Magyar Hírek – 1960. június 1.

Mi sztálinvárosiak

Utcarészlet. Város, amelyben egyesül a szépség…	… és a nagyság: a Vasmű

Furcsa jószág az idő. Amíg az ember fiatal, nem nagyon mereng a múlton és ha mégis visszanéz, nem az emlékei közt kutat, hanem mai feladatokhoz keresi a régi tapasztalatokat. Sztálinvárosban járva megrészegül az ember ettől a harsogó, holnapban élő fiatalságtól.
Az új házak közt ballagva eszembe jut egy két év előtti délelőtt. Ezen a helyen futballpálya volt, folyt a játék és miikor a labda az oldalvonalon kívülre szállt, az egyik néző így ugratta társát: “Oda a konyhaablakod, komám!” Néztem rájuk és nem értettem semmit: hol van itt a ház? Jót nevettek rajtam, aztán megmagyarázták. Errefelé a lakótelep készül és egyikük itt kap majd lakást. – A házak már állnak. Körös-körül még buckák és gödrök. Ha egy hónap múlva lelátogatok, virágoskertek fogadnak majd a gödrök helyén.

Már termel a Vegyigyár is…	A Kokszolómű kemencéi

E városban az emberek a holnapban élnek. Nem mintha a jelen nem volna izgalmas és nagyszerű. De a jövő még szebb lesz. Tudják, mert ők készítik. Ami itt múlt,az csak muzeális érték. Avarkor, rómaiak, vagy a Ráctemplom öreg kövei. A közelmúlt, az utolsó hatvannyolcvan év nem érdekes. Pentele falu még külvárosnak se jó, csak városkörnyéknek, esetleg kertvárosnak. Majd valamikor.

Borovszky Ambrus, a Dunai Vasmű építője és a megindulás óta vezérigazgatója	Működésben a Martin
A Kokszolómű kemencéi	Horváth István főolvasztár, aki az indulás óta Nagykohónál dolgozik

Tíz éve történt, hogy emberek jöttek, megálltak itt a földeken és azt mondták: “Legyen város!” Körzővel, vonalzóval tervezték, munkálták gépekkel és sokszor a két kezükkel. Látták megszületni és felnőni a falakat. Amikor idejöttek, somogyiak voltak, szolnokiak, meg békésiek. Ahogy a város megszületett, ők is újjászülettek. Így lettek sztálinvárosi emberekké az áttelepült ózdi kohászok is. A nagy kohó nemcsak acélt termelt, hanem acélos embereket is, nemes, nagyszerű fajtát, sztálinvárosiakat. Falusi legényekből, lányokból városi dolgozókat, segédmunkásokból szakembereket, magának élőből közösségi embert.

Van már könnyűipar is, íme: a Fésűsfonoda	Új üzem épült a Szalki szigeten: a Férfiruhagyár

Tóth Lajos bácsival beszélgetek. 1951-ben érkeztek ide Somogyországból, Barcsról. Világéletükben földművesek voltak. Lajos bácsi ma kohász. Felesége és lánya a ruhagyárban dolgozik, szalagon. A fia technikumba jár. A kis unoka, Erzsi már itt született. Annus néni vacsorát készít. Villanytűzhelyen. A fiú a fotómasinával bajlódik. A vasárnapi felvételeket akarja megnagyítani. A nyárra terelődik a szó, szabadságidőben hazalátogatnak Barcsra. Erzsike tapsol és örömében körültáncolja a szobát: “Falura megyünk, falura megyünk, de jó lesz nagyapa!”

Tovább épül a város

Fiatalasszony sétál karonfogva egy idős nénivel. Magyarázza, mutogatja a várost. Az ő városát. Az eszpresszóban melléjük kerülök és akaratlanul is elkapom a fiatalasszony szavait. “Látod mama, kár volt féltened engem. Ugye szépen élünk? Mennyit veszekedtél velem!” A néni sóhajt, nem felel. Még annyit meghallok: “Mi, sztálinvárosiak…”

A Vasmű bejárata	Új hajtás: az Épületelemgyár

Ez a sztálinvárosi öntudat nemcsak érzés, nemcsak büszkeség, hanem nagyon is gyakorlati hajtóerő. Ebben az évben a város lakói 300 ezer társadalmi munkaórát ajánlottak fel. A sebészi főorvos egészségügyi előadást vállalt, a fiatal mérnökök esténként az új vásárcsarnok terveit készítgetik, az asztalosok, bádogosok, villanyszerelők szakmunkát, az építők kőműves munkát ajánlottak fel.

“Ujjé, a Vidám Parkban nagyszerű!”	Az Ifjú sztálinvárosiak

Sztálinváros egyik büszkesége a Vidámpark. Először csak néhány hinta állt itt, aztán gondoltak egy merészet és nagyot: építettek maguknak úttörővasutat. Társadalmi munkában. Hét holdon kezdték, ma több mint háromszáz hold a Vidámpark. Van sátortáboruk, a vasútvonal már kétezer méter, május 1-én húszezer ember szórakozott itt. A kis gömbölyű gondnok karonfog és cipel. Büszkén mutat egy csöppnyi mesterséges tóra és utánozhatatlan nagyvonalúsággal mutat le a vízre: “Nézze a kacsánkat!” Nem tehetek róla, elnevetem magam. Kicsit sértődötten folytatja: “Tegnap egy róka családot kaptunk hat kölyökkel és ha egy hónap múlva ellátogat hozzánk, már a három hattyú is itt lesz. És természetesen az őzek is.” Értesülök a 3200 rózsatő felől és megtudom, hogy kétszáz ezüstfenyőt ültettek el. A bejárat után dimbes-dombos, csupa gödör parkrészlet. “Itt fog állni a szökőkút” – mondja és tudom, hogy látja és hallja már a vízcsobogást.

“Este a moziba megyünk”	Az új munkásszálloda

Az új munkásszálloda álomszép. Már megcsodáltam a társalgót, az olvasót, a kultúrtermet, a bisztrót. Rövid ideje állnak csupán a falak; ezen az őszies tavaszon jószerével még ki sem száradhatott az épület. Csend van, példás rend és otthoni meleg árad a falakból. Találomra benyitok az egyik szobába. Az ablak előtt, a kisasztalnál egy fiatalember tanul. Esti középiskolába jár, vizsgára készül. Egy másik szobába lépve meglepődöm. Két húsz év körüli legényke mellett öreg munkás üldögél az egyik széken. Előtte az asztalon kancsó, ahhoz támasztva kotta, az öreg kezében pedig vadonatúj gitár és gyakorlatlan ujjakkal próbál kicsalni valami melódiafélét a zeneszerszámból. Régen játszik? – kérdezem. Szégyenlősen nevet: “Most kezdem csak. Nemrég adtam férjhez a lányom, özvegyember vagyok, egyedül élek. Mindig is irigyeltem a gitározókat, hát vettem egy hangszert én is. Most aztán tanulgatok. A fiúkat nem zavarja, én meg szórakozom kedvemre.”

A sztálinvárosiak kedvelt szórakozóhelye: az Aranycsillag étterem. Jobbra: Szálló-részlet

A városok életkorát biztosan másként mérik, mint az emberekét. A tízéves ember: még emberke. Gyerek… A városok közt, ahol félévezred se ritkaság, Sztálinváros még csak nagyra nőtt kamasz. Egy város, amelyet nem terhel ezernyi keserű emlék, amely nem emlékszik, mert nem emlékezhet háborúra és romokra. Tízesztendős a város, amelyben koldusok nem éltek sohasem. Város, amelyet az új Magyarország alkotott.

Szántó Miklós

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.