Néphadsereg – 1960. június 25.
10 éves Sztálinváros képeslap
fotó: Dunaújváros története képeslapokon
A pentelei fák
Tíz esztendővel ezelőtt – miután jó darabon levágták az őszről maradt kukoricaszárat – a kertészek fákat ültettek a kopár pentelei fennsíkra. Fiatal, gyenge kis facsemeték voltak ezek, s a Duna felett nyargaló szél egyiküket-másikukat el is döntötte, ki is csavarta. Többségük azonban gyökeret eresztett, s lombosodni kezdett, kötötte a földet, végezte – József Attila szavaival – a “marxi munkát”.
Cseperedő fák – véderdő a város és a gyár között
fotó: MTI/Intercisa múzeum
S ma?
Sztálinváros tízéves jubileumi ünnepségeinek sorozatában a város lakói és vezetői baráti találkozóra hívták össze azokat az építőket, akik annak idején megvetették az új gyárváros alapjait. A tudósítás beszámol a vendégek fogadtatásáról, ünnepélyes és kedves eseményekről, városnézésről – s itt egy mondat.
“A résztvevők együttesen indultak a város és a vasmű megtekintésére, közben meg-megálltak egy-egy épületnél s megpihentek a Kiserdőben, amely hűs árnyat adó, igazi erdővé sűrűsödött.”
Találkozás a 10 éves város régi építőivel és vezetőivel
fotó: Tapolczai Jenő: Egy elnök naplója
Tapolczai Jenő – Egy elnök naplója
Nem tudom, ott voltak-e a kertészek s önkéntes segítőtársaik, akik a Kiserdőt ültették – bizonyára róluk sem feledkeztek meg. Nem lett volna ildomos. Bármennyire is tisztelem az építőket, a tervezőket, a munkavezetőket, számomra mégis ezek az emberek testesítik meg Sztálinváros igazi bábáit.
Mert a faültetésben van egy szép, emberi szimbólum: az embert túlélő, szép alkotás létrehozásának szimbóluma. Ott rejlik benne a természetet a maga képére formáló, alakító ember munkája. A fák növekedésében, lombosodásában, termésében a munka haszna teljesedik ki.
Nem tehetek róla: egész Sztálinvárost úgy tekintem, mint egy sokgyökerű, karcsú, hatalmas fát ott fenn, a pentelei parton. Egy tízéves fát, amely most fordul termőre. S építőit: kertészeknek, akik egyengették, óvták, táplálták s most megpihennek egy percre árnyékában.
Tudom, hogy minden hasonlat sántít – ez sem tökéletes. Sztálinváros több, gazdagabb, sokoldalúbb, semhogy egyetlen képbe lehetne rögzíteni, ötezerkétszáz család otthona, a magyar nehézipar fellegvára, nagykohók, hengerművek, sokféle más üzem, s az emberek, ennek az új városnak az emberei, akik valami egészen különös ragaszkodással fordulnak városuk felé – mindezt nem lehet egy hasonlatba összefoglalni anélkül, hogy ne szegényítenék a képet.
Séta az erdőben
fotó: MTI/Intercisa múzeum
S mégis: minden siker és balsiker, minden időleges baj és tartós fellendülés, minden emberi, üzemi és városképi adat, hír, tudósítás ellenére a sztálinvárosi fák testesítik meg számomra az új várost. A fák, melyek – mohó gyökereikkel elválaszthatatlanul a pentelei földbe tapadva – erdővé sűrűsödtek, lassú lélegzetükkel cserélik a város levegőjét; a fák, amelyek hangtalanul és szerényen végzik a marxi munkát.
(f)
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.










