, nem az injekció meg a tabletta. Ha bent jártam, a pavilonba is mindig föllátogattam. A szobánk betegei lassan kicserélődtek, csak János bácsit, a vasutast találtam változatlanul a helyén. Májusban az ő ágyán is valaki más feküdt. Zavartan kihátráltam a folyosóra. Na, csak hazament az öreg is, kérdeztem a fölfelé jövő nővértől. Fejét rázta. Nem ment sehova, vasárnap halt meg, mondta. Még mindig lent fekszik, szegény, az alagsorban a tepsiben. Úgy látszik, nincs, aki érte jöjjön.
Idehaza legjobban a könyv hiányzott. Hiába hittem, most igazán elég, amit a városi könyvtárból hazahoztam, következő hét elejére megint nem volt olvasnivalóm. Lehoztam a padlásról iskoláskönyveimet, régi füzeteimet. Az egyik, egy vastagabb füzet, szinte üres volt. De a többiben is, mindben maradt beíratlan hely. Kedvtelésből firkáltam beléjük. Később ide kezdtem fogalmazni délelőttönként azt az írást, amit tavasz elején a városban, a kórházban Éry doktor írógépén megcímezve a megyei újságnak föladtam. Előbb a betegségemről akartam imi. Ezt hamar unalmasnak találtam. Gondolatban jobban foglalkoztatott Pentele, Csűri elolvasatlan levele, Józsi, a Radar, magam. Elhatároztam, szerelmes történetet csinálok belőle. Szebb is, hatásosabb is, talán sikert szerzek vele. Igaz, megpróbáltam Csurit kedvesebbnek leírni, mint ahogyan emlékeztem rá, magamat se olyannak, amilyennek a lányok a gyüldében láthattak. Erről a szándékomról írás közben szép lassan megfeledkeztem. Anyánk kint járkált a szőlő körül, az udvaron. Fogta a hólét, a teli edényeket csörömpölve hordta be a záporozó eresz alól, hogy majd mosson.
Ha bent volt velem a szobában, rám-rám szólt, s észrevettem, félszemmel azért lesi, min munkálkodom.
Már lehetett metszeni. Prakatur órás, a szőlőszomszéd két éve nem jött ki szemlézni a birtokot. A mogorva új tulajdonost csak látásból ismertük. Így a babonát se hallottuk idén, ha a Duna újesztendő körül beáll, ne siess a szőlő metszésével, a kitakarással. Prakatur is persze végezte közben a dolgát, amíg a hagyománnyal fönnhangon nekünk példálkodott. Az új tulajdonos nemrég hirtelen nekifogott kivagdosni a tőkéket a hidegben, s fuvarozta talyigán le, a város felé. Az ablakból néztük. Hát ennek sincs ki mind a négy kereke, toporgott dühösen anyánk. A városi egy hétig ütött-vágott maga körül a fejszével mindennap. Apánk alig tudta visszatartani anyánkat, hogy át ne menjen, meg ne szólitsa karóval a nyiszlettjét. Most egy-egy megmaradt tőke feketéllett a napsütésben, a hófoltokon töredezett, széjjelszórt venyigék. Anyánk az ól mellett fölgyűlt disznóganét hordta le a sorok közé vesszőkosárban. Ezt ugyan ősszel kellett volna megcsinálni, tette szóvá reggel elmenve apánk. De anyánk jókedvű volt, nem érdekelte, morogjon csak, s mondjon a határban itt-ott már mozgó emberiség is, amit akar.
Látod, vélte Meinrad, hiába csúfoskodol velem mindig, a jóremény hírét mégis én hozom neked. Ennek két-három hete ha volt, épp csak hazaérkeztem a kórházból. Anyánk megveregette a hencseren ülő Meinrad vállát. Jól mondod, Johann, valóságos krisztkindli vagy. Meinrad fölkapta a fejét, anyánk úgy tudott dicsérni, hogy valójában leszólt, s érezte, ez a kifejezés akár kötekedő is lehet. Olyan szépen beszélsz, pap se különbül, tette hozzá anyánk, s Meinrad megnyugodott. Örült annak, hogy ezt a hírt hozhatta. Anyánk utánatöltött Meinrad poharának, s kolbászt tett föl főni. Örömét másnap Paulinák is megírta, persze kicsit még titkoskodva. “Ha húsvétra hazaengednek, fiam, talán nagy örömhírre jössz”, fejezte be levelét. S addig nem nyugodott, amíg apánk, aki nemigen hitt az egészben, rá nem szánta magát s belábalt az olvadó határon a nagyobb faluba. A tanácsra, inkább ólálkodni, onnan le a Polgár utcába Bánóékhoz. Bánóné valóban itthagyta a falut még karácsony előtt, beköltözött a gyerekei után a megyeszékhelyre. Apánk a Bánó-házat zárva találta. Már lemenet megtudta. Bánót államilag elvonókúrára vitték. Amint egészen maga maradt, ki se józanodott többé. S amikor a kocsmában éjszakai kártyázás végén cimborái a pantallót is lenyerték róla s gatyában engedték ki az utcára, ahol aztán a magtár-szurdikba húzódva elaludt, s ha valaki rá nem talál, meghal – Molnár, a tanácselnök, elvitette.
A többit intézni most már anyánk ment be a nagyobb faluba. Hallgatott Meinradra, Molnár Bélánál, a szövetkezet elnökénél kezdte. Bánóék már régebben beadták oda minden birtokukat. Bánó eleinte dolgozott is, aztán kezdett rendszeresen inni, sorcselédnek beállni nem soká ízlett neki, a vezetésből, jövő-menő posztból meg nem részeltették. A szőlőnket megtartotta háztáji címén, ezt kintjártakor el is mondta nekünk. De egyre ritkábban láttuk a hegyen. Feleségét se, a gyerekeket, mióta tanulni mentek, szintén nem. Hozzá kellett szoknunk, hogy ne csak művelői, intézői is mi legyünk itt mindennek. Idén a bor ki se forrt, már valaki beállított, hogy Bánótól az egész termést megvette. Apánk alig tudta lebeszélni, még fejtve sincs, várjon legalább. Nem volt nagy borértő a vevő, de azért szót fogadott apánknak. Látja, magunknak kell már itt belátásunk szerint csinálni mindent, mondta apánk a vevőnek. Az bizalommal arra kért bennünket, ügyeljünk, Bánó el ne adja másnak is a bort, mert ő ősszel akkora előleget adott, nem is tudja, ér-e annyit ez a bolt.
Anyánk úgy cselekedett, ahogyan Meinrad kitanította. Csak nekünk nem volt közünk a szövetkezethez, belépni meg nem volt szándékunk. Így Molnár Béla átküldte anyánkat Feri öccséhez, a tanácselnökhöz. Ott végtére az volt a válasz, viseljük gondját a szőlőnek, el ne hanyagoljuk, aztán majd történik valami az ügyben. De erről még Bánó Antalnéval is levelezni muszáj.
Én, mihelyt a jó idő tartósodott, megpróbáltam segítségére lenni anyánknak. Nagyon óvatosan, meg ne izzadjak, meg ne hűtsön a hegyi fuvalmak járása. Gyöngének is éreztem mégiscsak magam, váratlanul meg-megkívántam az ágyat. A töltést két hétről három hétre állította át Éry doktor. Az újságtól nem érkezett válasz a küldeményemre. A tanácstól azonban május elején Isgum, a hivatalsegéd, aki épp arra járt a hegyen, kihozta a végzést. Anyánknak akár el se kellett volna olvasnia, Isgum mindent elmagyarázott. Bánóné, lobogtatta a papírost, lemondott a szőlőről, az a tanács kezelésébe került át, vagyis majdnem a mienk, de nem a mienk. – Ti munkáljátok, fizetitek nekünk a bért, télen elszopogatjátok a bort. – Az utóbbi már célzásforma volt, anyánk el is értette. Nézte ő is a papírost, barátságosan Isgumra hunyorított. – Lassan jöhettél az úton, szóról szóra betanultad. – Vasárnap délután megírtuk Paulinak a hírt, őt Hatvan mellől nemrég Karcagra helyezték át. A leveleket most már én írtam, rá is értem anyánk szerint, s hát legalább értelmeset lírkálok, nem ölöm a szemem hiábavalóságra. Még májusban egy nap azzal jött vissza a nagyobb faluból anyánk, hogy Molnár, a tanácselnök behívta az utcáról, járt nála egy újságíró a megyeszékhelyről, s utánam is érdeklődött. Nagy baj nem lehet, nyugtatta meg anyánkat Molnár, mert amikor az újságíró megtudta, milyen messze a szőlőhegy, azt mondta, annyi ideje sajnos nincs.
Anyánk elvette az ablakpárkányról régi iskoláskönyveimet, füzeteimet s visszavitte őket a padlásra. – Csak hevernek itt az útban – szólt, amikor észrevettem -, ablakot se lehet nyitni tőlük. – Nem válaszoltam. Másnap megint elkezdett beszélgetni velem. – Nem azt mondom, hogy állj be kapálni. De itt a jóidő, sétálj. Menj át apádhoz a pusztára, be a faluba. Kell néha valami a boltból, ez csak nem fáraszt. Nem is mondtam még nektek, amikor valamelyik nap bent jártam a nagyobb faluban, beszéltem Takóval, a volt hangyással, aki most ügyvezető a szövetkezetben. Bevehetnék Larencet valamelyik boltba tanulónak. – Anyánk félszemmel nézte, figyelek-e vagy másutt jár a gondolatom. – Hát előbb kinevetett. Mondom neki, mért, sváb nem lehet ke-reskedő? Mondom, az Endre gyerek milyen jól bevált akkor neki, meg se állt aztán Pestig. – Anyánk teregetett, az ágynemű petyhüdten lengedezett, csurgatta a gyöpre a diófától a kútig a vizet. A nap mindjárt kezdte kiszívni belőle a hitvány lúg vagy a mosószappan szagát. – Azért mégiscsak adott tanácsot ez a Takó – folytatta anyánk. – Megmondta, hova, kihez forduljak a városban. – Igaza volt anyánknak, hogy Larenc sorsával törődnie kell. Nyár elején kimarad az iskolából, s amilyen kis élhetetlen volt, mostanra kedves, figyelmes lett, nekilátott tanulni, jól számolt. Értettem anyánkat abban is, inkább elég a kereskedőség, ne feszüljünk hiába magasra. Mostanában már próbálkoztak innen-onnan a gyerekek tovább iskolába, németek is, némelynek sikere volt is. Anyánk csupán annak szeretett volna örülni, hogy pult mögött látja Larencet. Pauli, ha leszerel, majd nézheti megint, mihez fogjon, ittmaradtam én is ilyen felemásan. Éry doktor ugyan szólt valamelyik bentlétemnél, nem akarnék-e esti iskolába iratkozni? Ő úgy gondolta, érdemes volna, neki volnának is barátai a tanárok közt, szólna egy-két szót. Már azért is jó volna, mivel az én egészségemmel… Éry doktor elhallgatott, nem volt bizonyos, nem bántódom-e meg azon, amit mond.
Nemigen szerettem bejárni se a kisebb, se a nagyobb faluba. Ha hétköznap mentem, senkit nem találtam, ha vasárnap, muszáj volt bemenni a többiekkel a kocsmába. Ott úgy éreztem, mindenki engemet bámul. Egyszer mintha azt vettem volna észre, a kocsmáros félreteszi a poharat, amit én a málnaszörpöm maradékával visszatettem elé. Apánk nógatott, legalább a gazdaság aratóünnepére menjek el vele. – Fű-fa ott lesz, meglátod, mind, aki fiatal – mondta -, legalább egyéb gondolatra jutsz. – Apánk bizonyos volt, amíg a gazdaságban jár, én egész nap rosszkedvűen ténfergek a hegyen. Anyánk hiába mondta neki, nem így van, mogorván leintette. – Ugyan te – mondta te csak azt látod, amit szeretnél. – Anyánk megbántódott, el is sírta magát hirtelenében. Nem is volt igaza apánknak. Csak apánk is egyszerre megöregedett. Elkedvetlenült a munkától, úgy láttuk, a hegytől is, ahol szinte életét leélte. Anyánk akármit mondott neki, nem volt kedvére. A gazdaságban apánkék már délben hosszú asztalokat tettek ki az iroda kertjébe. Mire én odaértem, sört mértek, a legnagyobb terem üresen állt a tánchoz. De akadtak, akik mindjárt kint a kert hepehupáin fogtak neki táncolni. A nyitott ablakokon át jól kihallatszott a zene.
Apánk elém is tett az ingyen sörből egy pohárral. Később odatelepedett hozzánk Átai, apánk főnöke a gazdaságban. Átai tíz évvel lehetett idősebb nálam, pontosan nem tudtam. Nem messze tőlünk volt szőlőjük, présházuk a hegyen. Amikor mi kisgyerekek voltunk, Átai Jancsi olyan kamaszforma volt, már maga járt ki a lovakkal a hegyre. Ők helybeli magyarok voltak, de akkor inkább németül beszéltek. A tegeződés köztünk mostanra is megmaradt. Hogyan lett Átai brigádvezető, majd hirtelen agronómus, nem tudtuk. Igaz, a háború alatt polgárit járt. A gazdaság meg elküldte egyéves növénytermesztési iskolára. Amíg apánkék beszélgetését hallgattam Átaival, a táncosok közt megláttam a lányt, akivel együtt fölvételiztünk szakérettségire. Odamosolyogtam, a lány is visszamosolygott. Vártam, hátha odajön majd s mond valamit az iskoláról. De nem jött. Apánk alkonyattájt fölállt a helyéről s azt mondta, ideje talán hazamozdulnunk. Én még maradnék, mondtam. Ne maradj, mondta apánk, de aztán vállat vont, mosolygott, s a gledicsiák mentén elindult le a völgynek. Ültem tovább, már magamban. – Hozzak neked egy korsóval – szólalt meg valaki a vállam fölött. Ráztam a fejem, nem, ne hozzon. Hirtelenében nem is tudtam, ki volt. A táncolok egyre többen a kertben járták, odabent megfülledhetett. Idekint meg hűvös lett. Eszembe jutott, hogy csak úgy ingben jöttem el. Egyszer csak megpillantottam Andrást, keresztapánkék fiát. Csodálkoztam, hogy itt van, hiszen mindenki tudta, papnak készül. Fuisz Antal Piroska állt mellette.
Késő este már csak az iroda kertjében táncoltak. A zenészek a nyitott ablakokban ültek, lábukat lógatva muzsikáltak. Én még mindig az asztal végéhez ragadtam, ahova apánkkal délután letelepedtünk. Régi iskolatársaim közül olykor valaki odajött, végül egy fiú meg egy lány ült le hozzám. – Te mért nem mulatsz – kérdezte a fiú. – Föl se kérsz bennünket – szólalt meg hirtelen a lány. Mégiscsak megittam közben a sört, amit apánk munkatársai alkalommal letettek elém. Most vettem észre, meg se igen tudok szólalni. Néztem a lányt s mosolyogtam. Valamikor szerettük egymást az iskolában, szünetben én írogattam le neki a számtant. – Annyira fáj neked, hogy beteg vagy – kérdezte sajnálkozva Rézi, a lány. Ráztam a fejem. Rézi megfogta a kezemet s húzott magával a táncolok közé. Beszélt, én ügyetlenkedtem a nyomában, hisz nem igen voltam táncos. Mintha megint láttam volna a lányt, akivel együtt fölvételiztünk. Mosolyogni már nem tudtam. Aztán ültem, volt barátaimmal egy asztalnál. Ők minden zeneszóra elkezdtek forogni. Nekem innen a pádról úgy tetszett, ők is inkább csak ugrálnak. Egyszer fölálltam s elindultam lefelé a völgynek. Pillanatra még mintha Andrást, keresztanyánk fiát neszeltem volna a sötétben, Fuisz Antal Piroskához dörgölődzött. Botladoztam, hátam mögött csöndesedett a lárma. Le kellett dőlnöm a gazdaság egyik kazlához. Elkezdett rázni a sírás. Föltápászkodtam, el ne aludjak itt. Ezt nem akartam. Anyánkra gondoltam, mit szól majd, ha így meglát, összemaszatolt képpel, ilyen legyöngülve.
Anyánk csak attól félt, el ne kezdjek most már én is inni. Éjszaka olyan szeretettel vetkőztetett s segített ágyba, ahogyan csak egyszer, gyerekkoromban. Amikor beszakadt alattunk a völgyben a jég, s én nem mertem hazamenni, szürkületig egészen keményre fagyott rajtam a gönc. – Én téged sose értettelek – mondta akkor Meinrad anyánknak -, minden semmiségért ütöd-vered őket, ehhez most, hogy igazán megérdemelné, ujjal se nyúlsz. – Uray esperes kiszalasztotta a sekrestyést a nagyobb faluból egy borítékkal, hogy félesztendőre napi liter tejet fizetett ki nekünk Ignácz Iloneknál. Jobban mondva nekem, a tüdőbetegnek szükséges rendszeresen tejet inni a gyógyulásához. A borítékban halom géppel írt kis cédula volt, naponta egyet kellett leadni Ignácz Ilonnak. Előbb anyánk járt le a malomba, mivel gyanakodott, hátha az öregasszony engem becsap, fölvizezi a tejet. De aztán látta, mindig Ilon fej s méri ki a kandliba a tejet, s rám bízta a lejárást. Alkonyattal ballagtam a völgybe, néha várnom kellett, mert Ilonnak egyéb tennivalója akadt. Az öregasszony szinte megnyomorodott, orra a földet súrolta, sokszor úgy járt. Megismert-e vagy se, köszönésemre soha nem mondott semmit. Ilon kisfia az udvaron rohangászott. Ilon se beszélt sokat velem. Járt-kelt, tette a dolgát. Amikor öreganyánk meghalt, s mindnyájan temetésre mentünk a Szigeten túlra, mégis azt mondta, félreteszi nekem köcsögben a napi tejet. Két nap múlva újból mentem, s Ilon hívott maga után a pincébe, a tej megaludt, ott van, vigyem így haza, ad hozzá kosarat. A pincében sötét volt, Ilont alig láttam, inkább a neszezését hallottam. Közelebb léptem. Ilon fölállt, megfordult, teste hirtelen hozzám ért. Hátrahökkentem, szeme, akár éjszaka az apróvadé, parázslott a sötétben. Aztán megkerülve ellépett mellettem, s följöttünk az udvarra. Az este lanyhaságára visszaérve megrázkódtam a levegőn. Ilon belemérte a kandliba a friss tejet, de nem törölgette meg a kandlit, ahogyan máskor, nem adta a kezembe, hanem letette az istálló elé a kőre.
Senkinek se akaródzott már Ilontól Félix után érdeklődni, anyánknak se. Az terjedt, Félix rég életjelet se ad, hanem megnősült odakint Németországban. A környék abból is gondolta, hogy így lehet, mivel Ilon tavaly valami embert vett magához. Azt mondta ugyan, a dolog miatt, de igazából mi az a dolog, amit Ilon maga el ne tudna végezni. Szép, még fiatal, kidolgozza magát a teste, mért csoda, hogy megkívánja – anyánk, mint mindig, persze védelmére kelt Ilonnak. A sokac azonban nem soká bírta ki Ilonnal, vagy Ilon nem bírta ki vele. Most én gyötrődtem Ilon miatt, s szégyenkeztem, hogy hirtelen ennyire tetszik, s mennyivel idősebb nálam. Féltem, anyánk előbb-utóbb észreveszi rajtam a gyötrelmet. Hoztam tovább a tejet, csak egyszer küldtem Larencet magam helyett. Azután, hogy éjszaka álmodtam Ilonnal. Anyánk csak talált valamit a hordozatomon, mert napokon át kérdezte tőlem, nem vagyok-e beteg. Ő szegény napjában többször elsírta magát öreganyánk miatt. Hogy visszajöttünk öreganyánk temetéséről, eszmélt rá, hogy az a földben van, s neki nincs többé anyja. – Sose mentem, sose mentem – sopánkodott s könnyét törölgette. Ezt a húga, a nagynénénk is mondta neki szemrehányóan, amikor a temetés után nála éjszakáztunk. – Meg vagy te is verve a csavargó uraddal, azért haragszol a világra – válaszolt akkor epésen anyánk.
Ősszel váratlanul belázasodtam, napokig fekvő beteg voltam. Gyöngének éreztem magam, csak inni kívántam. Odakint még verőfényes, meleg napok voltak. Lábadozva bementem Éry doktorhoz. Mihelyt beállított a röntgenbe, dühösen elkezdett kiabálni. – Mit műveltél, te szaros – üvöltött durván, letegezve engem -, nem megmondtam, hogy ne fázz meg. – Rémülten hallgattam. – Nem kérdezed, ugye, hogy mi történt – folytatta még hangosabban kiabálva Éry doktor. – Majd én megmondom neked. Vizes lettél s leragadt a mellhártyád. A töltésnek fuccs. Nyelheted a gyógyszert, ha ugyan használ.
Éry doktor azért vizsgálatról vizsgálatra azzal nyugtatott, hogy a gócok szépen meszesednek. Tél végén a városban a buszállomáson Átai Jánossal találkoztam. Átai még ősz elején főagronómus lett egy Dráva menti gazdaságban, ezt elmesélte apánk. – Még mindig nem dolgozol? – kérdezte Átai. Átain szép irhabunda volt, felesége magyaros viseletben állt mellette. Vállamat vontam. – Én tudnék neked ott a gazdaságomban egy jó helyet, ha gondolod – mondta Átai. – A raktárosom most megy nyugdíjba. – Átai valóban írt, s nekem március közepén kellett elfoglalnom a helyemet. Érynek azt mondtam, irodába tesznek, kicsit ingerülten elengedett. Riadtan vonatoztam végig a fél megyét. Borús, esős idő volt, a vonat hideg. A sínek mentén a fákon csüggedt fácánok dideregtek. Mire leszálltam a vonatról, esett az eső. Átai azt írta, várnak. Egy hintó mellett alacsony emberke ácsorgott. – Csak nem magát várom én – mondta kicsit csalódottan. Levette a lovak hátáról a pokrócot. Föl akartam ülni mellé a bakra. – Nem, nem – mondta -, csak szépen hátra, fiatalember. Ez a hely nekem köll. – Meghúzódtam a hátsóülés sarkában, meg se szólalva, röstellkedve. A kocsis rám szólt, terítsem magamra a takarót, öt kilométert megyünk, addig bőrig ázok. Jobb szót fogadni, gondoltam, s kicsit vacogva nézegettem kifelé a pokróc résén a falura, amelyikből kifelé haladtunk Átai gazdasága felé.

Folytatás hamarosan!

 Kalász Márton – Téli bárány

Kalász Márton (Somberek, 1934. szeptember 8. – Budapest, 2021. december 30.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas (1971, 1987) magyar költő, író, műfordító, egyetemi tanár. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2009).

 Egy kicsit hazatérve

 Bertha Bulcsu – Interjú Kalász Mártonnal

Dunaujvaros
Az oldal HTTP-sütiket használ a jobb működésért. View more
Cookies settings
Rendben
Privacy & Cookie policy
Privacy & Cookies policy
Cookie name Active

http://dunaujvarosmesel.hu

Melyek azok a személyes adatok, amiket gyűjtünk és milyen céllal gyűjtjük ezeket

Hozzászólások

Hozzászólás beküldésekor a hozzászólási űrlapban megadottakon kívül begyűjtésre kerül a hozzászóló IP címe és a böngészőazonosító karakterlánc a kéretlen tartalmak kiszűrése céljából. A weboldal külső, DISQUS hozzászólás rendszert használja.

Más honlapokról származó beágyazott tartalmak

A honlapon elérhető bejegyzések külső forrásból származó beágyazott tartalmakat (pl. videók, képek, cikkek stb.) használhatnak. A külső forrásból származó beágyazott tartalmak pontosan úgy viselkednek, mintha meglátogattunk volna egy másik honlapot. Ezek a webhelyek lehetséges, hogy adatot gyűjtenek a látogatókról, sütiket vagy harmadik féltől származó követőkódot használnak, figyelik a beágyazott tartalommal kapcsolatos felhasználói viselkedést, ha rendelkezünk felhasználói fiókkal és be vagyunk jelentkezve az oldalra.

Felhasználói adatok

Felhasználói személyes adatokat az oldal nem gyűjt. A külső hozzászólás rendszerben pedig a felhasználó saját maga rendelkezik a megadott információkkal. Erről a szolgáltatásról bővebben:

https://disqus.com/

A látogatók által beküldött hozzászólásokat automatikus spamszűrő szolgáltatás ellenőrizheti. Ha hozzászólunk, a hozzászólás és annak metaadatai nem meghatározható ideig a rendszerben maradnak. Ennek célja, hogy az összes ezt követő bármely hozzászólás általunk megismertté és jóváhagyottá váljon, azaz ne kerüljön fel a moderálandó hozzászólások listájára.

Kapcsolati adatok

Az oldallal kapcsolatosan az Impresszum oldalon tehetnek fel kérdéseket egy tetszőleges névvel, és egy email címmel, amennyiben választ is kérnek. Ezeket az adatokat a rendszer nem tárolja, csak továbbítja.

Save settings
Cookies settings