Népszabadság – 1960. szeptember 4.
SLUM
Ördög küldte nyakamra ezt az angolt, káromkodtam, amikor kollégám rám sózta angol barátját, Mr. Patersont. Te úgyis mész holnap Sztálinnárosba, vidd magaddal, hadd lásson egy kis szocializmust – biztatott. Csakhogy én éppen azzal a szándékkal indultam útnak, hogy megjárom a sztálinvárosi munkásszállásokat, s egyáltalán nem voltam meggyőződve arról, hogy azok minden tekintetben alkalmasak lesznek a szocializmus napfényes oldalának csillogtatására. Kivált, hogy a munkásszállások nem kis része még – így hallottam – a “Déli-város” barakktáboraiban van. – Öregem – rázta le barátom kifogásaimat -, a szocializmusban nemcsak fény van, akad árnyék is, mutasd meg mind a kettőt. A barakktábor, az is a szocializmusban van. Bolond vagy – feleltem röviden; de azért elvittem az angolt annál is inkább, mert Glasgowból jött s félig-meddig skótnak sejtettem, azok pedig, ki tudja miért, mindig szimpatikus fickók voltak nekem.
Kemény Dezső – A Déli-városban
Útközben azután gyötörhettem magam. Választhatok: vagy felcsapok idegenvezetőnek és hatvanadszor is végigjárom a “Bartók”-ot, a Sztálin utat és a Görbe utcát, elszámlálom a Bivalyokat és Kockákat – a magam dolga meg marad -, vagy pedig megyek a Déli-városba. De ez akkora őrültség, amit aligha tett meg valaki előttem. Hogy az ország első szocialista városának egyetlen csúnya foltját mutogassam órákon át egy angol úrnak…
A dolgot mindenesetre azon kezdem, hogy langaléta vendégemet körülvezetem a sztálinvárosi utcákon. De azután csak felültem vele a Béke téren a buszra, irány a Déli-város, s csak azon imádkoztam, nehogy véletlenül találkozzam a megállónál valahogy Tapolczaival, a tanácselnökkel, mit kapnék én attól, hogy pont a Déli-városba viszem ezt az ángliust, aki még ráadásul nem is angol, hanem skót.
Ettől a találkozástól megmentett a jószerencsém és zavartalanul folytathattam Mr. Paterson lelki előkészítését. Hogy amikor a városi építeni kezdték, ideiglenes felvonulási épületeket emeltek, meg munkásszállásokat. Onnan azután az emberek beköltöztek az épülő városba, de vagy háromezren még ezekben a régi barakkokban laknak. S hogy ez nem valami szép dolog, de hát mit csináljunk, egykettőre nem lehet minden problémát megoldani. S hogy hát ez nem olyan szép tiszta városrész, a lakói sem a legjobb szakmunkások, hisz azok már mind beköltöztek a városba, S épül már bent egész sor munkásszállás, egyet már ő is látott, a 400 személyest, hát olyan lesz a többi is.
Munkásszállás a Radarban – fotó: Képes Magyarország/Reismann János
Persze, minél többet mentegetőztem, Paterson úr kíváncsisága annál magasabbra hágott, s megkérdezte, egyáltalán megközelíthelő-e az a slum autóbusszal? Slum tudniillik afféle nyomornegyedet jelent, s ő annak szakértője, mivel szülővárosa, Glasgow büszkélkedhet Nagy-Britannia leghírhedtebb slumjával, a Gorbals nevezetűvel. Lehet, hogy valami hasonlót lesz alkalma látni? Őszintén szólva, nemigen szolgálhattam pontos felvilágosítással. Nemcsak azért, mert sajnálatomra sohasem jártam Glasgowban, hanem azért sem, mert még a Déli-városban sem voltam. Csak annak idején, amikor az még nem volt Déli-város, hanem összevissza ennyiből állt az egész város.
A busz, a gyár háta mögött, egy kis poros terecskén állt meg. Még vagy négy más társa legelt ottan. Paterson úr azonnal észrevette, s figyelmeztetett, hogy úgy látszik, ennek a slumnak egészen jó a közlekedése.
A terecske körül boltok, fűszeres, húsüzlet, fodrász, vendéglő – körbekerített udvarféle, virágok. Engem ugyan különösebben egyik sem érdekelt, de Paterson sorra kívánta látogatni valamennyit. Vacak kis helyiségek voltak, ez az igazság. Paterson azonban tárgyilagosan közölte velem: érdekes, mennyire tiszták… Még a pultot is végigszemlélte mindenütt, megjegyezve: milyen különös, hogy itt ugyanolyan áru van a boltokban, mint bent, a városban. Szerencsére ugyanis bent is végignéztük az üzleteket, s legalább azzal nyugtathattam magamat, hogy nem csupán a barakktelep bódéjai láttán ítélhet a nyakamba szakadt vendég.
Én voltaképpen a kordélyosok szállásaira voltam kíváncsi. Sok fiatal fiú szegődik el a taligákhoz, épp hogy elvégezték a nyolc osztályt, s ezren felül keresnek. Ugyan hol élnek? Őszintén szólva Paterson urat legszívesebben elhagytam volna valahol, nem voltam meggyőződve róla, hogy a kordélyosok háza tája gyarapíthatná egy brit állampolgár tiszteletét a magyar népi demokrácia iránt. De erről már ekkor szó sem lehetett. Paterson lelkes izgalommal jött utánam, lépésre sem tágított.
Nagy kert, körül barakkok, frissen mázolt alacsony épületek. Épülő kultur-, … nem tudom micsoda, mert kultúrháznak azért nem nevezhetem; mondjuk kultúrbarakk. Négyágyas szobák az épületekben, az ágyak tiszták, a folyosók végén fürdő. Nemrégiben hozta helyre a vállalat az egész telepet, nagyon elhanyagolt volt, a tanács az asztalra ütött, erre levonult Pestről az egész igazgatóság és társadalmi munkával rendet csináltak. Azon persze, hogy az egész telep legfeljebb csak arra alkalmas, hogy ott valaki ideiglenesen megszálljon és nem arra, hogy ott állandóan éljen – nem tudtak változtatni.
A tanács bent a városban most két nagy szállót épít, különféle vállalatok munkásai részére, tehát nem a vasműnek. Hogy jut-e abban majd a kordélyosoknak is hely, nem tudom. Kellene, sok itt a fiatal, azoknak nagyon kellene. Mialatt ezen elmélkedtem, Paterson lelkesen nyargalt körbe az udvaron, még a szökőkutat is megcsodálta – pontosabban a vízcsapot, ami ezt a szerepet töltötte be: De azt legalább kinyitották tiszteletére.
Még vagy egy órát csatangoltunk mindenfelé. Az építőmunkás-szállásokon egy sor szobába benéztünk. Volt tisztább, volt kevésbé tiszta, az ablakokon elkelt volna a függöny, az asztalon terítő, vagy valami más, ami emberibbé, otthonosabbá tette volna a helyiségeket. Gondoltam, Paterson tesz majd valami megjegyzést, de hallgatott. S egészen mást kérdezett meg: – Mennyit fizetnek egy ágyért? – Mennyit? Nem fizetnek semmit! – Semmit? – Egy fillért sem… Nem hitte el. Két szálláslakótól is megkérdezte: mennyi a lakbér? A válasz persze mindig ugyanaz volt. Aztán, hogy már újra kint voltunk az utcán, ezt mondta: – Tudja, laktam én egyszer Londonban egy munkásszálláson, egy hétig. Mennyit fizettem egyetlen hétre? Az ágyért meg valami löttyért, amit nem lehetett megenni? Két font és tíz shillinget. Ilyen szállás volt mint ez. Csak sokkal piszkosabb.
Nem akarom elmesélni a Déli-városi bolyongás minden epizódját. Benéztünk a lakásokba is, bútorral zsúfolt kis szobákba. Meg is kérdezte Paterson az öreg mamát, miért vettek ennyi bútorfélét? Hát várják a nagyobb lakást. Legalább már a belevaló legyen meg, amire beköltözhetnek a városba. S igaz, költöznek is el innen, lassan, de azért mindig költöznek. A baj csak az, hogy mégsem fogy a Déli-városi lakók száma. Aki elmegy, annak a helyére jön más. Megtiltották már szigorúan. De ha a jogtalan beköltöző gyereket is hoz magával, nem tudják megakadályozni. Kifizeti a 300 forint pénzbüntetést, s lakik nyugodtan tovább, így pedig aligha sikerül egyhamar megszüntetni a Déli-városi barakkfalut.
A déliváros utolsó napjai /1966
Elfáradtam a járkálásban. Leültünk a vendéglő előtt az egyik asztalhoz egy pohár sörre. Leöblítjük a port.
Ülünk, üldögélünk ott egy darabig, akkor azt mondom: no, ideje, induljunk vissza Sztálinvárosba, lekéssük a pesti buszt.
Vissza? Paterson úr sértődötten ágaskodik fel. Hogyhogy vissza? Hiszen még nem mutattam meg neki, amit ígértem! Elképedek. Egyebet nem teszünk egész délután, barakkot barakk után járunk. Rendben van, az érdekes volt, nagyon érdekes. De mikor mutatom meg amit ígértem? A slum-ot, a sztálinvárosi slum-ot?
S én hiába magyaráztam – pedig magyaráztam hazafelé eleget -, máig sem vagyok benne biztos, nincs-e a lelke mélyén meggyőződve Paterson úr arról, hogy én nem mutattam meg neki a slum-ot – eldugtam előle valahová a sztálinvárosi nyomortanyát…
Kalmár György
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
