Sztálinváros kapujában

280 0


Élet és Irodalom – 1960. január 6.

Barsi Dénes:

Szó sincs róla, mintha Sztálinvárosnak valóban város­kapuja volna. Inkább tökéle­tes történelmi ellenkezője annak az ó- és középkori várostípusnak, amelyik fallal és városkapuval rekesztette el magát a körötte élő világ ve­szedelmeitől, de egyúttal an­nak szabad, megújító, élet­gazdagító vérkeringésétől is. Ha szeretünk szavakkal és fo­galmakkal költőien játszani, a kapu körül hancúrozva azt is mondhatnánk például, hogy nem a kapu van a városon, hanem a város van a kapu­ban. Tízéves történelmi ará­nyokban csecsemőinek nevez­hető életkorával ő maga áll, bebocsátásra várva, a Törté­nelem kapujában. De ez épp­úgy nem igaz, mint ahogy a városkapu sem igaz.
A történelmileg fejlődött ember-telepek, legalább is ezen a tájon, évszázadok hosszú során jutottak el a har­mincezres lélekszámhoz, valamint olyan tökéletesen kor­szerű ipari nagyüzemekhez, hogy értelmes munka jutal­mául fehér kenyérrel és se­lyempaplannal láthassák el az utolsó lábig ezt a harmincezres lélekszámot. Sőt, vannak több évezredes városok, nagyüze­mek sokaságával, templomok és paloták temérdekségével, lakosok millióival, amelyek nem hogy az utolsó láb paplanáig nem jutottak el, hanem a paplannak a program-tervéig sem. Írva van, hogy Ó-Babylon pap-királyaitól kezd­ve Makedón Nagy Sándoron és római cézárokon át Henry Fordig számos nagy férfiak “Légyen!” szavára aránylag hamarosan nőttek ki sivata­gok és bányák peremén már­ványwigwamokkal, sőt futó­szalagokkal ékes városok, de olyan városról sehol sem szól­nak a történelem avasabb pa­pírjai, még ha New Yorkban írták is őket tegnapelőtt, hogy az építők az egész palotasoros új várost

a maguk számára

építették volna, biztonság kedvéért nyomban és termé­szetesen bele is költözve. Sztálinvárosról tehát nem mond­ható, hogy bebocsátásra vár­na a Történelem kapujában. Szó sincs róla. Alaposan túl jár a kapun. Benn a Törté­nelem közepében.
A Harmincezer testmele­gének belülről áradó rezgése közt, középen, a küszöbön, te­hát mégis csak a kapuban, ülök én magam, immár három hónapja. Az vesse rám a kü­szöbön ücsörgés címén az első követ, aki háromhavi szemlé­lődés után könyvet, vagy akár csak riportot is el merne kez­deni, s aztán föléje merné ír­ni címül: “Ez Sztálinváros!” Már pedig én efféle szándék­kal kerültem ide, hogy ezt a címet valaha valahova felír­jam. Tisztességes ember lé­vén, előre bevallom tehát, hogy ez az írás is a kapu alól származik, és ne is Sztálinváros valóságát keresse benne senki, hanem az én első gomolygó érzéseimet és gondo­lataimat a kapun való bizton­ságos bevonulás előtt.


Würtz Ádám: Sztálinváros (rézkarc)

A kapuba kerülésem

módja is merőben szokatlan és hiányzó tünet a történelem avasabb papírjain. A hűbé­riség ősibb rétegeiben még csak előfordultak gyér Török Bálintok, hogy holmi Tinódi Lantos Sebestyének feje fölé hajlékot, gyomrába étket ren­deltek, azóta azonban a de­rék polgári kapitalizmus ide­jén nem tudunk olyan ma­gyar városról, amelyik tuda­tosan, szándékosan, kebelében lakozó írót igényelt volna, ellátva azt hajlékkal, és egyéb emberi derültségekkel, cseré­ben csupán azt kívánva, hogy itt szerzett élményeit majdan használja föl írói alkotásai­ban. Sztálinváros már e tárgy­körben is messze jutott a be­járó kaputól.
Az írószövetség engem ajánlott, az ajánlás alapján pedig Sztálinváros vezetősé­ge szívesen és kedvesen meg­hívott a városba telepedésre. Bár egy előző évtizeden át Budapesten is laktam a köz­vetlen megelőző évtizedben jó mélyen az Isten háta mö­gött, kétszáznegyven vasútkilométerre a fővárostól, egy óriási bihari faluban éltem. Nemcsak laktam ott, hangsúlyozom, hanem éltem, mert voltam én ott hivatásos tanító, hivatásos kubikos, me­zei napszámos, részesarató, cséplőmunkás, s közben és végül a tanács vb jegyző­könyvében és Dicsőségköny­vében megörökített “érdemű” író is. Alaposan benne éltem tehát a táj és a nép testében-lelkében. Az óriási falu haj­dan kirívóan beteg képlete volt a zsíros-parasztság, nagy­birtok, félparasztnak maradt néhány száz főnyi kendergyá­ri munkásság és aránytalanul nagytömegű fél- vagy egész – nincstelen szegényparaszt­ság társadalmi szőttesének. Debrecentől és Békéscsabától, tehát minden komolyabb vá­rostól egyaránt 70-70 kilométerre, az alig-elmúlt Nagysárrét nádasainak és rónavi­zeinek helyén, félnomád vi­gasztalanságokkal testben-lélekben nyűgözve kunkorog sorsának szorításában a pa­raszti nép, mondhatni máig is, hiszen a leégett nádasok füstfelhője alatt még min­dig nagy a homály, a sztyephagyományú idegrendszerek a nagy átalakulásból csak a mo­rajt és a rázkódást bírják ér­zéssel és értelemmel követni. Idegeimben e sárréti ho­mály sugalmaival, ezért ha­tódtam meg, amikor itt az anyag költészetének friss tö­mege a mellemre tenyerelt. Az volt az első felsistergő gon­dolatom, s az első hetekben éjjel-nappali gyötrő gondom: hogyan lehetne anyagilag és szervezetileg megoldani, hogy idehozzuk azokat a konoknak tűnő, pedig csak lelkileg árva sárréti parasztokat, s

odamutassuk nekik Sztálinvárost:

“Íme, ez a szocializmus jele­ne itt, s csak rajtatok múlik, hogy tifelétek is ez legyen a holnapja!” Olyan egyszerű és világos, mint egy villámcsapás. Azaz, hogy… Mégis, áll­junk csak meg egy pillanat­ra. Igen. No…
Sztálinváros tíz évvel ez­előtt a hajdani Dunapentele meztelen szántóföldjeire kez­dett épülni, fel is épült a har­mincezerig. s ugyanezen mez­telen szántóföldeken terjesz­kedik a következő évtizedek felé. Sztálinváros helyenként bájos épületei, helyenként le­nyűgöző épülettömbjei a pentelei fennsíkon nyújtóznak büszkén az ég felé, a régi Pentele “Óváros” néven köz­igazgatásilag hozzátartozik s lent van közvetlen mellette a völgyben, távolságilag elkü­lönülve nincs, sűrű autóbusz­közlekedés szövi össze az új város egyéb részeivel, ellen­ben ezidén a tízéves jubileum alkalmára az erre illetékesek négyszáznál (!!!) több olyan pentelei parasztembert agitál­tak össze, s hoztak fel az ünnepségekre, akik tíz év alatt egyetlen egyszer sem tették be a lábukat a tövükben égre nyúlt “kommunista fészekbe”. Mert haragudtak, sőt gyűlöl­ködtek a tíz éve kisajátított és elcserélt ősi földjeikért. Szép csúcsteljesítménye az embe­ri konokságnak, és erős bizo­nyítéka, hogy a szocializmus megvalósítása sehol és soha sem könnyű, és egyszerű. Szóval, az sem bizonyos, hogy a sárrétiek isteni kinyilatkoz­tatásnak vennék azt, amit itt a szemükkel láthatnának. Kis­sé meghűlt az első sztálinvárosi forró gondolatom. Nem lehet még oly szép anyagi formákkal sem megváltoztatni az öröklött gondolatvilágot és életritmust. Lesújtó.
De hálistennek ez sem igaz. Kissé sunyin, mint kapuban illetékes jövevény, de mere­ven, szakadatlan figyelem az emberek mozgását a világvá­rosi jellegű utcákon, üzletek­ben, lépcsőházakban, laká­sokban, étkező és szórakozó helyeken. A második legerő­sebb puha mellbetaszítást az “Otthon” című munkás-étke­zőben szereztem. Csúcsforga­lom idején mentem be, s a he­lyi sajtóból már tudtam róla, hogy régen túlzsúfolt, elégte­len a tér, a személyzet, a fel­szerelés, csúcs-időkben néha botrányosan akadozó a forga­lom szervezése. Bent való­ban a legnagyobb szorosság, sűrű emberpára, ellenben: félóraszámra figyelve az em­beri hangokból, halk edény- és evőeszköz zörejekből összeszűrődő diszkrét zsongást, én ilyen

halkan kellemeset

egyszer-kétszer a Duna-parti idegenforgalmi nagyszállók éttermeiben hallottam vala­ha, de sem Budapest, sem egyéb ipari nagyvárosunk ef­féle helyein nem. Ott minde­nütt durvább a hang, gorom­bább a mozdulat, éles és bán­tó a csörgés. S itt utcán, lép­csőházban, boltban, vagy akár­hol sem lehet vontatott léptű parasztjárást, kajla vagy lom­ha “melós”-mozgást, vagányosan goromba testlendüle­teket látni, s ha igen, annak a hordozórakétájáról is nyom­ban kiderül, hogy csak az át­menő forgalom statisztikai té­nyezője. Végig lehet nézni a lépcsőházak, lakások általá­nos ápoltságát, tisztaságát, mindenütt kiáltva kiáltanak a bizonyságok, hogy a célsze­rű, jó és szép életkörnyezet valósággal terrorizálja a be­foglalt emberanyagot, tehát a formák hatásával nagyon hatásosan lehet szocialista ér­zés- és gondolatvilágot ne­velni.
Ne higgyük azonban, hogy ez is olyan egyszerű. Köztudomá­sú, hogy a város harmincezere legalább kétezer különféle szülő- vagy lakóhelyről verő­dött itt össze, és bizony a zö­me a régi társadalom aljáról és pereméről. A hősibb múltban százával gyűltek itt össze hu­ligánok, vagányok, paraszti fél- s egészbetyárok, és tuda­tos, szándékos, iskolázott po­litikai szabotőrök, céllal, vagy csak virtusból, esetleg nyo­morban elfásult közönnyel romboltak, szennyeztek, rot­hasztottak, és terjesztették az új létesítmény reménytelensé­gét, értelmetlenségét. Mi har­cot kellett itt vívni a vezetők­nek, míg végre kisöpörték in­nen az ilyesféléket?! És nem csak az effélék ellen kellett küzdeni, hanem a faluról és városperemről ideszármazott jóindulatú, de a régi életfor­mába vakon, szinte elmebete­gen belekozmált kispolgári együgyűségekkel.
Körülbelül négy éve volt az utolsó eset, hogy egy paraszti származású építőmunkás-csa­lád disznót hizlalt a harmadik emeleti fürdőszoba fürdőkád­jában. Olyan sok ügyességgel és áldozatkészséggel, hogy vé­gül csak a szomszédságokba átszűrendő szakadatlan bűz leplezte le és szüntette meg a további zsírtermelő tevé­kenységet, mert az illetők még pálinkás kenyérrel is etetgették a mancsit, hogy ne ordít­son. S a hősi korszak korábbi esztendeiben az ilyesmi majd­nem általános volt. Csupán azért, mert

óriási volt a szakadék

az életforma-váltásban, és az átlagember egyénenkénti megvilágosodással soha nem is tudja ezeket áthidalni. Két­ségbeesni viszont nem kell, mert ha a logikai meggyőzés magában nem is, de az anyagi életkeretek jóságával és szép­ségével együtt aránylag na­gyon rövid idő alatt mégis győzni tud.
Ma már mindenütt fürödnek a fürdőkádakban, s a haj­dani makacs ragaszkodók leg­följebb annyit őriztek meg a régi életformából, hogy esetleg bicskát rántana ránk va­lamelyik, ha név szerint, vagy szeme közé fel mernénk em­legetni a fürdőszobában való disznóhizlalást. És még talán ezt sem egyéni szégyenkezés­ből, hanem a város hírnevének tisztaságáért. Mert a kétezer helyről összeverődött “Harmincezerek”, ha közösségi szempontból sok gyarlóságot, sőt betegséget is hurcolnak még magukban, és időnként féktelen dühvel meg is mar­ják egymást, netalán, kifelé azonban sokkal feltűnőbben büszkék a városukra, mint a történelmi városok gyökeres bennszülöttei. És én azt hi­szem, a lokálpatriotizmus a történelmi városoknak is használ, a múlttalan szocialista városnak pedig még inkább, ám azt min­denesetre bebizonyítja, hogy a városnak már nemcsak la­kossága, hanem élő társadalma is kezd lenni.


Fodor Sándor Barsi Dénes bronz mellszobra az MMK bejárata mellett
/elhelyezve: 1990

Barsi Dénes élete

És ebbe a társadalomba én is hamarosan belépek a kapu­ból, hogy részletesebb és hi­teles híreket adjak róla a Má­nak, és talán a Holnapnak is.

 

Dunaujvaros
Az oldal HTTP-sütiket használ a jobb működésért. View more
Cookies settings
Rendben
Privacy & Cookie policy
Privacy & Cookies policy
Cookie name Active

http://dunaujvarosmesel.hu

Melyek azok a személyes adatok, amiket gyűjtünk és milyen céllal gyűjtjük ezeket

Hozzászólások

Hozzászólás beküldésekor a hozzászólási űrlapban megadottakon kívül begyűjtésre kerül a hozzászóló IP címe és a böngészőazonosító karakterlánc a kéretlen tartalmak kiszűrése céljából. A weboldal külső, DISQUS hozzászólás rendszert használja.

Más honlapokról származó beágyazott tartalmak

A honlapon elérhető bejegyzések külső forrásból származó beágyazott tartalmakat (pl. videók, képek, cikkek stb.) használhatnak. A külső forrásból származó beágyazott tartalmak pontosan úgy viselkednek, mintha meglátogattunk volna egy másik honlapot. Ezek a webhelyek lehetséges, hogy adatot gyűjtenek a látogatókról, sütiket vagy harmadik féltől származó követőkódot használnak, figyelik a beágyazott tartalommal kapcsolatos felhasználói viselkedést, ha rendelkezünk felhasználói fiókkal és be vagyunk jelentkezve az oldalra.

Felhasználói adatok

Felhasználói személyes adatokat az oldal nem gyűjt. A külső hozzászólás rendszerben pedig a felhasználó saját maga rendelkezik a megadott információkkal. Erről a szolgáltatásról bővebben:

https://disqus.com/

A látogatók által beküldött hozzászólásokat automatikus spamszűrő szolgáltatás ellenőrizheti. Ha hozzászólunk, a hozzászólás és annak metaadatai nem meghatározható ideig a rendszerben maradnak. Ennek célja, hogy az összes ezt követő bármely hozzászólás általunk megismertté és jóváhagyottá váljon, azaz ne kerüljön fel a moderálandó hozzászólások listájára.

Kapcsolati adatok

Az oldallal kapcsolatosan az Impresszum oldalon tehetnek fel kérdéseket egy tetszőleges névvel, és egy email címmel, amennyiben választ is kérnek. Ezeket az adatokat a rendszer nem tárolja, csak továbbítja.

Save settings
Cookies settings