Élet és Irodalom – 1960. január 6.
Barsi Dénes:
Szó sincs róla, mintha Sztálinvárosnak valóban városkapuja volna. Inkább tökéletes történelmi ellenkezője annak az ó- és középkori várostípusnak, amelyik fallal és városkapuval rekesztette el magát a körötte élő világ veszedelmeitől, de egyúttal annak szabad, megújító, életgazdagító vérkeringésétől is. Ha szeretünk szavakkal és fogalmakkal költőien játszani, a kapu körül hancúrozva azt is mondhatnánk például, hogy nem a kapu van a városon, hanem a város van a kapuban. Tízéves történelmi arányokban csecsemőinek nevezhető életkorával ő maga áll, bebocsátásra várva, a Történelem kapujában. De ez éppúgy nem igaz, mint ahogy a városkapu sem igaz.
A történelmileg fejlődött ember-telepek, legalább is ezen a tájon, évszázadok hosszú során jutottak el a harmincezres lélekszámhoz, valamint olyan tökéletesen korszerű ipari nagyüzemekhez, hogy értelmes munka jutalmául fehér kenyérrel és selyempaplannal láthassák el az utolsó lábig ezt a harmincezres lélekszámot. Sőt, vannak több évezredes városok, nagyüzemek sokaságával, templomok és paloták temérdekségével, lakosok millióival, amelyek nem hogy az utolsó láb paplanáig nem jutottak el, hanem a paplannak a program-tervéig sem. Írva van, hogy Ó-Babylon pap-királyaitól kezdve Makedón Nagy Sándoron és római cézárokon át Henry Fordig számos nagy férfiak “Légyen!” szavára aránylag hamarosan nőttek ki sivatagok és bányák peremén márványwigwamokkal, sőt futószalagokkal ékes városok, de olyan városról sehol sem szólnak a történelem avasabb papírjai, még ha New Yorkban írták is őket tegnapelőtt, hogy az építők az egész palotasoros új várost
a maguk számára
építették volna, biztonság kedvéért nyomban és természetesen bele is költözve. Sztálinvárosról tehát nem mondható, hogy bebocsátásra várna a Történelem kapujában. Szó sincs róla. Alaposan túl jár a kapun. Benn a Történelem közepében.
A Harmincezer testmelegének belülről áradó rezgése közt, középen, a küszöbön, tehát mégis csak a kapuban, ülök én magam, immár három hónapja. Az vesse rám a küszöbön ücsörgés címén az első követ, aki háromhavi szemlélődés után könyvet, vagy akár csak riportot is el merne kezdeni, s aztán föléje merné írni címül: “Ez Sztálinváros!” Már pedig én efféle szándékkal kerültem ide, hogy ezt a címet valaha valahova felírjam. Tisztességes ember lévén, előre bevallom tehát, hogy ez az írás is a kapu alól származik, és ne is Sztálinváros valóságát keresse benne senki, hanem az én első gomolygó érzéseimet és gondolataimat a kapun való biztonságos bevonulás előtt.
Würtz Ádám: Sztálinváros (rézkarc)
A kapuba kerülésem
módja is merőben szokatlan és hiányzó tünet a történelem avasabb papírjain. A hűbériség ősibb rétegeiben még csak előfordultak gyér Török Bálintok, hogy holmi Tinódi Lantos Sebestyének feje fölé hajlékot, gyomrába étket rendeltek, azóta azonban a derék polgári kapitalizmus idején nem tudunk olyan magyar városról, amelyik tudatosan, szándékosan, kebelében lakozó írót igényelt volna, ellátva azt hajlékkal, és egyéb emberi derültségekkel, cserében csupán azt kívánva, hogy itt szerzett élményeit majdan használja föl írói alkotásaiban. Sztálinváros már e tárgykörben is messze jutott a bejáró kaputól.
Az írószövetség engem ajánlott, az ajánlás alapján pedig Sztálinváros vezetősége szívesen és kedvesen meghívott a városba telepedésre. Bár egy előző évtizeden át Budapesten is laktam a közvetlen megelőző évtizedben jó mélyen az Isten háta mögött, kétszáznegyven vasútkilométerre a fővárostól, egy óriási bihari faluban éltem. Nemcsak laktam ott, hangsúlyozom, hanem éltem, mert voltam én ott hivatásos tanító, hivatásos kubikos, mezei napszámos, részesarató, cséplőmunkás, s közben és végül a tanács vb jegyzőkönyvében és Dicsőségkönyvében megörökített “érdemű” író is. Alaposan benne éltem tehát a táj és a nép testében-lelkében. Az óriási falu hajdan kirívóan beteg képlete volt a zsíros-parasztság, nagybirtok, félparasztnak maradt néhány száz főnyi kendergyári munkásság és aránytalanul nagytömegű fél- vagy egész – nincstelen szegényparasztság társadalmi szőttesének. Debrecentől és Békéscsabától, tehát minden komolyabb várostól egyaránt 70-70 kilométerre, az alig-elmúlt Nagysárrét nádasainak és rónavizeinek helyén, félnomád vigasztalanságokkal testben-lélekben nyűgözve kunkorog sorsának szorításában a paraszti nép, mondhatni máig is, hiszen a leégett nádasok füstfelhője alatt még mindig nagy a homály, a sztyephagyományú idegrendszerek a nagy átalakulásból csak a morajt és a rázkódást bírják érzéssel és értelemmel követni. Idegeimben e sárréti homály sugalmaival, ezért hatódtam meg, amikor itt az anyag költészetének friss tömege a mellemre tenyerelt. Az volt az első felsistergő gondolatom, s az első hetekben éjjel-nappali gyötrő gondom: hogyan lehetne anyagilag és szervezetileg megoldani, hogy idehozzuk azokat a konoknak tűnő, pedig csak lelkileg árva sárréti parasztokat, s
odamutassuk nekik Sztálinvárost:
“Íme, ez a szocializmus jelene itt, s csak rajtatok múlik, hogy tifelétek is ez legyen a holnapja!” Olyan egyszerű és világos, mint egy villámcsapás. Azaz, hogy… Mégis, álljunk csak meg egy pillanatra. Igen. No…
Sztálinváros tíz évvel ezelőtt a hajdani Dunapentele meztelen szántóföldjeire kezdett épülni, fel is épült a harmincezerig. s ugyanezen meztelen szántóföldeken terjeszkedik a következő évtizedek felé. Sztálinváros helyenként bájos épületei, helyenként lenyűgöző épülettömbjei a pentelei fennsíkon nyújtóznak büszkén az ég felé, a régi Pentele “Óváros” néven közigazgatásilag hozzátartozik s lent van közvetlen mellette a völgyben, távolságilag elkülönülve nincs, sűrű autóbuszközlekedés szövi össze az új város egyéb részeivel, ellenben ezidén a tízéves jubileum alkalmára az erre illetékesek négyszáznál (!!!) több olyan pentelei parasztembert agitáltak össze, s hoztak fel az ünnepségekre, akik tíz év alatt egyetlen egyszer sem tették be a lábukat a tövükben égre nyúlt “kommunista fészekbe”. Mert haragudtak, sőt gyűlölködtek a tíz éve kisajátított és elcserélt ősi földjeikért. Szép csúcsteljesítménye az emberi konokságnak, és erős bizonyítéka, hogy a szocializmus megvalósítása sehol és soha sem könnyű, és egyszerű. Szóval, az sem bizonyos, hogy a sárrétiek isteni kinyilatkoztatásnak vennék azt, amit itt a szemükkel láthatnának. Kissé meghűlt az első sztálinvárosi forró gondolatom. Nem lehet még oly szép anyagi formákkal sem megváltoztatni az öröklött gondolatvilágot és életritmust. Lesújtó.
De hálistennek ez sem igaz. Kissé sunyin, mint kapuban illetékes jövevény, de mereven, szakadatlan figyelem az emberek mozgását a világvárosi jellegű utcákon, üzletekben, lépcsőházakban, lakásokban, étkező és szórakozó helyeken. A második legerősebb puha mellbetaszítást az “Otthon” című munkás-étkezőben szereztem. Csúcsforgalom idején mentem be, s a helyi sajtóból már tudtam róla, hogy régen túlzsúfolt, elégtelen a tér, a személyzet, a felszerelés, csúcs-időkben néha botrányosan akadozó a forgalom szervezése. Bent valóban a legnagyobb szorosság, sűrű emberpára, ellenben: félóraszámra figyelve az emberi hangokból, halk edény- és evőeszköz zörejekből összeszűrődő diszkrét zsongást, én ilyen
halkan kellemeset
egyszer-kétszer a Duna-parti idegenforgalmi nagyszállók éttermeiben hallottam valaha, de sem Budapest, sem egyéb ipari nagyvárosunk efféle helyein nem. Ott mindenütt durvább a hang, gorombább a mozdulat, éles és bántó a csörgés. S itt utcán, lépcsőházban, boltban, vagy akárhol sem lehet vontatott léptű parasztjárást, kajla vagy lomha “melós”-mozgást, vagányosan goromba testlendületeket látni, s ha igen, annak a hordozórakétájáról is nyomban kiderül, hogy csak az átmenő forgalom statisztikai tényezője. Végig lehet nézni a lépcsőházak, lakások általános ápoltságát, tisztaságát, mindenütt kiáltva kiáltanak a bizonyságok, hogy a célszerű, jó és szép életkörnyezet valósággal terrorizálja a befoglalt emberanyagot, tehát a formák hatásával nagyon hatásosan lehet szocialista érzés- és gondolatvilágot nevelni.
Ne higgyük azonban, hogy ez is olyan egyszerű. Köztudomású, hogy a város harmincezere legalább kétezer különféle szülő- vagy lakóhelyről verődött itt össze, és bizony a zöme a régi társadalom aljáról és pereméről. A hősibb múltban százával gyűltek itt össze huligánok, vagányok, paraszti fél- s egészbetyárok, és tudatos, szándékos, iskolázott politikai szabotőrök, céllal, vagy csak virtusból, esetleg nyomorban elfásult közönnyel romboltak, szennyeztek, rothasztottak, és terjesztették az új létesítmény reménytelenségét, értelmetlenségét. Mi harcot kellett itt vívni a vezetőknek, míg végre kisöpörték innen az ilyesféléket?! És nem csak az effélék ellen kellett küzdeni, hanem a faluról és városperemről ideszármazott jóindulatú, de a régi életformába vakon, szinte elmebetegen belekozmált kispolgári együgyűségekkel.
Körülbelül négy éve volt az utolsó eset, hogy egy paraszti származású építőmunkás-család disznót hizlalt a harmadik emeleti fürdőszoba fürdőkádjában. Olyan sok ügyességgel és áldozatkészséggel, hogy végül csak a szomszédságokba átszűrendő szakadatlan bűz leplezte le és szüntette meg a további zsírtermelő tevékenységet, mert az illetők még pálinkás kenyérrel is etetgették a mancsit, hogy ne ordítson. S a hősi korszak korábbi esztendeiben az ilyesmi majdnem általános volt. Csupán azért, mert
óriási volt a szakadék
az életforma-váltásban, és az átlagember egyénenkénti megvilágosodással soha nem is tudja ezeket áthidalni. Kétségbeesni viszont nem kell, mert ha a logikai meggyőzés magában nem is, de az anyagi életkeretek jóságával és szépségével együtt aránylag nagyon rövid idő alatt mégis győzni tud.
Ma már mindenütt fürödnek a fürdőkádakban, s a hajdani makacs ragaszkodók legföljebb annyit őriztek meg a régi életformából, hogy esetleg bicskát rántana ránk valamelyik, ha név szerint, vagy szeme közé fel mernénk emlegetni a fürdőszobában való disznóhizlalást. És még talán ezt sem egyéni szégyenkezésből, hanem a város hírnevének tisztaságáért. Mert a kétezer helyről összeverődött “Harmincezerek”, ha közösségi szempontból sok gyarlóságot, sőt betegséget is hurcolnak még magukban, és időnként féktelen dühvel meg is marják egymást, netalán, kifelé azonban sokkal feltűnőbben büszkék a városukra, mint a történelmi városok gyökeres bennszülöttei. És én azt hiszem, a lokálpatriotizmus a történelmi városoknak is használ, a múlttalan szocialista városnak pedig még inkább, ám azt mindenesetre bebizonyítja, hogy a városnak már nemcsak lakossága, hanem élő társadalma is kezd lenni.
Fodor Sándor Barsi Dénes bronz mellszobra az MMK bejárata mellett
/elhelyezve: 1990
És ebbe a társadalomba én is hamarosan belépek a kapuból, hogy részletesebb és hiteles híreket adjak róla a Mának, és talán a Holnapnak is.
