Állandósult öröm
A fogadónapokon, amelyeknek rendszeres megtartására mindig nagy súlyt helyeztem, a lakásügyektől a bölcsődei és óvodai elhelyezésig, a legkülönbözőbb családi ügyekig az emberek mindent elpanaszoltak, orvoslást vagy tanácsot kértek tőlem. Mindig úgy éreztem, bizalommal fordultak hozzám, s ez az érzés – amellett, hogy a fokozott felelősséget hangsúlyozta – új erőt adott számomra, nem hagyta, hogy közömbössé váljak. Egy időben nagyon sok probléma adódott az óvárosi, a volt pentelei parasztok körében. Egyrészt azért, mert a gyár- és a városépítés céljaira kisajátított ingatlanaikért kártalanítást követeltek, s a rajtuk esett jogos sérelem miatt jogorvoslatot kértek. Ugyanis eleinte gyakran elmulasztották a szabályszerű kisajátítási eljárást lefolytatni és a volt földtulajdonosokat kártalanítani. Voltak olyan esetek, amikor már alapozták az épületeket, sőt már a falai is szemlátomást magasodtak, de a földtulajdonossal még csak nem is beszéltek. Akadtak persze jogtalan követelések is. A kuszaságot csak fokozta a megbízható nyilvántartás és az iratok hiánya. Ez sok bonyodalommal járt együtt. Itt jegyzem meg, hogy gondokat okozott a kisajátítási eljárás akkor is, ha törvényes úton és eszközökkel folyt le, mert a parasztok legnehezebben saját földtulajdonukról mondtak le. Sok vihart kevert az a kuláklistára felvett 50 család, akiket még 1950 szeptemberében Dunapenteléről kitelepítettek, majd később visszatelepültek. Őket, a szülőfalujuktól messze vidékre elhurcoltakat, nyilvánosan rehabilitáltuk. Nehézséget jelentett azonban számunkra, hogy ezek az emberek hazatérvén keresték az óvárosi földjüket, kártalanítást követeltek, ügyük rendezése nem lehetett közömbös a számunkra.
Tizenöt helyett – egyet!
Az egyik fogadónapomon, illetve utána, kellemetlen helyzetbe kerültem. Felkeresett egy háromtagú parasztküldöttség, és elpanaszolta, hogy a kertekben levő gyümölcsösük termését meglopják a városbeli dolgozók. Példákkal bizonyították, hogy legutóbb a szilvatermésüket dézsmálták meg erősen. Igyekeztem az embereket megnyugtatni, megígértem, hogy a helyi rendőrkapitányság vezetőjével beszélek, és igyekszünk odahatni, hogy jogos panaszuk megszűnjön. Estefelé, amikor hazamentem, majd kővé meredtem, mert Kati lányom – aki ekkor az általános iskola II. osztályába járt – azzal dicsekedett, hogy délután három tanulótársával szilvát szedett. Elmondta, hogy mások is ott voltak, s “el sem képzelem, milyen finom volt”. Így odahaza az atyai dorgálás, “hivatalból” pedig a rendőrséggel való megbeszélés volt a feladatom.
A munkásokkal való kapcsolatunk egyik formája a munkásgyűlés volt. A városi tanács vezetői a tanácstagokkal együtt jelentek meg az üzemi kollektívák előtt. Itt a város problémáiról s a várospolitikai célkitűzésekről beszéltünk. Egyik alkalommal az ellátás kérdései szerepeltek napirenden. A gyűlés épp azon a napon volt, amikor a Belkereskedelmi Minisztérium egyik vezetője nyilatkozott a sajtó munkatársainak arról, hogy mától kezdve 15-20 fajta péksüteményt lehet az üzletekben vásárolni. Az egyik felszólaló a Vasműben tartott gyűlésünkön is utalt erre, majd arra kért, mondjam meg az illetékeseknek a Belkerben, hogy ők nem akarnak 15 féle süteményt, csak egyet, de azt lehetőleg frissen. Ez nagy bírálat volt a minisztérium és a tanács címére egyaránt. Sajnos, két évtized távlatából is azt kell megállapítani, hogy a hibák e téren nem szűntek meg teljesen. Ma is úgy van, mint akkoriban: a sütőipar a kereskedelemre, a kereskedelem a sütőiparra hárítja a felelősséget, ha a kenyér vagy péksütemény minőségére panasz van.
A munkásgyűléseknek nagyszerű eredményei voltak. Külön öröm volt az összes jelenlevők számára, amikor jelenthettük a gyűlésnek egy-egy létesítmény megvalósulását, kiváltképp, ha abban a munkáskollektívák társadalmi munkája is benne volt. Az egyik ilyen gyűlésen különösen sok kérdés hangzott el a távfűtésről, a lakásépítésről, a várható kilátásokról a város fejlesztését illetően. Szóvátették, miért nem térünk rá a trolibusz-közlekedésre? Az egyik felszólaló – nagy derültséget keltve – azt kérdezte, mi a tervünk a Duna másik oldalának beépítésével, ő úgy hallotta, van ilyen tervünk, de akkor foglalkoznunk kellene egy Duna-híd építésével is. Nem kellene nagyobb híd – jegyezte meg a végén -, csak akkora, hogy éppen átérjen a túloldalra. A másik azt kérdezte, mikor fognak a Vasmű úton a sárga villamoskocsik csilingelni? Az ehhez hasonló kérdésekre – ha mosolyogtunk is rajtuk – komoly választ kellett adni.
Sztálinváros és a nagyívű tervek
Az ilyen jellegű érdeklődés azonban azt is igazolta, hogy az emberi fantáziának nincs határa. A játszóterekről is gyakran szó esett. A lakók egy alkalommal a gyermekzsivajt kifogásolták, mire az egyik honpolgár megjegyezte: az a legnagyobb baj, hogy a hinták is nyikorognak. Aztán egyik társa azzal foglalkozott, hogy a felnőttek este – ha egy kicsit felöntenek a garatra – hintáznak, használják a játszótereket. Az ilyen és hasonló felszólalások igen sokszor nagy derültséget keltettek. Ezeknek a megnyilvánulásoknak azért örültem, mivel látnom kellett: az emberek fel tudnak oldódni, a gyűlés, a nyilvános szereplés nem feszélyezi őket. Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy a családiasságnak ez a megnyilvánulása bármiféle közéleti fórumnak csak a javára válik.
Izgalmas hétköznapok
Visszatekintve a Dunaújvárosban eltöltött évekre, ma is elgondolkodtat, mennyi ünnepnapot éltem ott át a város lakóival együtt. Hiszen, volt olyan esztendő, különösen 1957-től kezdve, amikor csaknem minden héten felavattunk valamit. A létesítményekben való gondolkodás szinte már szokásunkká vált, s ez hallatlanul jó érzés volt mindannyiunk számára. Azt jelentette ugyanis, hogy van értelme a sok munkának, fáradozásnak. Mert munka az mindig bőven volt. Egyetlen szürke, unalmas hétköznapra sem emlékszem.
A helybeliek, s hozzáteszem: a magam lokálpatriotizmusát állandó sikerélmények táplálták, az a körülmény, hogy mindazt, amit elhatároztunk, államunk segítségével sorra-rendre meg is valósítjuk. Nagy magabiztosságot kölcsönöz ez az embernek, és természetesen megvannak a maga buktatói is. Fenn áll annak a veszélye, hogy a szüntelen előrehaladás következtében az ember egy idő után kevesebb figyelmet fordít a soha nem mellőzhető részletekre, elveszíti a kontrollt önmaga fölött. Vagy azzal, hogy “túllihegi” a teendőket a saját egészségi állapotát károsítja.
Úgy érzem, hogy nekünk, dunaújvárosi vezetőknek sikerült elkerülnünk a legtöbb buktatót, bár voltunk, vagyunk néhányan, akik belebetegedtünk a fejlődés tempójába. Az én esetemben is jelentkezett a túlterhelés káros hatása, amikor hozzákezdtem napi munkám mellett a jogi egyetem elvégzéséhez. Ettől kezdve hat éven át reggel négy órakor keltem, nem aludtam többet napi öt óránál. Kezdetben ez elegendőnek bizonyult, később azonban egyre jobban éreztem az elhatalmasodó fáradtságot, azt, hogy kiesek az egészséges életritmusból. Ami ebben különösen fájdalmas volt: nem tudtam annyit foglalkozni a családommal, mint kellett volna. A gyermeknevelés, a háztartás gondja teljes egészében a feleségemre hárult. Szerencsére nála jobban én sem tudtam volna rendben tartani otthoni dolgainkat, bár az is igaz, hogy az én túlterheltségem őrá is pluszterheket rakott. Ha nehezen is, de előrehaladtam az egyetemi tanulmányokban. Amikor jogi doktorrá avattak, ez olyan öröm volt számomra, hogy még azt is elfelejtettem, hogy az egyetemi tanulás évei alatt szereztem a cukorbetegséget, ami most már életem végéig elkísér.
Mindemellett úgy látom, hogy a fejlődés irama nem sodort el, nem vitt félre, s ez véleményem szerint annak köszönhető, hogy városunk közvéleménye kezdettől fogva aktívan részt vett a közéletben, mindenben segített, amit fontosnak tartott, s nagy szerencsénk, hogy ugyanazt tartotta fontosnak, amit mi, a város vezetői. Arcok villannak föl a messzi múltból, emberek, akiknek soha nem kellett kétszer mondani, ha valamiben a közreműködésüket kértük. Közöttük tanultam meg, vált a véremmé, hogy ha jó ügyről van szó, az emberek mellénk állnak, persze a vezetők személyes példamutatása nem maradhat el!
Városunk társadalmi – ma úgy nevezik: településfejlesztő – munka-akcióinak sikere más vidékeken is példamutatónak bizonyult. Aminek mi az előőrsei voltunk, az később országszerte polgárjogot nyert.
Városunk idegenforgalma
Az idegenforgalom, a vendégjárás kezdettől fogva városunk egyik jellemzője volt. Már az építés kezdeti szakaszában tömegesen látogatták a várost a hazai és a külföldi érdeklődők, akik nálunk kívántak meggyőződni a szocializmusban természetes, töretlen építő lendületről, az alkotóereje tudatára ébredt nép teremtő kedvéről. A cikcakk-politika időszaka alatt persze hullámzott ez az érdeklődés. Még ha az ellenség kirakatvárosnak hirdette is városunkat, mi mindig fáradhatatlanok voltunk a vendégek fogadásában. Azzal a meggyőződéssel tettük ezt, hogy megmutatni mindazt, ami itt, a pentelei fennsíkon történt, szükségszerű, politikai feladatunk.
Hiszen itt negyedszázaddal ezelőtt jelenkori történelmünk egyik legnagyobb alkotásához fogtunk. Annak idején sokat vitattuk ezt a kérdést azokkal is, akik az idegenforgalom irányítói voltak. Ma is bizton hiszem, hogy a mi álláspontunk volt a helyes. Mi ugyanis azt állítottuk, hogy amennyire fontos népünk, kultúránk megismerése szempontjából a múltat ismerni, az évszázadok küzdelmét, harcait tudni, annyira fontos, hogy megismerjük azt, amit a magyar nép szabadsága birtokában teremtett, miután kezébe vette sorsának irányítását.
Ahogy az évek múltak, városunkban az idegenforgalom egyre nagyobb méreteket öltött, ezért felmerült annak szükségessége, hogy azt tervszerűen irányítsuk, fejlesszük. A belföldi vendégek között sokan voltak, akik valaha, az alapok lerakásánál társadalmi munkásként dolgoztak itt, s ilyenkor keresték azt a helyet, ahová először kivonultak munkára, azt az épületet, amelynek megalapozásánál ők is részt vettek, és amelyre legtöbbször alig ismertek rá, mivel azóta teljesen beépült a környéke.
Az idegenforgalmat fellendítette a város jogi helyzetének tisztázása is. A városi tanács többször is behatóan foglalkozott az idegenforgalom kérdéseivel. Az ilyen megbeszélések, eszmecserék során a végrehajtó bizottság megállapította, hogy a városba látogatók számára mindenekelőtt szép és tiszta városképet kell teremteni és a szórakozási lehetőséget is biztosítani kell. Emellett az üzlethálózatot és a vendéglátóipart is kultúráltabbá kell tenni. Ennek nyomán került előtérbe a Vidám Park fejlesztése és egy kiválóan vezetett Halászcsárda létrehozása, kitűnő zenekarral, ahol a bel- és külföldi látogatók egyaránt jól érzik magukat.
Mialatt mindezek megvalósításán fáradoztunk, nagy harc árán, egy önálló idegenforgalmi előadói státust hoztunk létre, melyet a több nyelven beszélő Pogonatu Mártával töltöttünk be. Nem sokkal ezután Idegenforgalmi Bizottságot létesítettünk Sófalvi István, a városi tanács akkori elnökhelyettese vezetésével. Az idegenforgalom rohamos fejlődésére egyébként mi sem jellemzőbb, mint az, hogy 1958 novemberében, amikor e témát tárgyalta a városi tanács plénuma, arról számoltunk be, hogy az év elejétől októberig városunkat mintegy 100 000 belföldi és 4000 külföldi vendég látogatta meg, akik elismeréssel szóltak a látottakról és általában jó benyomásokkal távoztak. Az idegenforgalom további fellendülése eredményezte, hogy még ebben az évben, 1958. június 12-én létrehoztuk a Városi Idegenforgalmi Hivatalt Vida Imréné vezetésével. S most már még jobban, tervszerűbben foglalkoztunk a hozzánk érkező vendégek fogadásával, kalauzolásával. Erre a célra jelentős számú idegenvezetőt képeztünk ki, részükre a párt és a tanács vezetői ismeretterjesztő előadásokat tartottak, így a városra vonatkozó ismeretanyag birtokában kitűnően ellátták feladatukat.
Bőségesen jutott azonban feladat a város vezetői számára is, akiknek a párt, a kormány, a minisztériumok és főhatóságok Magyarországon járt vendégeit kellett fogadniuk. Akkoriban híre járt Nyugaton annak, hogy aki hazánkban jár és kiutazásakor városunk pecsétje nincs az útlevelébe beütve, nem engedik ki az országból mindaddig, míg városunkat meg nem nézi. Biztos, hogy a nagy látogatottság, a növekvő idegenforgalom városunk vezetőinek munkaidejét is erősen igénybe vette. Gyakran olyanok voltunk, mint az agyonlátogatott tsz, de mi szívesen és fáradhatatlanul dolgoztunk.
A külföldiek fogadásának “főpróbájára” úgy érzem, az ellenforradalom után, 1957 tavaszán került sor, amikor a Külügyminisztérium politikai főosztálya a Bécsbe akkreditált külföldi – nagyszámban nyugati – sajtótudósítókat meghívta, látogassanak el városunkba. Mint később megtudtuk, a látogatáson a Szabad Európa Rádió is képviseltette magát.
A városról és a Vasműről szóló tájékoztató az Arany Csillag Szálló különtermében zajlott le, amelyet Borovszky Ambrussal tartottam. A szakmai kérdésekre Borovszky kitűnően válaszolt, majd rázósabb, hellyel-közzel provokatív jellegű kérdések következtek. Ilyen volt például az is, hogy hányan távoztak a városból az 1956-os események ideje alatt. A válasz az volt, hogy számuk mindössze néhány százra tehető, de úgy gondoljuk, hogy azóta már osztrák szomszédaink is meggyőződtek arról, hogy jelenlétük városunkban mennyi gondot okozott.
Malinovkszkij, a Szovjetunió honvédelmi minisztere Dunaújvárosban /1966
Egy másik kérdés az volt: hová tervezzük a templom építését. Erre azt a választ adtuk, hogy még nem terveztünk eddig, mert nem volt rá igény, hozzátéve, hogy a város óvárosi részében van katolikus és evangélikus templom is, ami lehetővé teszi a hívők számára vallásuk gyakorlását. Ezután azzal kapcsolatban tettek fel kérdést, hogy miként kerültünk a város élére. Milyen a választási rendszerünk és milyen az iskolai végzettségünk? A várospolitikai és városfejlesztési kérdésekbe miként szólhatnak bele a választók? Ezekre természetesen megkapták a megfelelő, részletes választ. Ezt követően a kereseti és lakásviszonyokkal kapcsolatos kérdések hangzottak el.
Elmondottuk, hogy a város végleges lakói már összkomfortos, gázzal is ellátott modern lakásokban laknak, valamennyi lakást a Vasműből látnak el távfűtéssel, és hozzáfűztük, hogy mindezek a munka- és életkörülmények azért biztosíthatók, mert hazánkban a dolgozó nép vette kezébe sorsának irányítását. Azután a város és a Vasmű megtekintése következett, amely a gyakorlatban igazolta mindazt, amiről mi számot adtunk. Ekkor már több kérdés nem hangzott el, vendégeink egész magatartásán látszott, hogy teljesen leköti őket a sokféle látnivaló.
“Írják a valóságot!”
A továbbiakban még számos újságírócsoport látogatott el hozzánk. Kettőről kívánok e helyen külön is megemlékezni. Két hónappal a nyugati újságírók után újabb küldöttséget fogadtunk, ezúttal haladóbb szellemiségű emberekről volt szó.
Miután tájékoztattam őket életünkről, munkánkról, egy-egy a városról készült kis albummal kívántam megajándékozni őket. Az albumba a városról és a Vasműről készült képek voltak beragasztva. A terv az volt, hogy az épülő szülőotthonban köszönök el a delegációtól.
Minden a tervnek megfelelően bonyolódott le. Végül elmondtam, hogy “a látogatás emlékére egy kis albumot kívánok Önöknek átadni. Szeretném, ha emlékeztetné önöket ez az album arra, hogy mi békében akarunk dolgozni városunkban, továbbá ha ez a szerény útravaló emlékeztetné önöket népünk szeretetére és a szocializmus építésére …” Munkatársaim elkezdték a kis albumot kiosztani. Rövid idő múlva kínos percek következtek, mert az egyik vendég megszólalt: “Polgármester úr, mindez nagyon szép, csak az én albumomban nincs semmi.” Üres albumot kapott. A továbbiakban még két résztvevő jelentkezett. Szerencsére a felelős, aki a képek beragasztását nem végezte el, jelen volt. Igyekezett gyorsan pótolni a mulasztást, ami sikerült is, mi pedig kínos perceket éltünk át. A kellemetlen szituáció valamennyiünknek tanulságul szolgált: ha mégoly nagy is a vendégjárás, akkor sem szabad elfeledkezni a legkisebb mozzanat ellenőrzéséről sem.
Mr. Paterson városunkban – SLUM
Egy másik újságírócsoporttal történt a következő eset. Egyik napon, korán reggel leszóltak a Külügyminisztérium sajtóosztályáról, hogy svájci újságírókat küldenek hozzánk. Az a kívánságuk, hogy én tájékoztassam őket a városépítés történetéről, az előttünk álló feladatokról, majd mutassam meg a várost. Volt még egy kérésük, hogy hívjam fel Borovszky vezérigazgatót, mert ők hiába hívták, alighanem rossz lehet a telefonja. Kérjem meg a nevükben, hogy hozzám hasonlóan ő is fogadja az újságírókat és kísérje végig őket a Vasműben. A kérésnek eleget tettem. Borovszkyt is felhívtam, akit azonban épp rossz kedvében találtam. Nem tudtam meggyőzni a tennivaló fontosságáról. Rábeszélésemre erősen felháborodva hivatkozott rendkívül nagy elfoglaltságára, s arra, hogy más dolga is van, mint vendégeket fogadni. Én utaltam a látogatás politikai jelentőségére, a minisztériumra, amelynek kérését tolmácsoltam stb. Végül abban maradtunk – persze viharos indulatkitörések közepette hogy megérkezésük után egy-két óra múlva odaviszem hozzá a küldöttséget.
A svájci vendégeket rendkívül szívélyesen fogadtam és a szokásos módon tájékoztattam. A tájékoztató során célzást tettem arra, hogy azt szeretnénk, ha városunkról a tényeket írnák meg, mert épp a közelmúltban akadtak olyanok, akik – elferdítve a valóságot – nem ezt tették. Megígérték, hogy teljesítik a kérést. A program végén Borovszky Ambrushoz kísértem a vendégeket, és bemutattam őket a még mindig rosszkedvű, morózus “vezérigazgató úrnak”, majd barátságosan elbúcsúzva otthagytam őket. Úgy 3-4 hét telhetett el, amikor a Külügyminisztérium útján megkaptuk a cikket, és annak magyar fordítását, mely a többi között a következőket tartalmazza: “… magyarországi látogatásunk során ellátogattunk a Budapesttől 70 kilométerre délre fekvő új, úgynevezett szocialista kirakatvárosba, ahol a lázas építőmunka mellett a kommunista vezető ember két típusával ismerkedtünk meg. Az egyik a város főpolgármestere, aki egy kövér, udvarias, joviális úriember benyomását kelti, a másik a Vasmű igazgatója, aki egy szúrós szemű, bizalmatlanságot árasztó ember. Íme a kommunista vezető két típusa…” E látogatásra Borovszkyval még sokáig gyakran visszatértünk, többször beszédtéma volt közöttünk.
Ember és gyár – Beszélgetés Borovszky Ambrussal
Két látogatás
Városunk vendégei közül azokra a kiemelkedő személyiségekre emlékszem a legszívesebben, akik a testvéri szocialista országokból érkeztek hozzánk. Látogatásuk társadalmi esemény volt, üdvözlésük mindenki ügye. Egyik legnagyobb ilyen megmozdulás a Szovjetunió Nyikita Szergejevics Hruscsov vezette párt- és kormányküldöttségének látogatása alkalmából zajlott le városunkban, 1958. április 5-én. Tízezrek hullámzottak az utcákon, ez a nap a magyar-szovjet barátság felejthetetlen ünnepnapja volt Dunaújvárosban. Bár – emlékszem – előzőleg ugyancsak izgultunk az időjárás miatt, hiszen március 23- án még hóakadályok voltak a városban és környékén.
Gondot okozott a nagygyűlés helyének kiválasztása. Végül a mai, akkor még be nem épített Gorkij tér mellett döntöttünk. Lázas izgalommal készültünk a nagy napra. S csak fokozta az izgalmat, mikor közölték velünk a rendezők az örömhírt, hogy Kádár János is elkíséri a delegációt. Óriási erőfeszítéseket tettünk a siker érdekében. A delegáció a Budapestre érkezését követő napon jött városunkba. A hatalmas tribünön köszöntöttük a magyar párt- és állami élet vezetőit, élükön Kádár Jánossal, és a téren összegyűlt 50 000 embert, akik a megyéből és tizenkét különvonaton az ország különböző részeiből érkeztek városunkba.
Hruscsov Sztálinvárosban /1958 – Ünnepi képeslap
A Hruscsov vezette szovjet delegáció tagjai között üdvözölhettük Kozlovot, az SZKP akkori titkárát, Gromiko külügyminisztert, Grisint, á Szovjet Szakszervezeti Tanács elnökét, Selesztet, az Ukrán Párt kievi területének akkori első titkárát. Felejthetetlen élmény volt számomra ez a találkozás. Ráadásul hét ágra sütött a nap, felhőt keresve sem lehetett találni az égen. Ezt a megtisztelő látogatást sokáig emlegették a városbeliek. Büszkék voltunk rá, hogy kedves vendégeink szemmel láthatóan jól érezték magukat körünkben.
Talán eltörpül a magas személyiségek látogatása mellett az a tervünk, hogy az óvárosi tanács kirendeltség vezetőjével, Csavajda Györggyel karöltve, idegenforgalmi szervezetünk segítségével megszerveztük azt, hogy az óvárosi parasztság látogatást tegyen a városban és a Vasműnél.
A feladat nagyobb volt, mint sokan gondolnák. A legtöbb dolgozó paraszt akkoriban – mi tagadás – görbén nézett ránk: sajnálta a földjét, amelyet kisajátítottunk. Így azután idegenkedtek az új várostól, amelyet egyébként még telepnek hívtak. A látogatást hosszú agitációs és felvilágosító munka előzte meg. Ennek köszönhető, hogy a látogatás napján nagy számban gyűltek egybe az óvárosiak, akiknek a városról és a Vasműről tájékoztatást tartottunk, majd együtt megtekintettük a várost és a Vasművet egyaránt. Felejthetetlen élmény volt ez az 1958. évi tavaszi látogatás. S szinte leírhatatlan az a hatás, amelyet a nyersvas csapolása tett rájuk. Végül a Vidám Parkban értékeltük a látottakat. Gondolom, nem szorul bővebb bizonyításra, hogy ez a nap közelebb hozta a parasztságot városunk munkásosztályához, erősítette a munkás-paraszt szövetséget, és emellett a parasztok számára emlékezetes és tanulságos élményt nyújtott.
Hasonló látogatást szerveztünk a komlói bányászokkal, akiktől nagyüzemünk a Dunai Vasmű a kokszolásra alkalmas szenet kapta. Dr. Simek Árpád, jó elvtársam és barátom, a komlói városi tanács elnöke sokat segített e kapcsolatok elmélyítésében és ápolásában. Vele szerveztük meg nemcsak a várospolitikai élet terén szerzett tapasztalatok kicserélését, hanem a kommunális, kulturális és sportkapcsolatok intézményes ápolását is. Közös akcióink során nem egyszer érkezett különvonat Komlóról városunkba, mi is több alkalommal utaztunk Komlóra. Mindez gyümölcsözően hatott a két város lakosságának közeledésére.
Egy bankár, egy földesúr…
Még ugyanebben az évben látogatott el hozzánk a szír parlamenti küldöttség, egy bankár és egy földesúr vezetésével, akik magukkal hozták feleségeiket is. A fogadás megrendezését a Bartók Béla Művelődési Házban terveztük, ahol a műsorban az úttörőzenekar is közreműködött. A látogatás előestéjén a késő esti órákban azonban felkeresett a protokollfőnök, és közölte velem, hogy a vendégek az első napot egy Balaton melletti községben töltötték, ahol az elnök nagy hibát követett el, s emiatt igen rossz hangulatban vannak. Az történt, hogy kollégám, aki elvtársaknak szólította a vendégeket, a tájékoztatóban elmondotta, hogy valamikor a Balaton mellett csak a bankárok és földesurak dőzsöltek, ilyen magunkfajta ember nemigen kerülhetett ide stb. Mivel pedig ezt a tolmácsuk szóról szóra lefordította, igen rossz hangulat alakult ki. Azt a feladatot kaptam, hogy mint jó vendéglátó segítsem őket kiengesztelni és ehhez megfelelő, jó légkört teremteni. Megpróbáltam – nem rajtam múlt, hogy vegyes sikerrel.
A vendégek pontosan a megbeszélt időben megérkeztek a Bartók-kultúrház előcsarnokába. Virágcsokorral és az úttörőzenekar pattogó ritmusú indulóival fogadtuk őket. Én mondtam az üdvözlő beszédet, majd újból az úttörők következtek. Kitűnően eljátszottak néhány indulót. A bankár feleségét ez rendkívül felvillanyozta; hozzám fordult, és azt mondta: ezt a végtelen kedvességet egy-egy tábla csokoládéval szeretné honorálni, kéri, hogy azonnal szerezzek valahonnan. Ez meg is történt. A szomszéd, Béke üzletházból szereztem harmincnyolc tábla csokoládét, amelyet a méltóságos asszony szétosztott a zenekar tagjai között. Nagy volt az elégedettség. Eddig tervszerűen ment a dolog, mert azokat a számokat játszották, amelyekben megállapodtunk. Most azonban megszólalt a karmester és azt mondotta, hogy “.. gyerekek, köszönjük meg az ajándékot [amit a vendégek egyébként elfelejtettek kifizetni] az 5-ös számú indulónkkal”. Az úttörők elkezdték játszani a “Fel vörösök, proletárok!” című ismert munkásmozgalmi dalt. Majd kővé meredtem, amikor a delegáció vezetője hozzám szólt és a tolmács útján azt kérdezi, “ez milyen dal, mert neki valahonnét nagyon ismerős”. Mire azt feleltem, hogy ez egy régi magyar munkásdal. A protokollfőnök pedig a fülembe súgta, “no, ezt jól megcsináltad”.
Ebben az időben már valamennyi idegenforgalmi és vendéglátóipari vállalatunk és a Vidám Park is komolyan vette az idegenforgalmat, a bel- és külföldi látogatók fogadását. Még ebben az évben fogadtuk a Magyarországon levő diplomáciai testületek képviselőit, amiért a Külügytől és a vendégektől egyaránt elismerésben részesültünk. A látogatás során a legnagyobb sikere a Vidám Parknak volt, ahol kipróbálták az újonnan felszerelt dodgemet és a körhintát is, amelyen a vendégek kitűnően szórakoztak. Húztak is az esettel kapcsolatban barátaim, akik azt mondták, hogy meghintáztattam még a nagyköveteket is.
Koccanás, gipszkötés
Egy másik vidám parki látogatásra is emlékszem. Ugyanezen év nyarán a román főváros delegációja látogatott hozzánk. Egynapos programot készítettünk számukra. Délelőtt a tanács munkájáról, várospolitikai tevékenységéről tájékoztattuk vendégeinket, majd a várost tekintettük meg, délután pedig a Vasműbe látogattunk, és a Vidám Parkban fejeztük be a napi programot. Az új dodgemet velük együtt én is kipróbáltam. Kálmán testvérem is elkísérte a delegációt, s miután ő is részt vett a szórakozásban, a tréfa kedvéért igyekeztünk néhányszor összekoccanni.
Az egyik összeütközésnél nagy ütést éreztem bal tenyeremen, nyomában nyilalló fájdalmat. Minthogy az erős fájdalom nem szűnt meg és a tenyerem erősen megkékült s megduzzadt, orvoshoz fordultam. A kórházban megröntgenezték, s megállapították, hogy két helyen törés van, ezért gipszkötést kell kapnom. Ez meg is történt, bal karomat felkötötték. És most jött az igazi nehézség, mert az emberek az utcán egyre-másra megállítottak a kérdéssel: “mi történt, elnök elvtárs?” Hogy röviden intézzem el a dolgot, azt válaszoltam, kisebb közlekedési baleset történt velem. A dodgemet szándékosan nem mondtam, mert szégyenlettem is, azt meg végképp nem akartam dobra verni, hogy az öcsémmel történt ez a furcsa összeütközés.
Tiszteletkor a tanácsháza előtt
1960-ban a város születésének tizedik évfordulójára az üzemekben és hivatalokban társadalmimunka-felajánlásokkal, munkaversenyekkel készültünk. Ebben az évben, 1960. április 17-én magas rangú vendég érkezett városunkba. Szukar- no, az Indonéz Köztársaság elnöke, Szubandrio külügyminiszter társaságában, Dobi Istvánnak, az Elnöki Tanács elnökének és Kiss Károlynak, az Elnöki Tanács akkori egyik titkárának kíséretében érkezett a városba. Fogadásukat igen nagy gonddal készítettük elő. A rendőrség képviselői is részt vettek az előkészítő megbeszéléseken, akik a biztosításért és a közlekedésért feleltek. Érkezésüket bukósisakos motorkerékpáros rendőrök jelezték. A 25 gépkocsiból álló oszlop sebesen közeledett. Ilyen nagy küldöttség városunkban eddig még nem volt. A város szélén felállított díszkapunál mintegy ötszázan voltak a várakozók, zászlókat lobogtatva, a tanácsháza előtt pedig ott álltak a fogadóbizottság tagjai: Juhász János, a pártbizottság titkára, Bondor József, az építőipari vállalat igazgatója, országgyűlési képviselő, Borovszky Ambrus, a Vasmű vezérigazgatója és én, valamint legalább háromezer ember, indonéz és magyar zászlócskákkal a kezükben és az úttörőzenekar. Az érkezést a rádió és a televízió közvetítette, szerencsére nem egyenes adásban. Az egész várost átszőtték a hangosító berendezések vezetékei.
Sukarno indonéz államfő Sztálinvárosban /1960
A tervek szerint a tanácsháza előtti meszelt vonalnál meg kellett volna állni a vezérkocsinak, a zenekar szereplése után üdvözölnöm Szukarno elnököt, bemutatni a fogadóbizottság tagjait és bekísérni a vendégeket a tanácsterembe, ahol aztán a városról kellett volna tájékoztatót tartanom. A terv azonban nem így valósult meg. A vezérkocsi megállt ugyan a kijelölt helyen, a zenekar is elkezdte a tervbe vett számot játszani, a háromezer ember integetett és éltette az indonéz-magyar barátságot, a vendégeket vivő kocsi azonban nem állt meg, hanem a bukósisakos rendőrökkel tovább ment. Erre rettentő ideges lettem, és barátomnak, aki motorkerékpárral a vendégkocsi után haladt, odakiáltottam – sajnos az egész város hallotta -, hogy hová a… micsodába mentek! Mire egy rendőr a menet élére igyekezett, és egy kört leírva a Beloiannisz utca, a Vasmű út és a Kossuth Lajos utcán át visszahozta a tanácsháza elé a kocsikaravánt. Az úttörőzenekar hangjai és a dolgozók éljenzése közben ekkor fogadtam a kocsiból kilépő elnököt. Beszédemben örömömnek adtam kifejezést azért, hogy eljött megnézni a mi fiatal, új szocialista városunkat. Még be sem tudtam fejezni azonban mondókámat, amikor Szukarno megszólalt, s a tolmács útján közölte: “főpolgármester úr, úgy vélem, mi már voltunk erre”. Mire én azt feleltem: “… igen, mert a mi városunkban az a tradíció, hogy a vendégek a népi hatalom helyi szerve előtt leírnak egy tiszteletkört”. Erre Dobi István odasúgja a fülembe: “Te sem mégy el a szomszédba egy kis hazugságért, de jól kivágtad magad!”
Ilyen izgalmak után került sor a tájékoztatóra, a város és a Vasmű megtekintésére, a díszebédre, ahol pohárköszöntőt kellett mondanom. Ebéd után a vendégek eltávoztak, mi pedig a rendőrség képviselőivel, a rádió és a televízió munkatársaival egy pohár bor mellett felelevenítettük az izgalmakban bővelkedő látogatás eseményeit. A riporterek lepergették a hangszalagot, ami az én “népies” kifejezésemet tartalmazta, s bizony örülünk, hogy nem egyenes adásban történt a közvetítés.
Még ugyanez év tavaszán hozzánk látogatott a francia polgármesterek küldöttsége. A Párizs vörösövezetéhez tartozó Villejuif kommunista polgármestere, az egyik szünetet kihasználva azt ajánlotta, nekem: létesítsünk testvérvárosi kapcsolatot 60 000 lakosú városukkal.
Nagy örömmel vettem a javaslatot, amelyet jóváhagyás végett továbbítottam felsőbb szerveinkhez. A kapcsolat felvételét engedélyezték. Ez a látogatás azért nevezetes számunkra, mert innen számítjuk, tehát 1960-tól, a testvérvárosi mozgalomban való részvételünket.
Hazánk felszabadulásának 15. évfordulóján
A vendégjárás ünnepek alkalmával volt a negnagyobb. Szívesen emlékszem vissza például Dunaújváros tízéves jubileumára, amely egybeesett hazánk fölszabadulásának 15. évfordulójával. A kettős évfordulót az üzemekben, a lakóterületeken munkafelajánlásokkal, társadalmi munkával kívántuk megünnepelni. A párt által szervezett felvilágosító munka eredményes volt. Lelkes felajánlások születtek, növekedett a szocialista munkabrigádok száma. Jól dolgoztak a tanácstagok és a népfrontaktívák is: mindenkit megismertettek várospolitikai célkitűzéseinkkel. Új lakások építéséhez kezdtünk hozzá. Munkásszállót avattunk, befejeztük a 32 tantermes új iskola építését.
A város lakosságának társadalmi munkájához csatlakoztak az óvárosi parasztok is: meszelték házaikat, virággal ültették be a házak környékét. A jubileumi évfordulóra valóban virágos, tiszta város fogadta a hozzánk érkezőket.
A felszabadulás évfordulójának megünneplését az építők nagygyűlése vezette be, amelyen Bondor József köszöntötte a város építőit. Este a fiatalok fáklyás felvonulást rendeztek. Majd a Bartók Béla Művelődési Házban ünnepi műsorral egybekötött nagygyűlést tartottunk, amelyen Juhász János, a városi pártbizottság első titkára köszöntötte a jelenlevőket, közöttük P. Jordanovot, Dimitrovgrad (Bulgária) tanácselnökét és L. Dollyt, Villejuif (Franciaország) testvérvárosunk polgármesterét. Átadták a testvérvárosok üdvözletét jubiláló városunknak. Másnap a KISZ által rendezett kiállítás nyílt a tízéves város életéből. A jól megszervezett bemutató egy hétig tartott nyitva, ez idő alatt igen sok látogató kereste fel.
Másnap, április 5-én hazánk felszabadulásának évfordulójára a fővárosba érkezett szovjet párt- és állami küldöttség városunkba is ellátogatott. A küldöttséget K. T. Mazurov, a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Elnökségének tagja, a Belorusz KP első titkára vezette. A város megtekintése után vendégeink ellátogattak a Vasműbe is, majd a mechanikai üzem nagycsarnokában nagygyűlésen találkoztak a dolgozókkal. Mazurov és Juhász János mondott beszédet. Mazurov szavai által valamennyien igazolva láttuk, hogy tízesztendős küzdelmünk és az erőfeszítés, amellyel sikerült új várost teremteni a pusztaság helyén, nem volt hiábavaló.
Alig volt egy kis lélegzetvételnyi időnk, máris május elseje méltó megünneplésére készülődtünk. Az immár hagyományos felvonulást a tízéves gyerekek csoportja nyitotta meg, akik magasba emelve vitték a táblát: “Együtt születtünk szeretett városunkkal.” Nyomukban az úttörőzenekar haladt, őket követték a többi iskolások, majd az ifjúgárdisták következtek. A felnőttek menetében az élüzemek, kiváló vállalatok haladtak az élen, nyomukban a több ezer dolgozó, a város egész lakossága. Felvonultak a Vörös Csillag Termelőszövetkezet tagjai is. Több mint két óra hosszat tartott a menet, a dolgozók színpompás felvonulása, amelyen húszezren vettek részt.
Hol a kabát?
Május elején román belkereskedelmi küldöttség érkezett városunkba. Tausz János, akkori belkereskedelmi miniszter és első helyettese, Sebes Sándor kísérte el a delegációt, amely Baranyába menet tért be városunkba, rövid látogatásra.
Vasárnap reggel volt. Az Arany Csillag Szállóba érkeztek vendégeink, ahol rövid tájékoztatót tartottam a tízéves város fejlődéséről, főleg kereskedelméről, majd városnézés következett, melynek végeztével visszatértünk a szállóba, ahol a még felmerült kérdésekre válaszoltam. Rövid idő múlva, mivel az idejük nagyon ki volt számítva, vendégeink búcsúzkodni kezdtek, s a ruhatárhoz indultak a felöltőikért. A kísérethez tartozó minisztériumi tisztviselők segítették fel a kabátokat. Észrevettem, hogy a román miniszter vendégünkön egy feltűnően kopott kabát van, melynek ujja is igen rövid neki. Láttam, hogy vendégünk rosszul érzi magát a kabátban, én pedig fulladoztam a visszafojtott nevetéstől, mert magas rangú vendégünk bizony eléggé komikusan hatott. Közben látom, hogy belenyúl a zsebébe, egy gyantadarabot vesz ki belőle, és döbbenten rámered. Elsápadt, elvörösödött, aztán megszólalt: “elnök elvtárs, ez nem az én kabátom”. Kiderült, hogy a felöltő az Arany Csillag Szálló zenekarának brácsásáé volt!
Mozgalmas július
Május 22-én vasárnap a szokottnál is jobban megfiatalodott a város. Itt rendezték meg a megyei ifjúsági találkozót. A több mint 15 000 fiatalt a megye nevében Nagy Miklós, a KISZ megyei, majd Takács Imre, a városi KISZ-bizottság titkára köszöntötte. A gyűlés szónoka Komócsin Zoltán, a párt Politikai Bizottságának tagja, a KISZ Központi Bizottságának első titkára volt. Ezután a kulturális seregszemlén kitűnt legjobb együttesek és szólisták bemutatója, majd sportműsor következett, este pedig utcabál és tűzijáték szórakoztatta az egybegyűlteket. A jól sikerült találkozó, amelyhez hasonló korábban nem volt a városban, sokáig beszédtéma volt. Egyébként májusban, egyetlen hónap alatt 36 605 belföldi látogató kereste fel városunkat. A szocialista brigádok száma pedig az ünnepi felajánlások során – amint ezt a Vasmű Szakszervezeti Bizottsága 1960. június 20-án értékelte – 200-ra emelkedett.
Az év legmozgalmasabb hónapja a július volt. Ekkor a városnak azokat a régi építőit köszöntöttük, akik azóta elkerültek innen más munkaterületre. Eljöttek nagy számban a régi építőmunkások, továbbá a város régebbi vezetői, közöttük Sebestyén János, a Vasmű-építkezés volt kormánybiztosa, Földes László, a város egykori párttitkára, Mester Sándor, Berecz Bertalan, Kovács Miklós és még sokan mások.
A Bartók Művelődési Házon transzparens köszöntötte a vendégeket, melyen ez állt: “Szeretettel várjuk a régi sztálinvárosiakat!”, majd Juhász János, a városi pártbizottság első titkára üdvözölte a megjelenteket. Később meginvitáltuk őket egy közös sétára a városban. A séta nyomán még inkább felelevenedtek az emlékek. Élmény volt hallgatni a régi építők észrevételeit, amelyek között bíráló megjegyzés is akadt. A látogatás végén emlékplakettet és jelvényt ajándékoztunk vendégeinknek.
Találkozás a 10 éves város régi építőivel és vezetőivel
Július 9-én rendeztük meg az Országos Vasas Táncfesztivált, amelyen 400 táncos vett részt, Budapest, Csepel, Győr, Diósgyőr, Ózd, Székesfehérvár legjobb táncosai. Részt vett a bemutatón a Vasas Munka Vörös Zászló Érdemrendjével kitüntetett Központi Művészegyüttese, továbbá a Szovjet Hadsereg Művészegyüttese, és Chamonix francia város táncegyüttese. Színvonalas bemutatójuk sok érdeklődőt vonzott. A program keretében mutatták be Wünsch László, “Új város születik” című tánckompozícióját, amely átütő sikert aratott. A Bartók Béla Művelődési Ház elé vonult színpompás öltözetben a 400 táncos, akiket sok-sok ezer helybeli tapsa kísért. A gálaest is kitűnően sikerült, közvetítette a televízió is. A nézőközönség soraiban helyet foglalt sok, Budapestről jött vendég, élükön Kállai Gyulával, aki akkoriban a minisztertanács első elnökhelyettese volt és számos diplomata. Ezt az országos rendezvényt nagy siker és elismerés kísérte.
A jelentős évforduló és ünnepségsorozat sokakban felkeltette a város iránti érdeklődést. Még többen jöttek látogatók, mint korábban bármikor. Nemcsak az iparral foglalkozók, hanem a politikusok mellett a társadalmi élet legkülönbözőbb képviselői is. Augusztusban a Mali Köztársaságból érkezett hozzánk egy afrikai békeharcos is. Vendégünk számára a Vasmű és a város megtekintését terveztük, emellett találkozott a városi tanács vezetőivel és a helyi békemozgalom képviselőivel is. Érkezése előtt Budapestről felhívtak, s közölték velem, hogy vendégünk rossz hangulatban van, mert mikor elmondta Budapesten, hogy három felesége van, nevettek közlésén, s ez nem esett jól neki. Nekem kellett kiengesztelnem a vendéget. Megérkezésekor, hivatalos tájékoztató után, baráti beszélgetésre került sor. Csakhamar megkérdezte tőlem a vendég, hogy hány gyermekem van, milyenek a családi körülményeim. Erre azt válaszoltam, hogy csak két gyermekem és sajnos csak egy feleségem van. Mire ő azt felelte: nagyon örül, hogy végre találkozik nálunk olyan emberrel, aki szeretné, ha több felesége és gyermeke lenne. A visszakérdezés után megtudtam, hogy 12 gyermeke és három felesége van. Ezek után barátunk vidám hangulatban távozott, és lelkemre kötötte, hogy szeretné, ha meglátogatnám, ha arra járok feléjük. Erre mindmáig nem került sor.
A jubileum
Nem sokkal ezután következett a város alapításának tízéves jubileumi ünnepsége. Az ünnepség előestéjén ünnepi tanácsülést tartottunk, amelyen Csergő János, akkori kohó- és gépipari miniszter mondta az ünnepi beszédet. Méltatta a tízéves város eredményeit, és kitüntetéseket adott át az építésben kiemelkedő munkát végzett dolgozóknak. Eljött az ülésre Nagy Józsefné könnyűipari miniszter is. Délután a 10 tantermes iskolában ő nyitotta meg a könnyűipari és tanácsi-helyiipari kiállítást, amely gazdag színfoltja volt a jubileumi ünnepségsorozatnak. Akik eljöttek, láthatták, hogy a helyi és szolgáltatóipar miként elégíti ki a lakosság növekvő igényeit. Nem mondhatjuk, hogy e téren nem volt semmi zökkenő, de azt megállapíthatta bárki, hogy tíz év alatt a fejlődés óriási ütemű volt.
A fő ünnepségre – a hengermű avatására, és ezt követően a Vasmű előtti téren megrendezett nagygyűlésre – másnap került sor. Az ünnepség szónoka Kádár János, az MSZMP KB első titkára volt. Amikor aktíváink megtudták, hogy az ünnepi szónok Kádár János lesz, az egész városon lázas ünnepi készülődés lett úrrá. Az avatási ünnepség a nagygyűlés előtt, a hengerműben zajlott le.
Kádár János és Apró Antal a 10 éves Sztálinvárosban
Ünnepel és avat a tízéves város
Borovszky Ambrus vezérigazgató jelentette Kádár Jánosnak az üzem elkészülését, és engedélyt kért annak megnyitására. Ünnepi pillanatok következtek: megindultak a gyáróriás dübörgő gépei. Ezt követte a nagygyűlés, melyre Kádár Jánost elkísérte Apró Antal, a minisztertanács akkori első elnökhelyettese, Csergő János kohó- és gépipari miniszter, Czottner Sándor nehézipari miniszter, Nagy Józsefné könnyűipari miniszter, Sándor József és Friss István, a KB osztályvezetői. Jelen volt Blagovescsenszkijjel az élen a szovjet tervező brigád, amely részt vett a hengermű tervezésében. Körünkben üdvözölhettük még a csehszlovákiai Nowa Huta és az NDK-beli Eisenhüttenstadt városi és az ottani vasmű képviselőit is.
A nagygyűlést – melyen 20 000 ember vett részt – Juhász János nyitotta meg, és köszöntötte a megjelenteket.
Kádár János beszédében üdvözölte a város építőit és dolgozóit, a város lakosságát. Külön köszöntötte a Vasmű 200 és az építők 60 szocialista brigádját, majd a következőket mondta: “Ez a város megérdemli a szocialista jelzőt azért is, mert lakói kitettek magukért a társadalmi munkában”, majd megállapította, hogy a város a szovjet és a magyar nép barátságának jelképe. Többek között elmondta még: “Itt, ebben a városban mások a körülmények és az adottságok, másként kell dolgozni… mutassák meg a szocialista ipar magasabbrendűségét. Tömörüljenek még jobban a párt és a kormány mögé, álljanak rendíthetetlenül a szocializmus zászlaja alatt.”
A gyűlés óta másfél évtized telt el. Úgy gondolom, hogy a dunaújvárosiak méltóképpen feleltek e felhívásra, mert a következő években követték és ma is híven követik az útmutatást.
Az ünnepi nagygyűlés után Kádár János ellátogatott a városba, s megtekintett néhány nevezetességet. A dunaújvárosiak mindenütt nagy szeretettel fogadták, és még sokáig beszéltek e látogatásról, melynek országos visszhangja volt. Dr. Münnich Ferenc, a kormány akkori elnöke, augusztus 4-én a Parlamentben megállapította, hogy a Dunai Vasmű iparunk bázisa, s Dunaújváros a magyar nép büszkesége.
A jubileumi esztendőt november 7-e megünneplésével zártuk. Az ünnepi beszédet ebből az alkalomból Bondor József országgyűlési képviselő, a városi párt-végrehajtóbizottság tagja, a 26. számú Építőipari Vállalat akkori igazgatója mondta. Ezen az ünnepélyen osztottuk ki a kiemelkedő társadalmi munkások számára alapított kitüntetéseket. A kiemelkedő teljesítményt elért kollektíva – a szénelőkészítőké – a pártbizottság vándorzászlaját kapta. Egyénileg az első díjat Tóth János, a Vasmű dolgozója nyerte el, aki az év folyamán 612 óra társadalmi munkát végzett.
Gagarint köszöntjük, és sok más vendéget fogadunk
A második évtized első évének legnagyobb ünnepe augusztus 20-a volt, amikor Gagarin, a világ első űrhajósa, Baranyába utazva, ellátogatott városunkba. Nagy esemény volt ez, hiszen nem sokkal az űrrepülés, április 12-e után került sor a látogatásra. Alkotmányunk ünnepén reggel korán már tízezrek voltak az utcán, mert látni akarták az első űrhajóst.
A környező községek dolgozói, nagy tömegekben, autóbuszokon jöttek a városba. Zászlódíszbe öltözött a város. A Vasmű dolgozói a Dózsa mozi elé egy űrhajó makettjét állították föl, iaz öntödei dolgozók pedig egy bronzból készült martinászszobrot készítettek.
Felejthetetlen fogadtatás a Vasmű úton
Jurij Alekszejevics Gagarin űrhajós őrnagy feleségével, Valentyina Ivanovnával, Trautmann Rezső építésügyi miniszter kíséretében érkezett városunkba. A megye és a város vezetői a Dózsa mozi előtt üdvözölték a hőst. Juhász János városi párttitkár a város lakossága üdvözletét tolmácsolta, én pedig a városi tanács emlékkönyvébe írattam és átadtam Gagarinnak a város ajándékát, majd Schopper József a Vasmű dolgozói nevében az említett martinász-szobrot nyújtotta át neki. Minden rendőri és munkásőri biztosítás ellenére a rend teljesen felborult. Kapusi Rózsát, a népszerű rádióriportert is elsodorta a tömeg. Mindenki közelről akarta látni a szeretett vendéget, mindenki kezet akart szorítani vele. Gagarin hősiesen állta az ostromot, most is látom vidám, fiús nevetését, fölemelt két karját, amint integet olyan mozdulattal, mintha magához akarná ölelni az egész várost.
Akadtak egészen más jellegű látogatások is, amelyek bővelkedtek humoros epizódokban.
Emlékszem például az egyik indiai vendégünkre, akit úgy jelentett be a Külügy, hogy vigyázzunk a legkisebb formaságra is a vendéglátásnál, mivel az illető egy dúsgazdag maharadzsa, akinek kincseit mázsára mérik odahaza.
Vigyáztunk is, amennyire tudtunk, idők folyamán némi gyakorlatra tettünk szert e tekintetben. Volt azonban valami, amire – bármilyen furcsán hangzik – kiváltképp fel kellett volna hívni a figyelmünket, hogy ne érjen bennünket váratlanul.
A tanácsháza előtt vártuk a maharadzsát. Mint ilyenkor szokás volt, a járókelők is megálltak, egyre nagyobb lett a csoportosulás, főként amikor elterjedt, hogy kicsoda az illető. Megérkezik a nagy fekete autó, kiszáll belőle turbános díszöltözetben a vendég. A turbánnal nem is lett volna semmi baj. Amint azonban közelebb jön, mi pedig megyünk elébe, észreveszem, hogy vendégünknek – fél bajusza van. Fekete csík, takarosan kipödörve, de csak az arca egyik felén, a másik oldalon meg teljesen csupasz. Még ha csak én vettem volna észre! De körülöttem nevetett mindenki. Egy pillanat alatt lőttek az ünnepélyességnek, én sem bírtam megállni nevetés nélkül.
Látva a sok vigyorgó arcot, a maharadzsa is nevetni kezdett. Megyünk be a tanácsházára, ott is amerre csak elhaladtunk, mindenütt nevető arcok. Az egész nap így telt el. A látogatás végén azután a maharadzsa megjegyezte: ő már sokfelé járt a világban, de ilyen vidám emberekkel még nem találkozott. Ennyit mondott, a fél bajuszát pödörgetve.
Még aznap felhívott Borovszky a Vasműtől. Tréfásan mondta, de nem minden él nélkül: ha sok ilyen fél bajszú vendéget viszünk hozzájuk, ő nem tudja garantálni a tervteljesítést. Mert amerre ez a különben rokonszenves ember a műhelyekben elhaladt, mindenütt leállt a termelés, az emberek alig tudtak magukhoz térni a látványtól. Később is fölemlegettük egymás között, s ez úgy hangzott, mint valami középkori átok: látogasson meg téged a fél bajszú maharadzsa…
Évek távlatából arcok villannak föl előttem: külföldi államférfiak, írók, tudósok, politikusok, mindazok, akiket városunkban üdvözölhettünk. Milyen nehéz volt leküzdenem – főként eleinte – a megilletődöttséget, amikor ott állt előttem valaki, akit azelőtt csak képekről láttam, akinek a műveit olvastam, s tudtam róla, miért ismerik a nevét szerte a világban. Solohov és Thorez, Henry Winston és George Marchais, Tito marsall, Reza Pahlavi iráni sah és mások látogatását emléksorok örökítik meg a város vendégkönyvében. Én pedig úgy gondolok vissza rájuk, mint személyes ismerőseimre, és erre – minek tagadnám – büszke vagyok. Dehogy gondoltam én szabósegéd koromban, hogy az életem ilyen szerencsésen alakul, ennyire kitárul előttem a világ. Jó érzés arra is gondolni, hogy ez a lehetőség velem együtt sokaknak megadatott.
Kora reggel befelé
Ezekben az években különösen megnőtt a felelősségünk, melyet két tényező növelt: egyik, hogy az ország első szocialista városában élünk és dolgozunk, s ebből ered a másik: munkánkat fokozott társadalmi és nemzetközi érdeklődés közepette végezzük. Rengeteg volt a tennivaló, s jómagam, mint a városi tanács elnöke, nem mondhattam soha, hogy fáradt vagyok, ha nehéz volt is – mert néha nagyon nehéz volt – eleget tenni a rám háruló sokféle kötelezettségnek.
A nagy vendégjárás éveiben szoktam hozzá, s később, már nyugalmasabb időszakokban sem akartam róla leszokni, hogy reggelenként, jóval a munkaidő kezdete előtt a munkahelyemen legyek. Így pótoltam a munkámban a vendégek kalauzolásával együttjáró kiesést, a hivatali munkában keletkezett kisebb-nagyobb restanciákat.
Emlékszem, egy ízben is kora reggel mentem be, aznap még Pestre is kellett utaznom, sok munka várt. Barátságtalan téli nap volt, hófúvás. Megyek a hóban, egyszer csak a Ruby bár előtt, amely akkor még javában üzemelt, egyik vasutas ismerősöm megszólított: Tapolczai elvtárs, miért megy maga ilyen korán dolgozni? Olyasmit válaszoltam, muszáj bemenni, mert az emberek nem azért választottak ebbe a tisztségbe, hogy helyettem mások végezzék el, amit nekem kell. “Ugyan, az emberek – legyintett a vasutas -, azt hiszi maga, hogy az emberek megérdemlik, hogy ennyit törje magát?”
Nem vitáztam, láttam, egy kicsit kapatos az én emberem. A kérdés azonban nem hagyott nyugodni. Végül azt a feleletet fogalmaztam meg, csak úgy, a magam számára, hogy aki úgy tartja, nem érdemlik meg az emberek, hogy a másik ember küzdjön, fáradjon értük, az ne is vállaljon soha közszolgálatot. A magam részéről ilyen kérdés fel sem merült bennem soha. Talán annak köszönhetem, hogy erőben, lendületben, akarásban, úgy érzem, mindig sikerült megújulnom, mert szenvedélyesen érdekelt a munkám. Azonkívül az én korosztályom számára még nem idegen a forradalmi romantika érzése, az a tudat, hogy új történelmet formálunk, s munkabírásunkat ez a körülmény tovább fokozta. Nem egyszer előfordult, hogy akkor sem éreztük fáradtnak magunkat, amikor majd leragadt a szemünk az álmosságtól, s alig volt jártányi erőnk.
Miből táplálkozott az energiánk? Nem utolsósorban abból, hogy nap mint nap láttuk, tapasztalhattuk erőbefektetésünk eredményeit, amelyek a város, a közösség javára kamatoznak, hogy ami tegnap még elképzelés volt, az mára megvalósult, teljesebben, mint amennyire legmerészebb álmainkban is remélni mertük.
Talán azért van az, hogy az idelátogatókat mindenkor nagy szeretettel fogadtuk, fáradhatatlanul jártuk velük a várost, mutattuk meg munkánkat, annak sikereit. Ha pedig a párt-, vagy tanácsi területen dolgozó elvtársainkat üdvözölhettük körünkben, félreértve a protokolláris szabályokat, tevékenységünk árnyoldalait, a fogyatékosságokat, a hibákat sem takargattuk. S ahogy az évek teltek, egyre nagyobb lett a tábora azoknak, akik velünk együtt vallották: itt ebben a városban igazán érdemes élni és dolgozni.
Bondor József, a város országgyűlési képviselője olasz képviselőket üvözöl
Testvérvárosok
A testvérvárosi mozgalom kibontakozása az 1950-es évek közepe táján kezdődött. Ma már tudjuk, hogy a testvérvárosi kapcsolatoknak egyrészt hallatlan jelentősége van a népek barátságának elmélyítése szempontjából, másrészt szakmai szempontból a városfejlesztés, a várospolitika, a kommunális, a városrendezési, kulturális és egyéb területen. Ezek értékét talán fel sem tudjuk becsülni, még kevésbé tudjuk és tudtuk az így szerzett tapasztalatainkat közreadni. A mi bekapcsolódásunkat a testvérvárosi mozgalomba egyrészt a külföldről hozzánk látogató városi vezetők, másrészt az egyes baráti országok követei segítették. Rudolf Helmemek, az NDK, Adam Wilmanna’k, a Lengyel Népköztársaság és Sztankó Sztojcsevnek, a Bolgár Népköztársaság magyarországi nagykövetének volt nagy része abban, hogy ez a mozgalom gyors ütemben bontakozott ki nálunk is. Kezdetben baráti esteken találkoztunk, ahol összeismerkedtünk Eisenhüttenstadt, Nowa Huta és Dimitrovgrad képviselőivel és találkoztunk Bratislava és Ostrava vezetőivel is.
Első látogatásunk igen mély benyomásokat keltett bennünk. Rájöttünk, hogy közösek a problémáink, és ezek megoldásának módja is hasonló. Közben kiderült, hogy új városaink: Kazincbarcika, Komló, Oroszlány, Várpalota, sőt Tatabánya gondjaiban is nagyon sok a közös vonás. Ezeknek együttes hazai megvitatásában is tetemes hasznot láttunk, ezért az említett városok vezetőivel közös tanácskozásokat is tartottunk. A minisztertanács tanácsszervek osztálya és a Hazafias Népfront Országos Tanácsa is sokat segített ebben. Jó alkalom kínálkozott ezeken a tanácskozásokon a közös gondok megvitatása mellett, a gondokból kivezető legjobb megoldások kialakítására, elemzésére.
A már említett és velünk barátságba került külföldi városokkal igen élénk levelezést folytattunk, képeket, terveket cseréltünk, 1958-ban pedig már sor került az első külföldi tapasztalatcserékre is. Újévkor, továbbá hazánk felszabadulásának évfordulóján köszöntöttek bennünket ismerős városaink párt- és tanácsi vezetői, közöttük Sztálingrád is, a város képviseletében Dinkin, a városi szovjet elnöke. A barátság és a testvéri kör egyre szélesedett. 1958 februárjában meghívtak bennünket Nowa Hutába. Vendéglátóink elvittek bennünket Krakkóba, Zakopanéba, Auschwitzba, Katowicéba és Varsóba is. Igen nagy utat tettünk meg, és nagyon sokat láttunk. Bármerre jártunk, éreztük a lengyel-magyar barátság ezernyi jelét.
Soha nem felejtem el, hogy mikor Krakkó egyik vendéglőjében vacsoráztunk és az asztalon kint volt a magyar zászló, odajött egy lengyel munkás, aki meghívta a delegáció vezetőjét egy kis koccintásra. Elmentem az invitálásra, poharat nyomtak a kezembe, és nagyon mondogatták a “polák-venger dva bratanski”, “a lengyel és a magyar két barát” szöveget. Olyan erős szeszt életemben nem ittam. Valamilyen spirituszféle ital volt, úgy éreztem, mintha kimarta volna a nyelőcsövemet.
Ezt a látogatást természetesen követte a mi meghívásunk, rövidesen Dunaújvárosban üdvözölhettük Nowa Huta küldöttségét.
1959. április 25-én Max Richter főpolgármester vezetésével érkezett hozzánk az NDK-beli Eisenhüttenstadt város küldöttsége. Másnap a végrehajtó bizottsági ülésen köszöntöttük vendégeinket, majd este a német nagykövet részvételével német-magyar baráti estet rendeztünk.
1960 februárjában vezetésemmel Dimitrovgradba utazott a városi tanács küldöttsége. Velem jött dr. Weiner Tibor, a város főépítésze is. Meglepett bennünket nemcsak bolgár barátaink szívélyes fogadtatása, hanem az ott látottak újszerűsége is. Barátaink nemcsak a városukban folyó építkezéseket mutatták meg nekünk, hanem a Bulgária festői vidékein folyó munkálatokat is. 1960. április 4-re meghívtuk Dimitrovgrad és Villejuif város küldöttségét. A tíztagú küldöttség élén P. J. Jordanov tanácselnök, illetve L. Dolly, a város polgármestere állt. A delegáció tapasztalatcserét folytatott a pártbizottság és a tanács vezetőivel, nemcsak városépítési, urbanizációs problémákról, hanem kulturális, egészségügyi és sok más kérdésben is.
Weiner Tibor
1960 augusztusában pedig mi vettünk részt Eisenhüttenstadt tízéves jubileumi évfordulóján. Amellett, hogy részt vettünk a jubileumi ünnepségen, gazdag programot biztosítottak. Az ünnepség alkalmával nagy élményt jelentett számunkra az, hogy találkoztunk Ottó Grotewohl miniszterelnökkel, az ünnepi nagygyűlés szónokával, továbbá az NDK kohó- és gépipari miniszterével és az ünnepségen részt vett megyei vezetőkkel. Német barátainkkal városnézés során megnéztük a legújabb középületeket.
Ezeknek a testvérvárosi kapcsolatoknak a kölcsönös szakmai, várospolitikai tapasztalatszerzéseken kívül nem utolsósorban politikai céljai is voltak, nevezetesen a béke gondolatának s a békés egymás mellett élés elősegítése, ezért francia barátaink és elvtársaink javaslatára 1961 májusában “testvérvárosi baráti bizottságokat” alakítottunk. Engler Ibolya, a Hazafias Népfront városi titkára sokat segített a szervezésben. A bizottságok kiállítást rendeztek a testvérpártok életéből, az IBUSZ útján szerveztek látogatásokat, segítették a városok iskolái közötti kölcsönös levelezéseket.
Közben a népfront javaslatára 100 tő rózsabokrot küldtünk a csehszlovákiai Lidicébe, a barbár német pusztítás évfordulója alkalmából. Ezenkívül rendszeressé tettük a különböző baráti esteket. A kapcsolatok kiszélesítésére törekedtünk, hogy ne csak a városok vezetői találkozzanak, hanem az üzemek, vállalatok és intézmények, valamint a lakosság is létesítsen közvetlen kapcsolatokat testvérvárosunk lakosságával. Mindez végül is segítette ezen városok jobb megismerését, a békés egymás mellett élés politikáját, a béke ügyét.
Karola, a tolmács
1962. április 27-én Drezdában dr. Biczó Györggyel, Szeged tanácselnökével részt vettem az európai városok várospolitikai kollokviumán, melynek napirendjén főleg kommunális kérdések szerepeltek. A kétnapos tanácskozás programja számunkra igen érdekes és tanulságos volt, annál is inkább, mert ez volt az első nemzetközi tanácskozás, amelyen a magyar városok képviseletében részt vettünk.
A kollokvium végén elvittek minket a lipcsei dolgozók május 1-i ünnepségeire, ahol megkapott bennünket barátaink kitűnő szervezőkészsége és szívélyessége. Soha nem felejtjük azonban el a kegyetlen időjárást. Az egész felvonulás hózáporban zajlott le, ami különösen az ott vendégségben levő afrikai küldöttségeket erősen megviselte.
Ide, az egyéb élményekhez kívánkozik az is, hogy a Drezdába vezető úton többször beszédtéma volt, hogy vajon miként fogunk a rendező bizottság megbízottjával a nagy forgalomban találkozni. Megérkeztünk Drezdába, a pályaudvaron – miközben szálltunk le a vonatról – éles női hangot hallottunk, amely azt kiabálta, “magyarok”. Mi a hang felé mentünk, és természetesen visszakiáltottunk, hogy “itt vagyunk”. Egyszer csak elénk került egy 50-60 év közötti, nagy fehér kalapos nő, aki mintha egy több évtizeddel ezelőtti divatbemutatóból került volna elő. Bemutatkozott, rögtön tegezni kezdett bennünket, és közölte, hogy ő lesz a tolmácsunk. Útközben elmondta, hogy régi németországbeli lakos, Magyarországról települt át.
Csakhamar kiderült, hogy magyarul bizony elfelejtett. Közben elmondta, hogy cirkuszokban dolgozott, híres artista volt. S bizonyításul elővette a régi képeit. Ilyen előzmények után került sor a plenáris ülésre, melyen a köztünk ülő öreg hölgy bebizonyította, hogy semmit sem ér a nyelvtudása, mi pedig felhasználva orosz nyelvismeretünket, tolmácsberendezésen keresztül oroszul hallgattuk a felszólalásokat, mert így jobban megértettük. Tolmácsnőnk egy másik kínos helyzetet is produkált, méghozzá a lipcsei főpolgármester fogadásán. Vacsorára voltunk hivatalosak. A polgármester két oldalán mi ültünk Biczóval, szemben a tolmácsnő, akit Karolának hívtak. És miközben a tanácskozásról és Lipcséről beszélgettünk, s mondtuk el élményeinket, Karola elővette a régi fényképeket és elmondotta, hogy mint kitűnő artista ő szerepelt ebben a kongresszusi teremben. Lipcséhez nagyon szép emlékek fűzik, mindjárt el is kezdte feleleveníteni azokat. Most aztán már képtelenek voltunk meggátolni enyhén szólva furcsa fecsegését.
Megtisztelő javaslat
A magyar városok nemzetközi tekintélye, kapcsolatai egyre nőttek, ezért illetékesek hozzájárultak, hogy öt magyar város belépjen az alakulófélben levő Testvérvárosok Világszövetségébe. így lett a Szövetség tagja Szeged, Pécs, Győr, Kecskemét és Dunaújváros, amelyeknek képviseletében utaztunk el Coventrybe, az 1962. szeptember 10-én megtartott testvérvárosi kongresszusra.
A kongresszuson főként szervezeti kérdések szerepeltek a napirenden. Sok szó esett arról is, miként lehet a városokat, illetve azok lakosságát közelebb hozni egymáshoz, és ami a legfontosabb, a béke szolgálatába állítani. Végül a Világszövetség Végrehajtó Tanácsának megválasztására került sor. Ennek során Iszajev, a leningrádi szovjet elnöke a Végrehajtó Tanács tagjává javasolt engem. Az elnök a javaslatra úgy válaszolt, hogy Tapolczai nincs is jelen a kongresszuson. Iszajev közölte, hogy jelen vagyok. Erre az elnök kért, hogy menjek fel az emelvényre. Miután nemcsak a szocialista tábor országaiból érkezettek, hanem a városunkban járt angol, francia és olasz polgármesterek is tapsoltak, kifejezve egyetértésüket Iszajev javaslatával, az elnök szavaztatott.
A javaslatot elfogadták, és ezzel az a megtiszteltetés ért, hogy szovjet javaslatra a Testvérvárosok Világszövetsége Végrehajtó Tanácsának tagja lettem. Ezt a tisztséget 15 évig töltöttem be azután, hogy tagságomat később a párizsi, a leningrádi és a varsói kongresszus meghosszabbította.
A coventryi kongresszus után megkeresett a város protokollfőnöke, aki a főpolgármester ebédmeghívását tolmácsolta, amelyet a magyar delegáció tiszteletére kíván adni a városháza dísztermében. A meghívásnak eleget téve, minthogy nagykövetségünket is meghívták, a követség egyik tanácsosával együtt részt vettünk a nagy ceremóniával rendezett díszebéden, amelyen pohárköszöntő során a polgármester elmondta, hogy városunkkal, amelyről sok szépet hallottak, testvérvárosi szerződést kívánnak létesíteni, s ezt szeretnék egy éven belül megkötni. Felszólalásomban megköszöntem a vendéglátást, és elmondtam, hogy a megtisztelő javaslatot örömmel terjesztem városi tanácsunk elé. Végül átadtam vendéglátóinknak városunk díszalbumát és ajándékát.
Coventryben Dijon főpolgármesterével, Kyr kanonokkal is találkoztunk
A testvérvárosi kapcsolatok egy részének szervezését a baráti szocialista országok vonatkozásában nem a tanács, hanem illetékes pártszervek végezték. Ennek első megnyilvánulásaként a Vorosilovgrád megyei Kommunarszk, a megye nagy vaskohászati centruma lett testvérvárosunk, ahova Takács Imre városi első titkár vezetésével utazott városunk első küldöttsége 1963. július 2-án.
A több mint százezer lakosú ukrán város vezetői – őszinte örömünkre – nagy szeretettel fogadták az első magyar testvérvárosi küldöttséget, és megállapodtak a kapcsolatok erősítésének soron következő tennivalóiban. Ezt követően vezetésemmel a romániai Constantába kaptunk meghívást és ajánlatot a testvérvárosi kapcsolatok felvételére. A delegáció tagjai egy hetet töltöttek a Román Népköztársaságban, főleg Constantában, valamint a hozzátartozó Efóriában és Mangaliában, ahol hatalmas méretű tengerparti építkezéseket láttunk. Ezen kívül Bukarest új városnegyedeit – elsősorban a lakásépítkezéseket – tanulmányoztuk. Hasznos tapasztalatokkal gazdagodva tértünk haza, és még ma is sajnáljuk, hogy a testvérvárosi kapcsolatok nem fejlődhettek ki. Hozzáteszem: nem a mi hibánkból.
A testvérvárosi kapcsolatok reprezentatív megnyilvánulása volt 1963. augusztus 25-e, amikor városunkba érkezett Coventry város küldöttsége, Mrs. E. Allen asszonynak, a város főpolgármesterének, a Lord Mayornak vezetésével. A négytagú küldöttség a város nevezetességeinek megtekintésére, várospolitikai kérdések tapasztalatcseréjére és a testvérvárosi szerződés aláírása céljából érkezett városunkba.
A testvérvárosi szerződést augusztus 28-án írtuk alá, amelyet a televízió is közvetített.
Coventry város lord majorja és felesége a dunaújvárosi tanácsnál
A rózsák és a béke
A testvérvárosi kapcsolatok új formáival ismerkedtünk meg a következő év tavaszán. Ekkor történt, hogy Coventryben nemzetközi gyermekrajz-kiállítást rendeztek. A város vezetői bennünket is megkértek, hassunk oda, hogy a város iskolái vegyenek részt a kiállításon. Ennek a felkérésnek eleget téve, gyermekeink lelkesen készültek és a legjobb rajzaikat küldték el.
Ezzel kapcsolatban az első öröm akkor ért bennünket, amikor egy hónap múlva jött a levél, mely arról értesített, hogy a rendező bizottság rajzainkat jónak tartja, így azokat a kiállításon szerepeltetik. Nagy örömet szerzett a gyermekeknek és nekünk is, amikor két hónap múlva értesítést kaptunk: a kiállításon sikert arattak rajzaink, és kérték hozzájárulásunkat, hogy ezeket a rajzokat Drezdába és Volgográdba is elküldhessék.
Ugyanebben az időszakban levelet kaptunk Coventry város főpolgármesterétől, melyben azt kérte tőlünk, hogy küldjünk részükre a városról készült fényképeket, plakátokat és prospektusokat, amelyeket iskoláikban kívánnak elhelyezni.
Nemsokára 200 tő különböző színű rózsát kaptunk tőlük, amelyeket a Vidám Parkban, a szabadtéri színpad előtti parkba ültettünk ki, megjelölve, hogy ezeket Coventry testvérvárosunktól kaptuk. Ily módon újabb módját ismertük meg annak, hogy miként lehet a testvérvárosi kapcsolatokat ápolni, a népek barátságát erősíteni, s a béke ügyét így is szolgálni.
1964. október 6-án magas rangú vendég, Jean Marié Bres- sand, a Testvérvárosok Világszövetségének főtitkára látogatott el hozzánk. Vendégünk látogatásának célja, mint elmondotta, az volt, hogy a Végrehajtó Tanács tagját meglátogassa, tapasztalatokat szerezzen a testvérvárosi kapcsolatokról. De az is kiderült, hogy újabb testvérvárosokat szeretne beléptetni a Világszövetségbe. Ennek azonban legfőbb akadálya volt, hogy – lévén a Világszövetség székhelye Párizsban – a tagsági díjat frankban kellett fizetni.
A főtitkár megérkezése utáni beszélgetéseink során kifejtette azt is, hogy szeretne találkozni a főváros tanácselnökével és a Külügyminisztérium vezető tisztviselőjével. Másnap kérésemre Sarlós István Budapest akkori tanácselnöke fogadta vendégünket, s igen udvariasan közölte vele, hogy majd a főváros vezető testületé elé terjeszti a kérdést, ámbár azt is kifejtette, hogy mivel a tagsági díj a város lakosságának létszáma után frankban fizetendő, nem hiszi, hogy menni fog a dolog. Ezt követően Szarka Károly külügyminiszter-helyettes fogadott bennünket, melynek során a Testvérvárosok Világszövetsége ENSZ-beli státuskérelmének támogatását kérte. Ugyanis a Világszövetség az ENSZ “B” kategóriába sorolt szövetsége, s azt szerettük volna, hogy a magasabb, az “A” kategóriába kerüljünk, ami nagyobb anyagi dotációt és főleg nagyobb tekintélyt jelentett volna. Miután erre pozitív választ kapott, nagy megelégedéssel távozott. Kérése az ENSZ-nél – noha néhány évvel később – teljesült. Innen a parlamentbe mentünk, ahol Vass Istvánná, az országgyűlés elnöke fogadta Bressand-t nagy diplomáciai érzékkel és udvariassággal, majd a főváros nevezetességeit tekintettük meg. Vendégeink végül elismerő szavakkal búcsúztak. Azt hiszem, jogos volt az a feltételezésünk, hogy személyükben újra barátokat szereztünk népünknek.
Húsvét hétfő Veszprémben
A testvérvárosi kapcsolatok egyik legsikerültebb találkozójára 1966. április 6-án került sor, amikor Mr. William Parfitt, Coventry város polgármestere és felesége érkezett városunkba. Az olvasónak talán feltűnik, hogy gyakran változnak a nevek. Ez abból fakad, hogy az angol polgármesterek, akik az öregek héttagú tanácsából kerülnek ki, évente változnak. Így lett egy évre a következő polgármester Parfitt, aki büszkén hivatkozott megérkezésekor arra, hogy ő a Munkáspárt tagja, és valamikor bányász volt. Neki is a szokásos programot dolgoztuk ki. A Vasmű mellett – ahol a hideghengerművei büszkélkedtünk – megmutattuk az elkészült, felavatott kórházat – ez szebb volt, mint az angliai -, és megnéztük a Vasmű-klubot.
Tisztelgő látogatást tettünk a megye székhelyén, Székesfehérvárott. Látogatásunk húsvét hétfőre esett, amikor Veszprém és a Balaton megtekintése szerepelt a programban. Veszprémben dr. Ditrai József tanácselnök, jó barátom és elvtársam fogadott, aki a vendégek részére igen tartalmas ismertetőt tartott a városról, majd a város megtekintése következett. A városnézés során, amikor a püspöki templom előtt elhaladtunk, észrevette vendégünk, hogy istentisztelet folyik a templomban. Kérte, hadd menjen be, kérésének természetesen eleget tettünk.
Kijövet azonnal leszögezte: most meggyőződött személyesen arról, hogy sok minden nem úgy van, mint ahogyan az ő egyik-másik újságjuk írja. Majd így folytatta: “azt írják például, hogy itt Magyarországon nincs vallásszabadság, ma pedig ennek ellenkezőjéről győződtem meg”. Meggyőződésének a helyi lapban is hangot adott, amikor a lap munkatársainak, többek között, a következőket mondta: “…Magyarországon szabadság van, ennek számos jelét tapasztaltuk. Vannak nálunk olyan hangok, hogy Magyarországon korlátozzák a lelkiismereti szabadságot. A húsvéti ünnepek alatt ennek ellenkezőjéről győződtünk meg. Saját szemünkkel láttuk az igazságot, s a jövőben visszautasítjuk azt a rágalmat, hogy Magyarországon nincs vallásszabadság.”
Egyébként, hogy magyarországi látogatása milyen mély nyomokat hagyott benne, azt igazolják azok a sorok is, amelyeket a városi tanács emlékkönyvébe búcsúzásul bejegyzett: “A béke és a barátság szellemében hoztuk el önöknek Coventry város üdvözletét. Önök csodálatos szép várost építenek. Hálásak vagyunk a vendégszeretetért, amelyben bennünket részesítettek.” Gondolom, hogy ezek a szavak is igazolják, hogy a testvérvárosi kapcsolatokat jól használtuk fel a második világháborúban annyit szenvedett 320000 lakosú Coventry esetében is a népek közötti barátság elmélyítésére s a tapasztalatok felhasználására.
A fentiekben korántsem írtam le a testvérvárosi mozgalom valamennyi, bennünket érintő eseményét. Amit azonban a sok ezzel kapcsolatos élményből felidéztem, úgy gondolom, némiképp érzékelteti a kezdeményezés súlyát, fontosságát. Van a dolognak igen sok szubjektív vonatkozása is. Én például számos munkatársammal együtt jórészt ennek a mozgalomnak köszönhetem, hogy a külföldet megismertem.
Jóval elmúltam már negyven éves, amikor először indultam külföldi útra. Talán ez is magyarázza, miért tartottam, tartom minden utamat különleges jelentőségű eseménynek. Hiszen életem javát úgy éltem le, hogy tulajdonképpen hazámat sem ismerhettem meg teljes egészében, a mindig visszahívó dunántúli tájat kivéve, alig-alig alkothattam képet magamnak országunk más vidékeiről.
Amikor első külföldi utamra elindulhattam, úgy éreztem, kitárul előttem a világ. A messzeség hívása mögött a munkával összefüggő megannyi kérdés keresett választ bennem. Az a meggyőződés vezetett, hogy lehetőség szerint mindent aprólékosan megfigyeljek, amiről – úgy gondoltam – odahaza a város fejlesztésében mindannyian okulhatunk. Ha rajtam múlna, én mindenkit elküldenék világot látni. Aki sokat utazik, az tudja, mire lehetünk büszkék idehaza, s mi az, ami szerénységre tanít.
A testvérvárosi mozgalomban is ezért láttam, látok ma is fantáziát. Ha mostanában délutánonként elüldögélek az ősz fényeiben, sokat foglalkoztat az a gondolat: bár megérhetném, hogy az utánam következők, a közigazgatás minden szintjén, életük természetes tartozékának tekinthetnék a testvérvárosokkal való rendszeres találkozásokat.
Mert így tárulhat ki a horizontunk, így adatik meg, hogy olyan összefüggésekben tanuljunk meg gondolkodni, amelyek birtokában messzebbre látunk. Úgy gondolom, ennek manapság – a helsinki békekonferencia után – különösen van jelentősége. Sajnálom, hogy napjainkban nem fejlődik úgy a testvérvárosi mozgalom, amint azt sokan szeretnénk.
Nehéz búcsú
1966-ban, amikor a város lakossága már elérte a 40 000-et, megtudtam: az illetékesek azt tervezik, hogy az 1967-es tavaszi választások alkalmával a Fejér megyei Tanács elnöke legyek.
Először nem is hittem el ezt a hírt, ugyanis szokatlan körülmények között jutott a tudomásomra. Egy szép őszi estén hazafelé tartottam a megye másik feléből, és megálltunk a Seregélyesi vendéglőnél egy pohár sörre. A felszolgálót régebbről ismertem, mindig messziről köszöntött, ha meglátott. Ezúttal is így történt, de a köszönéssel nem volt befejezve a dolog. “Nagyon érdekes hírem van – mondta -, meg lesz lepődve, csak tessék leülni, mindjárt jövök, elmondom.” Jött is, aztán: “Képzelje Tapolczai elvtárs, tegnap itt szórakozott egy társaság, nagyon vidám hangulatban voltak és magáról beszéltek. Maga lesz az új megyei tanácselnök. Gratulálok!”
Szóhoz sem jutottam. “Ugyan ne vicceljen már, hát arról nekem is tudnom kellene” – mondtam, amikor magamhoz tértem. “Meg is tudja hamarosan, csak figyeljen a szavamra.” Alig telt el pár nap, és megkaptam az értesítést. A “félhivatalos” közlést hivatalosan is megerősítették.
A hír kezdetben mélyen megrendített. Családom ugyanígy volt vele. 14 évi izgalmakban és örömökben gazdag ténykedésem után kínos volt arra gondolni, hogy itt kell hagynom munkahelyemet, ahol egészséges, jó légkör alakult ki. A város, amelynek élén álltam, már a kulturált, fejlett városok közé küzdötte fel magát. És most, a nyugdíjkorhatár előtt 6 évvel kell búcsút vennem barátaimtól, elvtársaimtól, a város lakóitól, akiket annyira megszerettem. Nehezen tudtam megbarátkozni a gondolattal. Ugyanakkor, mint mindig, ezúttal is éreztem a párt megtisztelő bizalmát, és vállaltam a nagyobb felelősséggel járó beosztást, feladatot. Dunaújvárosban nagyon nehéz volt a búcsúzkodás, bár a megyénél is feladataimhoz tartozott a várossal való törődés, mégis, nem szégyellem bevallani, könnyezve távoztam. Soha nem fogom elfelejteni azt, amikor Sárosi József, a városi pártbizottság titkára búcsúztatott és mondott köszönetét a város érdekében kifejtett munkámért. Én pedig búcsúztam attól a várostól, ahol életem legszebb szakaszában dolgoztam, ott, ahol olyan nehéz időket éltem át, mint a személyi kultusz időszaka és az ellenforradalom vihara, de ahol megérhettem a konszolidációt és a felfelé ívelés nagyszerű időszakát, szeretett városom, Dunaújváros felvirágzását.
Folytatás hamarosan!
A kiadványban nem szereplő képek forrása:
MTI
József Attila Könyvtár
Intercisa Múzeum
Tapolczai Jenő – Egy elnök naplója
