Sztálinvárosi emberek


Világosság – 1952. január 12.

Sztálinvárosi emberek

A nagy kohó

Ó-Pentele rozzant, meszelt házai után, mint az épülő szocializmus valósága tárul elénk az új város. Olvastam már Sztálinvárosról, film híradókon is láttam képeit, mégis meglepett a látvány, mert a valóság nyersebb ugyan, de jóval nagyobb- és gazdagabb a róla alkotott fogalmaknál. A Május 1-utcát meg megszakítják a még vakolatlan épületek, de a szárnyutcákban már befejezett házak sárga falait éri a hideg januári nap. Felépült városrészek között friss alapozásokat, épületrészeket látsz, melyeket még állványzat borít.

Kőművesek rakják falait, habarcskeverő lányok tréfálkoznak, betonkeverőgép csikorog, a betonutat sáros utcák keresztezik és a tereket keréknyomok szabdalják át meg át. Közel a nagy Üzletházhoz és a Béke-étteremhez betoncsövek piramisai sorakoznak Ötpercnyire a hatalmas, kész iskolaépülettől kisvasút kanyarog eléd, sóderrel teli csillékét húz a liliputi bányamozdony. De túl a még fedetlen épületeken, már áll a pártház, oszlopos főfalával az új város legszebb épülete és szinte teljesen kész a nagy mozi. Felavatták már, játszanak is benne, éppen a Déryné-t vetítik, de kint az épület állványain még folyik a malterozás és az előcsarnok nemcsak a száz villanyégő fényét veti ki az alkonyodó térre, hanem a hegesztők kékes-lila lángjait is. A mozit még nem fűtik, ezért kevesen ülnek a nézőtéren. Egy fiatal munkáspár mellé ülök. Szerelmesek. A lány megkérdezi: “Hogy tetszik elvtárs a mozi?” örülnek a válaszon. “Mert elvtárs, fogja csak meg a tenyeremet, úgy nézzen rám, hogy ennek a mozinak minden kövét a Pista faragta és én csiszoltam.” Majd később és halkabban így szól: “De azért a megnyitó ünnepségre mégsem hívtak meg minket!”

2020.07.13. – 2020.07.19. – MOZIHÉT CIKKSOROZAT

Ez a kis jelenet jellemző az egész Sztálinvárosra. Itt az emberek olyan moziban ülnek, amelyet maguknak emeltek, olyan házakban laknak, amelyeket maguknak raktak és olyan gyárcsarnokokban dolgoznak, amelyeket már nem a kapitalizmus, hanem a szocialista tervgazdálkodás emelt föléjük. Ezért haragszik a két fiatal is, hogy a mozi megnyitójára nem kapott meghívót, hogy az ünnepségen nem ülhettek ők is ott, az új város sztahánovistái, legjobb munkásai között. A sztálinvárosiak a legszemélyesebb érzésekkel tapadnak munkájukhoz, városukhoz, egyre világosabban érzik és látják az összefüggést munkájuk és jövőjük, feladatuk és a béke ügye között, talán sehol sem szól ennyire harsányan a terv a munkásosztályhoz, mint éppen itt. Utcáin lépten-nyomon ez a felirat szól a dolgozókhoz: “Úgy dolgozzatok, hogy méltóakká váljunk Sztálin nevére!”
Amikor benyomásaimat összegeztem, önmagámnak is feltettem a kérdést: milyen hát Sztálinváros? Az ifjú város igazi nagysága és szépsége csak azok előtt bontakozik ki, akik a vakolatlan falak mögött is meglátják az új lakáshoz jutott munkás örömét és a még téglarakásokkal, homok- és kavicshalmokkal borított, sáros telkeken is látni tudják a gyepes, gyermekzajtól visszhangos játszótereket. Hányszor hallottam az ellenforradalom idején a munkásoktól ezt a mondatot: “Azt hiszem, amit látok.” Meggyőződtem arról, hogy Sztálinváros építői már azt is látják, amiben hisznek: szocialista városuk, szocialista hazánk felépítését.
Három hatalmas fenyőt ültettek az iskola előtti nagy tér közepére november 7-én örökzöld ágai az építők képzeletét és érdemeit hirdetik.

“Minden régi emberi település a kényszer szülötte volt. A természet védelmét kereső ember félelme, vagy egy, a föld kincseire éhes embercsoport akarata szabta ki az ember lakóhelyét. Falu, város, mind így született: folyók átkelőhelyein, utak kereszteződésénél, fém- vagy széngazdag vidékeken, legelők szegélyén. Láttam Bulgáriában Tirnovo hegytetőre rakott városfalait, a szabadság sasfészke volt ez, itt védték a bolgárok otthonukat a bizánci hódítók és a török rablók ellen. Az albániai Berát lakóit is az elnyomók kényszerítették a hegytetőre, a Tomori hegy hófödte csúcsa alá. Láttam a csíki hegyek hajlataiban a birkapásztorok havasi viskóit is és Újpest településének történetéből tudjuk, hogy a Wolfner-bőrgyár első munkásai – száz évvel ezelőtt – évtizedekig laktak pincékben, odukban. De Sztálinváros a szocialista terv, az emberi akarat szülötte már. Az emberért, a jobb és szebb emberi életért épült. A párt, az ország jelölte ki helyét és előbb fogott munkásosztályunk a lakóházak felépítéséhez, mint a gyárcsarnokokhoz.

Miért pont itt?

1950 májusában Tárnok Béla főépítésvezető megjelent Ó-Pentele községben, majd huszonöt emberével kiment a búzatáblák s a kukoricás közepébe, elővette a tervrajzot és leverette az építés első jelzőkaróit. “Elvtársak – mondta halk hangon -, ide építjük az első két barakot!” Több beszéd nem hangzott el és ezzel hozzákezdtek a városépítéshez. Mekkora erő formálja a mi életünket. Az 1950 májusában ideérkező huszonnégyfőnyi embercsoport júliusra ezerháromszázra gyarapodott, szeptemberre ezernyolcszázra és ma mintegy tizenötezer ember építi szabad otthonát az egykori kukoricás helyén.

A nagy felvonulás – Garancz István naplója

Tizenötezer ember forr össze itt munkában, akaratban, a nehézségek elleni állandó küzdelemben. A dolgozók érzik, tudják, hogy ők az első magyar szocialista város építői. Óriási kohó ez a város és nemcsak vasat, acélt olvaszt izzó hőfokon. Uj, másfajta emberek edződnek itt. A munka lázában és lendületében formálódik itt minden, mindenki. Az órára, percre lemérhető munkán mindenki értéke lemérhető, rossz- és jótulajdonságok egyaránt kiütköznek. Alakoskodni itt nagyon nehéz. Talán nyersebb a hang, amely az emeleti állványzatról a téglarakásokhoz lehangzik, de őszinte. Az önmagát formáló nyers erő nemesedik Sztálinvárosban emberi, szocialista alkotássá.

Óriási kohó… Az ország minden megyéiéből, városából, községéből dolgoznak itt: férfiak, nők, fiatalok, főleg fiatalok… A főépítésvezető 28, az építésvezető 24 éves. Beszéltem 1500 százalékot teljesítő 18 éves sztahánovistával, 20 éves sztahanovista kőművessel. Van itt a dolgozók között olyan is, aki életében hibát vagy bűnt követett el. Itt visszaszerzi becsületét. A munka szolidaritásában megtalálja helyét az emberek között, hiszen itt a munka szabja ki mindenki helyét, rangját, értékét.
Emberek ezreit egyesíti munkára a párt, de embereket, új, felfedezett, munkában kitűnt, képességeiket felcsillantó kádereket ad Sztálinváros az országnak. Tehetségeket kér, tehetségeket nevel, tehetségeket ad.

Orbán Márton kőművesbrigádvezető a mozin dolgozott. Tízhónapos munkavezetői iskolára küldte a párt. Botocska Pál az 5-ös építkezésről tiszafüredi háromgyermekes apa, jó kőműves, ugyanott tanul. Maróti Rozália kőműveslány tizenkilenc éves, szakérettségit tett. Építészmérnököt nevelnek az egykor tanulatlan parasztlányból. Viski Zoltánné segédmunkásból munkavezető lett. A pártszékházon Balog Julia malteroslány volt a legszorgalmasabb. Műszaki rajzolótanfolyamra küldték, mert tehetséget mutatott a rajz iránt. Patatics Anna képzetlen parasztlányból brigádvezetőhelyettes lett az ötös építkezésen. Szabó Margit takarítónő volt. Most iskolán tanul…

Aki itt él, az mind az építés hatása alá kerül. Az embereket magával ragadja a munka lendülete, a Sztálin-Vasmű nagysága s ha akad olyan, aki ezt át nem érzi, kiveti magából a nagy kohó. Maguk az építők is szinte csodának vélik a roppant eredményeket. Nagy és új a történelmi lecke, még hozzá kell szoknunk, hogy csodára képes a vámszedőitől megszabadílott, célját tudó, életét és békéjét védő munkás emberiség.

Barabás Tibor

felhasznált képek forrása:
Intercisa Múzeum archívuma
Dunaújváros története képeslapokon

Dunaujvaros