Jelenkor – 1969. május

BERTHA BULCSU

INTERJÚ KALÁSZ MÁRTONNAL

Vasárnap van, esik az eső. Néhány perc még, s velem együtt megérkeznek Kalász Márton otthonába. Interjút készítünk. Egy hónap múlva aztán Arató Károllyal, majd Lázár Ervinnel, később… Azokkal a fiatalabb korosz­tályhoz tartozó írókkal, akik a Jelenkor szellemi vonzáskö­rében élnek, éltek, dolgoz­tak… Azokkal, akik 1957 táján indultak, vagy írói je­lenlétük a konszolidáció időszakában vált nyilvánvalóvá. Hányán vannak…? Nem is tudom. Nyolcan, tizenketten… Megszólaltatásuk úgy érzem kézenfekvő. A Jelenkor gesz­tusa nem takar semmi egyéb megkülönböztető szándékot és nem jelenti valamiféle cso­portérzés demonstrálását. A Sorsunk és a Dunántúl írói gárdájáról sok szó esett már, többségük azóta más alkotó­műhelyek tevékeny tagjává vált. Az 1956-os történelmi sorsforduló után indult alkotókról a nagyközönség elég keveset tud. – Sorozatunk­kal egyébként senkit sem akarunk beskatulyázni, osztályozni… Célunk inkább csak annyi, hogy a művek absztrakciója nélkül, közvetlenül továbbítsuk íróink gondola­tait, szavait. Néhány jellegzetes vonást, gyűrődést és sebhelyet szeretnénk megmu­tatni az arcokon.
Szóval esik az eső, vasárnap van és rosszul érzem magam. Rosszul, mert vállalkoztam a sorozat megírására. Sorra be kell hatolnom az ajtókon, köztiszteletben álló alkotók életébe, s amit látok, s amit mondanak, világgá kürtölnöm. Nevetséges helyzet… Ha a szomszédból átjön egy ember és megkérdi, miért nem hordok nyak­kendőtűt, és mi a véleményem az állatok szépségéről, a betolakodót kirúgom. Ha a Rádió teszi ugyanezt, hebegve vallok titkos gondolataimról az egész ország nyilvá­nossága előtt. Mivel a Rádió betolakodását az “interjú” fedőszóval jelölt konvenció természetessé, mi több kívánatossá teszi. Pedig az interjú nem más, mint intézmé­nyesített indiszkréció… Természetéből eredően tehát kegyetlen, kellemetlen mű­faj. Ha elég kíméletlenül feltárja a tényeket, utólag mindig megenyhülünk, mivel az igazság szépsége új minősítést ad az egésznek. Az igazi interjú reális, tárgyilagos, kérdésekre és feleletekre korlátozódik, szinte egzakt. Azok az interjúk, melyeknek elkészítésére készülök, műfajilag aligha lesznek ilyen tiszták, mivel nemcsak azt jegyzem fel, amit hallok, hanem azt is, amit látok. Így az egész vállalkozás eltolódik a szubjektív riport felé, hiszen az olvasó csak az én szememen, tudatomon, kérdései­men és jelzőimen át férkőzhet bemutatni kívánt íróinkhoz.
Interjú alanyaink mentségére még néhány mondat: Véleményeink többnyire nem megfogalmazottan, csomagolva, szállításra készen sorakoznak agyunk raktárában. Valamennyien bizonyos vezérelvek értelmében cselekszünk, élünk, de zavarba jövünk, ha vezérelvünket meg kell fogalmaznunk. Az is előfordul, hogy zavarunk­ban rosszul, félreérthetően fogalmazzuk meg nézeteinket, engedve egy-egy hajlé­kony, szépen hangzó jelzőnek, s veszni hagyjuk a tényszerűséget és az igazságot… Így bocsássák meg, ha munkatársaink egyes állításaikat később más formákban is­mételnék meg, vagy néhány év múlva mai véleményüknek teljesen az ellenkezőjét állítják. Az ember változik, épül, a válaszok csak az adott pillanatra érvényesek. Ha nem így lenne, nem beszélhetnénk emberi fejlődésről.

*

Találkozásunk öröm és szorongás. A praktikusnak látszó székesfehérvári állomás zugaiból utasok ömlenek elő, mindenkit elsodornak.
– Valamikor itt királyokat koronáztak – intek a belváros felé. Kalász Márton követi a mozdulatomat, de a szavakat hagyja semmibe hullani. Sápadt, szőke, kerekarcú. Arcvonásaiban régi kínok emléke kísért. Gyermekember korában betegségek gyötörték, később átmeneti létbizonytalanság, majd az otthon hiánya. Mostanában költözött Székesfehérvárra. A város vezetői előzékenyen, szeretettel fogadták. Az épület, melyben lakást kapott, egészen új. A bútorok is újak… A falakon modern kompozíciók, vázlatok. Szobákon kelünk át. Egyikben a kisfia fekszik influenzásan. Töprengő, érzékeny legényke. Menetünk élén ekkor már az ötéves Orsolya halad, s nevetgélve mutatja a dolgozó szobához vezető utat. Orsolya ezer kérdése körülöt­tünk száll, sok szava, kacagása tavaszi madársereg. A költő felesége feketekávét hoz.
Kalász a heverőn üldögél. Mögötte szőttes feszül a falra, világítóan szép sváb és szláv színekkel. A szőttes felett könyvespolc, s odább is, szinte mindenütt köny­vek és a kéziratpapír elhasznált halmai. Úgy tűnik, a papírlapok mindkét oldalára írnak ebben a házban, vagy talán Orsolya rajzol rájuk később. A könyvek tekinté­lyes része német nyelvű. Az íróasztal felett kinagyított, keretbe foglalt fényképek függnek. Kalász Márton szülei. Sötét tónusú fotók. Falusi emberek, parasztok… A költő édesanyja mögött víz hullámzik. Mintha tenger lenne a háttérben, vagy dísz­let. Mindez teljesen bizonytalan. A két fénykép Federico Garcia Lorca hőseit idézi, Granada fényét, a délspanyol drámák titkos szövevényét, megoldhatatlanságát. Gra­nada és a tenger, fény és messzeség, hazajárás régi tájakra. Keresés, mindhiába… Így érzem a képek láttán, s mellettük, kicsit jobbra és magasabban egy színes re­produkció: James Ensor “A maszkok és a halál” című kompozíciója. Az északi ex­presszionisták misztikus, kísérteties világa, világlátása süt a szobára a színekből, maszkokból. A képek alatt az asztalon egy terrakottaszín pilács és egy mozaikpadló darabkája a római birodalom emlékét őrzi, idézi. A pillantás átsiklik az apró hasz­nálati tárgyakon és visszatér Ensorhoz.
– Ostendében élt, teljesen magányosan… Nagyon szeretem. A képeit is, de különösen a feljegyzéseit, melyeket Ostendében készített… Én is így éltem Duna­újvárosban – mondja Kalász és előregörnyed a heverőn. A fal, melyet a színes szőt­tes borít, messze esik a hátától. Támasz nélkül inog előre, hátra.
– Ott tört ránk a lakásberendezési őrület… Ismerős tünet, nem? … Amikor az ember teljes önvédelembe szorul… Ki sem akar menni a lakásból, de be sem akar engedni senkit. Hetek múltak el, és soha nem csöngetett senki. Álltam az ablaknál, és néztem a vidéki autóbuszjáratok indulását. Dulakodtak lent. Egyszer, ahogy az autóbusz elment, ott maradt a helyén egy mozdulatlan ember. A hátán feküdt, ha­lottnak látszott. Lerohantam, és mások is. Csak részeg volt, alig lehetett a járdára vonszolni. Ensort megszerettem. A lakásban éltünk, csak a lakásban. Igazság szerint természetellenes volt az egész. Ami emberi volt, az is természetellenes. Mint a li­dércnyomás…
– Hat évig éltél Dunaújvárosban?
– Lényegében … Egy évig közben Berlinben voltam. Mint műfordítót küld­tek ki a kulturális csereegyezmény keretében… Akkor jöttem rá, mennyire élve­zem, ha egyedül vagyok. Szeretek külföldön élni, persze csak legálisan…
– Somberek…?
– Igen, a szülőfalum… Szerbek, rácok, svábok, bukovinai székelyek, magya­rok. Kitelepítés. Gyűlölködés, vasárnapi verekedések… Apám jól beszélt magyarul, mégis egyik legnagyobb élményem máig is, hogy megtanultam magyarul. Anyanyel­vem német. Tízéves elmúltam már, amikor a szomszédunkba bukovinai székelyek költöztek. Csodálatos volt, a nyelv megnyílt, elragadott. Verseket kezdtem írni ma­gyar nyelven… Németül, korábban soha… Különös évek voltak azok… Aztán tizenhárom éves koromban, 1948 tavaszán elmentem Mohács-szigetre szolgálni. Sár­háton beálltam egy gazdához. Sváb falukban ez szokás volt. A fiatal legénykék be­álltak szolgálni a nagy gazdákhoz. Anyám elkísért, délután érkeztünk Sárhátra. A gazda azonnal kihajtott a mezőre, anyámat pedig befogták ólakat pucolni. Estig dol­goztatták. Ötven forintot kaptam egy hónapra. A szénapadláson aludtam. A gazda hajnali háromkor-négykor keltett. Keserves életem volt náluk. Negyvenkilencben az­tán gimnáziumba kerültem Pécsre. Szegények voltunk, s én nagyon kopott. Ekkor már nem is hittem, hogy tanulhatok, valójában már rég beletörődtem a sorsomba.
– A gimnázium után?
– Egy állami gazdaság, betegség, megjelentek az első verseim. A Dunántúl szerkesztői, Szántó Tibor, Csorba Győző, Galsai Pongrác szeretettel fogadtak. Mű­vészeti előadóként dolgoztam Siklóson, Villányban, Szigetváron…
– Ekkor jelent meg első versesköteted is…
– 1955-ben… A “Hajnali szekerek”. A Dunántúl aztán megszűnt, 1957-ben már Budapesten dolgoztam, mint a Falurádió riportere, később az Európa Könyvkiadó lektora lettem.
– Albérlet?
– Albérlet és nősülés, így kerültünk aztán Szabolcs megyébe, Ramocsaházára. Feleségem tanított, én fordítottam és dolgoztam az Európa Könyvkiadónak. A va­donatúj pedagóguslakásnak mi voltunk az első lakói. Szép nagy ablakai voltak, fá­kat láttam az ablakból, az emberek szerettek bennünket.
– Aztán Budapest, Dunaújváros, Székesfehérvár…?
– Így… Ilyen formán… Itt nagyon kellemes az élet. Lehet dolgozni, lakunk, Budapest egy órányira…
– Van olyan szó, ami nosztalgiát kelt benned?
– Bizonyos szavak mindig visszatérnek. A jelzők különösen. Teljesen áttételes értelmű szavakban is, az a vidék, ahol születtem, Somberek… Som… berek… Bár most már ott se som, se berek. De a táj mégis olyan, mintha lenne. Dombok bokrokkal. Se túl lágy, se túl kemény. Az egész vidék bennem van. A versnek konk­rét színei vannak. Egy alkalmas szótól nem lesz az értelme tisztább, de más világí­tást kap az egész strófa. Somberek… Így van. Hogy valami szürke legyen a vers­ben, ahhoz nem kell a szürke jelzőt használnom. Egyébként szeretek fegyelmezett színeket használni… A szökött ló elégiájában hosszú ideig pontosan követhetjük a ló útját. Somberek és Görcsöny között kecskerágó bokrok vannak… Az ilyen éle­sen megmarad. A leggondolatibb verseim is visszajárnak, egyensúlyt ad a táj. Ho­gyan is mondjam? Amikor a berlini repülőtéren várakoztam, szóba elegyedtem egy arab diplomatával. Sütött a nap. Érdekes volt. Valótlanság lenne, ha leírnám, mert nem az a tipikus állapotom, hogy a repülőtéren diplomatákkal beszélgetek. Ez a valós állandóság itt van Somberek körül. Konkrét színek, emberek, szavak nincse­nek, de az egész íze megköt, meghatároz. A nyelv iránt nagy az ámulatom. A táj színei hogyan válhatnak nyelvvé? Valóságosan használni a színeket, ahogyan Berzse­nyi, Csokonai… Ez az íróember nosztalgiája…
– Berlinben, vagy másutt éreztél honvágyat?
– Igen. Elsősorban a családom iránt. Magyarország iránt is. Ha az ember kikerül innen, mintha a szemét kicserélték volna. Érzi, hogy kint él a nagyvilág sodrásában. Az ember a zsebébe nyúl, és nem talál magyar pénzt benne… Később rajta­kapja magát azon is, hogy más nyelvi formákban gondolkodik…
– Mi hát a szülőföld? Nyelv? Fák? Folyó? Illat?
– Egyre inkább emberek. Sokáig a tájra, estékre, a domb felett kerekedő hold­ra gondoltam, mely akkora volt, hogy benne álltak a fák… Egyre inkább vágyódom oda, arra a földre. Érzem az értékét. Görcsönydoboka, Palotabozsok, Bár, a Duna és a sziget, az a világ. Tíz éve még csak játszottam azt, hogy hazavágyódom. De most fedezem fel az embereket. Nemcsak a rokonaimat… Azelőtt illendőségből látogat­tam az ismerősöket, most kezdek odafigyelni az arcokra. Félek, hogy elvesztem őket… Nem azért faggatom őket, hogy megtudjak tőlük valamit, hanem azért, hogy ők beszélhessenek. Érzem az ott élő emberek értékét. Okosak. Már rég megbékéltek egymással… Szülőföldről beszélünk, de az is elképzelhető, hogy így vezetődik le az ember közösség iránti vágya. Ez az emberkeresés valójában túlterjed a szülőföldön. Szülőföld…? Ha egyszer kikerültél, visszailleszkedni már lehetetlen.
– A szorongást, mint aktív érzést ismered?
– Igen, de nemcsak azt. Az élet megoldatlansága nagyon rossz… Az élet sta­bil rendje van körülöttem. Ha sokat dolgozom, este mégis úgy érzem, hogy nem dol­gozom eleget, a lényeget elmulasztottam…
– Álmodni szoktál?
– Igen… Kevés álmomra emlékszem. Vannak intenzív álmaim, egész kultu­rált álmaim is szoktak lenni. Kész történetek. Máskor képzőművészeti álmok kísértenek. Herbert Read-ről álmodtam, könyvéről, és a képekről. Széteső motívumok fo­rogtak előttem. Gyermekkoromban is intenzív álmodó voltam. Nyilván, akiknek ér­zékenyebbek az idegei, azok végigálmodják a történeteket. Ágyam mellett ablak sö­tétlett, be akart nyúlni valaki az üvegen át. Felébredtem, de aztán újra kezdődött az egész elölről. Néha szép színes álmaim is vannak. Egyszer színes falról álmod­tam, keleti pompa, meseház szinte, a falon egy vers. Ébren igyekeztem rá visszaem­lékezni, de hiába. Munkámról soha nem álmodok. Olvasmányaimmal sem szoktam álmodni, kivétel Read… Mostanában a rokonaimmal álmodok. Egyik unokanővé­rem reménytelen ügyével viaskodom.
– Vannak visszatérő álmaid?
– Erre nem tudnék válaszolni… Megmondom őszintén, nem tulajdonítok na­gyobb jelentőséget az álmoknak. Többnyire elfelejtem reggelre, hogy mit álmodtam.
– Mit vennél most, ha nyernél százezer, vagy egymillió forintot?
– Nehezeket kérdezel… Ez már készületlenül ért… Nyilván vennék valami kis telket valahol, de nem feltétlenül a Balaton mellett. Hogy odamennék-e valaha is, az már nem biztos. Amit itthon nem tudok megírni a gyermekeim lármája mellett, az… (legyint). Autót nem hiszem, hogy vennék… Utaznék talán… Az utazást tartom a világon a legnagyobb dolognak, ennél szebbet nem tudok mondani.
– Mi a véleményed a világpolgárról?
– A komplett világpolgár kellemetlen jelenség. De van bennem rá hajlam… Így háttérbe szorulva vállalom. Nem leszek egészen világfi… Móricz Zsigmondnak igaza van, a magyar írónak ismerni kell még a vályogtégla készítési módját is, árát is… De az a véleményem, hogy ami az országunkon túl van, azt is kellene ismer­nünk. Külföldre jutni azonban csak alkalomszerűen lehet, sok gondot okoznak a valutáris ügyek… Van az emberben azonban egy pozitív életforma keresés. Létforma keresés, mely megfelel 1969-nek. Nem pózokban, hanem valóságosan. Áttekintést kell szerezni a világról.
– Mennyit jelent számodra az élmény? Sokat? Keveset? Akad olyan, ami kí­sért, esetleg meghatároz?
– Közvetlenül nem szoktam reagálni semmire sem. Azelőtt is ritkán… A dol­gok később nehezebbek lettek… Persze ez módszer kérdése is. Ami közvetlenül érint, abból ma már nem egy sorra, hanem csak egy jelzőre futja. A “gyalogút” nem ér meg egy verset. Egyébként ez a mi költészetünk egyik problémája, maga az, hogy erről még beszélnünk kell. Idősebb embereknél még érthető, hogy a gyalogút téma, de az már kétségbeejtő, hogy ezt a látásmódot fiatalok is átveszik… Vannak persze élményeim. A tél például nagyon erős élményem. De rájön az ember, hogy táj, fi­gura, évszak és minden élmény költői eszközzé válik. Ingerel a télben valami. Fogé­kony vagyok a színeire. A tél színeit szeretem versben látni. Ezért szeretem a kései József Attila színeit: “Az éles, tiszta szürkület való nekem” – vallotta. Most, hogy írom ezeket a nyolcsorosokat, újra figyelem, ahogy egy szó megbillenti az egész strófát… Egyszer mentem egy kisvárosi utcán. Esett az eső, nyitva volt valahol egy ablak. Az eső élesíti a szagot. Levendulát raktak a molyok ellen a szekrénybe. Ahogy ott lépkedtem, az illat mögött felderengett egy egész életforma. Így ezt nem írtam meg. Mindebből előkéklik majd két év múlva egy jelző. Az ott, akkor talán már nem is lesz levendula illatú, de nyomában rátalálok a jó, pontos szóra.
– Véleményed, szerint mi a költő és a költészet szerepe a mai társadalom kere­tei között? Egyáltalán kell még a világnak vers? Vagy csak megtűrik…?
– Legkevésbé szoktam ezen gondolkodni… Olvas az ember, néz egy monda­tot valahol, és elégedett, ha jó szakmailag. Picasso-t idézném: A festészet ma már nem mesterség, hanem alkotássá vált és ezáltal mindörökre elvesztette kényelmes­ségét. – Igaza van Picasso-nak, de gondoljunk a költészetre. A költészet kényelmes­sége mindig abban állt, hogy soha nem volt mesterség. Egy mesterséget tudni kell. Ha suszter vagy, és csámpás cipőt csinálsz, kirúgnak. Meggyőződésem, hogy a köl­tészet a legkevésbé tudja elfogadtatni magát, ha a linkség felé hajlik… Ebben a korban, ahol minden annyira precíz, a bohém, link versfaragó anakronizmus.. Ma aki ad magára egy keveset, igyekszik fizikát, matematikát tudni. Az az emberfajta, akire a költészet számíthatott, ma eltolódik az érzelmességtől az értelem felé. A köl­tészetet csak az mentheti meg, ha szakmailag pontos, ha koncentrikus. Mondani kell valamit. Nincs mese, olyan dolgokat kell mondani, amiknek utána lehet nézni… Persze költői értelemben. Újságban, lexikonban, szótárban, de képletesen. A költő ma már nem járkálhat itt, mint egy kidobott artista. Dolgozni kell. Nem tudom az embereket úgy elképzelni, hogy a művészet ne érdekelné őket… A költészet per­sze nem attól lesz korszerű, hogy minden új műszót belecsempészünk a strófákba, hanem attól, hogy felismeri a mostani világ lényegét. A világot, a látszatokat nem elég átteni versbe. Hanem ami mögötte van, az emberi magatartások mögött. Meg­keresni a lényeget. A mai világ egyik legnagyobb vívmánya a pontosság, anélkül nem lehet gépet beállítani, és használni. Ezek a dolgok átvitt értelemben is hatnak. Az ember ma pontossági rendszerben éli le az életét, így a művészetben sem fogadja el az esetlegességet.
– Mit gondolsz, mi az életünk értelme…?
– Értelmet az ad, ha csinál az ember valamit. Az a furcsa, hogy a munka elsőrendűvé válik. Függetlenül az ember elhivatottságától. A munka mindent levezet. Nincs más fogózó. Választhat az ember a munka és a kétségbeesés között. Ezek túl nagy szavak. Kategorikusan nem is igazak, hiszen az ember nincs mindig kétségbe­esve.
– A szépség jelentéséről is kellene még valamit mondanunk. Elképzelhető, hogy a szépség hordozója a nő? Vagy talán az emberi nem a női szépségre a legfogéko­nyabb?
– Hogyne… De nemcsak… Bár elképzelhető. De nemcsak, mint látvány. A szépség is olyan, hogy nem állítható talapzatra.
– Új könyved, azt hiszem, szerelmes versek gyűjteménye…
– Igen… Évődő, kötődő, önironizáló játék. Az bent a furcsa, hogy lényegé­ben egy ötlet szülöttje az egész.
– Elég valóságosnak érzem a nyolcsorosokat… Talán?
– Akinek nincs köze az emberekhez, abban nincs derű. Ha van, az akkor nem emberi derű…
Csend támad köztünk. A falról ránkmered Ensor és a szülők képmása. Mintha, valamilyen titkot igyekezne hangsúlyozni sok tárgy. Bizonyos zártságot. Talán csak a rend egyik sajátságos formáját. Pillantásom a polcokon motoz. Kalász Márton ver­sesköteteit keresem. Nincsenek ünnepélyesen elősorakoztatva. Négy szép verseskötettel ajándékozta meg barátait és olvasóit, ahány cím, annyi korszak. A címek is be­szélnek az életéről: Hajnali szekerek. Ünnep előtt, Rapszódiáink évada. Változatok a reményre. Kalász, mint műfordító is híres, közismert. Kinai, lengyel, orosz, spa­nyol, török és német költők verseit fordította magyarra. Figyelme és figyelmünk most nyolcsorosokból álló új kötete felé fordul. Még kéziratos formában hever az asztal sarkán. Címe: Viola d’amour. Kifejező cím, öröm hallani. A viola d’amour tulajdon­képpen hegedű. Népszerű hangszer volt a XVII. században. Nagyságra akkora, mint a mai mélyhegedű. Fogólapján hat-hét bélhúr feszült, a fogólap alatt pedig hét-tizennégy egész, vagy félhangra beállított rezonátorhúr. Ezek együtt hangzottak a játszó­húrokkal. A viola d’amour hangolása nem volt szigorú szabályokhoz kötve. Ilyenszerű Kalász új verseskötete is. A “Szerelmi hegedű” hamarosan nyomdába kerül, s kará­csonykor már olvashatjuk. Mit mondjak még? Semmit. Köszönjünk el.

(Fotók: Gelencsér Ferenc)

Kalász Márton

Viola d’amour

MIRE KÖLTÖTTEM harmincöt
évemet –
tízet rád; s ma úgy tűnik, testedre
jutott legkevesebb.
Fekszem; te arc vagy, csak ajtórésen
visszaosonó lehelet.
Csupasz tagjaid súlyát már nem érzem –
formaként tapogatom a meleget.

*

TÖRTET, mint zene a délidei
épületek falaiban
sok érzés. Őrjítő harsányan, epésen,
fonák-összhangzatosan.
Fülel-e sóváran rád, az igazira
parányi emberke (ha van)
bennem. A dallamra, melynek képe te vagy –
fülel-e, mint itt magam?

*

KIEJTENI ma még más
női nevet? –
A strófában sejtelmessé zilált
rózsacsokor már nem lehet.
Néhány fölényes hangsúly a beszédben.
Megváltottad hát értelmedet –
kedves tányéroddal billen a mérleg.
Már elmenni volna nehezebb.

*

SÉTA. VELETEK! Közben agyvelőm
szinte forr.
Még benne a napi munka; s a rejtező
tört dallam: Valamikor.
A hóhullás utcalámpák körében
nyüzsgő jázminbokor.
Valamikor majd többé nem kísérnek –
arcocskák: két kis füles csupor.

*

A VILÁGBAN az is szerethető,
hogy süt a nap –
az is, hogy kényes szeretőkre süt.
A szegény válogat.
Ha költő, fintorog, s nem szeretőkkel,
szeretteivel marad.
Nem a Nő nyeste meg Sámson-haját.
Nincs már, ki ily erőt rajtakap.

*

MACSKÁINK, amelyektől
végül is félnénk, még nincsenek.
Benépesítik-e aggkori
éjszakáink a zöld szemek?
Görgetik-e gömbjükben a titokzatos
tengert a tej felett?
Azt: bár a fű nő, bár nap süt bele –
jelzi, valami fenyeget.

*

FÚJNÁD CSONTKOLIBRIJÉT az időnek,
ül a hajamon.
Élettani végzések ellen
nem lehetsz oltalom.
Mégse vagy csak a felejtésre
hangszer; mégse csak szánalom.
Társ vagy, benned a kíméletet
az átsegítéshez megbújtatom.

*

KI HISZ MAJD nekem, gondot
kinek okoz,
hogy elmém helyén fekete lepke
szárnya motoz?
Ki nógat: Eszmélkedj! – ha nem te,
mai akaratos?
Ki bántalmaz; gyógyszereimhez
pohár vizet ki hoz?

*

VESZTETT ERŐMET visszaváltani
jön a kép –
az arc. S a test, amely e keskeny ablak
világába belép.
A lest, melyet (úgy tűnik) sose láttam,
csak álmomban súgtam: de szép!
S amely erőmet visszaváltani
a végső-perc mézelt maszkjára lép.

*

DYLAN THOMAS halálán Stravinsky
zokogott.
Nincs kedvem kutatni, még kién ki.
Kis magyar költő vagyok! –
Nekem csak te maradsz. Nagy könnyeid,
s emlékező, szép mosolyod.
S fénylő udvarán arcaim nyüzsgő öve.
Amíg élsz, megmaradok.

*

ELFÁRADT, elnyűtt elmém
visz majd a sír felé –
óvatosan, mintha csak aludnál.
S szil alá készítené
nyugalmas, szellős fekhelyedet.
Kié lesz ott e test, kié?…
A reggeli fényé, a madaraké –
kicsit a fűé. A föld sárgás savaié.

*

ABLAK A VÉNSÉG? Mosolyogva
függök a peremen.
Csipkedi kezem a halál, míg egy nap
szépen elengedem.
Csikorgó csontváz hajol ki utánam –
mi bomlik lent az üde gyepen?
Egy bokor rózsa, egy bokor… Nincs tovább?!
Helyezkedik már gyökerem.

Dunaujvaros