SZTÁLINVÁROS

Tizennégyezernyolcszázan  írták alá ezt a levelet…

ELJÖTT AZ ŐSZ. A hulló falevelek aranyesővel borították el az utakat. A Duna fölött vadludak gágogtak, szél hátán úszó ökörnyálakon didergő pókok menekültek a közeledő tél elől. Felhőfoszlányok csak ritkán tűntek fel az égboltozaton, az ég hidegen, szürkéskéken csillogott. Öreg pentelei parasztok, anyókák csodálkoztak: ritkaság itt az efféle száraz ősz. Elmaradt az eső, elmaradt a tavalyi ősz sara. De fent a falakon már érezte az építő az ősz csípős leheletét. A szél már hidegebb volt és a szállásokon is egycsapásra megjelentek a kályhák, a kályhákban fellobbant a láng.
Szabályosan élt, lélekzett a Város, az új város, a maga új embereivel.
Őszi idők jöttén mindig felébrednek az emberekben a gondolatok, mindig a vizsgálódás korszaka következik. Talán azért, mert közeledik a fagy, mely évezredeken át tétlenségre kárhoztatta az embert, talán azért, mert az elmúlás gondolata és látványa magábaszállásra készteti az embert.
Az új város építői és lakói maguk előtt látták eddig elkészült művüket és eltűnődtek rajta. Törték rajta a fejüket a parasztok: ki hitte volna? Az építők végignéztek az új utcasorokon, a felépült Gépgyár tömör műhelyein és visszaemlékeztek arra az időre, amikor hozzákezdtek, amikor még el sem tudták volna mindezt képzelni. A dal, amely a hármas kockáról és a csillagról szól, immár egy elmúlt korszak dala, hiszen már nem is látszik az a csillag a hármas kocka tetején és a legmagasabb épület immár a víztorony, amely nem sokáig burkolózik tovább állványerdőbe… Megrendülve vetettek számot az elmúlt esztendővel a műszakiak, a mérnökök: többre voltak képesek mint maguk is gondolták volna. A vasöntő is visszagondolt arra, amikor még sajnálta a pénzt nagyobb épülettől, hiszen elég neki egy szoba is… Kis szobácska négy fala után most már hozzászokott a végtelen tér látásához és várta a napot, amikor öntőmester lehet és keze nyomán kitör a kemencéből az izzó vas, az első vas, amely ezen a tájon termett, amióta ember lakja a Duna és a Tisza partjait.
November 7 ez a nap.
Harmincnegyedik születésnapja a világszabadságnak, az új korszak hajnalának. Ezen a napon folyik majd a Vasmű első vasa és első acélja.
Az acél…
Erre a nagy november hetedikére készülve egyre többször jutott az építők eszébe az Acélember. Orosz nyelven: Sztálin.
A magyar történelemnek is legnagyobb alakja Ő. A szakadék széléről rántotta vissza a gúzsbakötött népet. Elvágta a kötelékeket, összetörte a láncokat. Elűzte az ősi ellenséget, diadalra juttatta Dózsa, Rákóczi, Kossuth, Petőfi és a szabadságért halt kommunisták ügyét. Tanította, nevelte, nekünk adta a ma legnagyobb magyarját, Rákosi Mátyást. Tapasztalatokat, mérnököket, gépeket adott és nélküle nem lenne most Vasmű, nem lenne izzó acél, nem lenne új város és nem lenne új ember a Duna szeszélyes, szakadékos partján.
Egy este a mi pusztai emberünk, azaz az új ember levelet írt a szobában. A brigád ott állt és ült körülötte, majdnem mindenki tett hozzá egy-két szót a levélhez. A pártbizottságnak szólt a levél.
“… éppen ezért kérjük a pártbizottságot, továbbítsa kérésünket Rákosi elvtárshoz: azt kérjük, nevezzük el a mi vasművünket Sztálin elvtárs nevéről Sztálin Vasműnek, új városunkat pedig Sztálinvárosnak…”
A motorszerelő megkapta a levelet, azután egy másik ugyanilyen tartalmút, egy harmadikat, a tizediket, a századikat. Népmozgalom bontakozott ki az új városban: november 7-én folyjék a vas és az acél, november 7-én Dunapenteléből Sztálinváros legyen.
Tömve volt azon az estén a magasépítők kultúrháza, a József Attila kultúrház, azon az estén, amikor összegyűltek az építők, hogy megválasszák a küldöttséget, amely elviszi Rákosi elvtársnak a Vasmű építőinek levelét.
Tizennégyezernyolcszázan írták alá ezt a levelet.
Tizenöttagú küldöttség kereste fel Rákosi elvtársat. Erről a nagy napról így számolt be a “Szabad Nép”:
Szombaton reggel tizenöttagú dunapentelei küldöttség kereste fel Rákosi elvtársat. Sztahánovisták, brigádvezetők, mérnökök jöttek el ide, volt köztük dolgozó paraszt a faluból, Dísz-tag, segéd- munkásnő. Vaskos kötetet hoztak: a gyár építőinek, a falusiaknak 14.800 aláírását.
“Legforróbb óhajunk, hogy a Nagy Októberi Szocialista forradalom 34. évfordulóján, épülő nagy művünket és városunkat, Ötéves Tervünk büszkeségét, a világ minden dolgozójának vezéréről, a szocializmus megvalósítójáról, a magyar nép legőszintébb barátjáról, a nagy Sztálinról nevezhessük el – így hangzik a kérés.
–  A Vasmű minden egyes dolgozója, városunk minden egyes dolgozója kéri, hogy épülő békeművünk “Sztálin Vasmű”, új, szocialista városunk “Sztálinváros” nevet vehesse fel.”

A küldöttség óhaját Bojér Béla dunapenteleí sztahánovista kőműves tolmácsolta.
– Régóta a szívünkön viseljük, most végre ki is mondjuk: Mi, akik a nagy Dunai Vasművet, a szocialista várost építjük, azzal a kéréssel fordulunk Rákosi elvtárshoz, hogy Dunapentelét Sztálin elvtársról nevezhessük el, akinek olyan sokat köszönhetünk.
– Nemcsak aláírásokat gyűjtöttünk – folytatja Bojér Béla. – Komoly felajánlásokat is tettünk, vállaltuk, hogy csökkentjük a selejtmunka mennyiségét, hogy komoly megtakarítást érünk el a mély- és a magasépítésnél egyaránt és így 49.215 órát takarítunk meg december végéig.
Úgy épül a gyár, a szocialista város, hogy aki két héttel ezelőtt látta, alig ismerne rá. Nemcsak vasbetonfalak, téglarengeteg emelkedik a földből, százával, ezrével születnek Dunapentelén az újtípusú emberek is. Csak a hazájukat, népüket, pártjukat forrón szerető férfiak és nők képesek ilyen alkotásra. Csak olyan eszme, mint a szocialista Magyarország építése, tudja ilyen nagy tettekre lelkesíteni a munkást. Ilyen emberek küldték ide tizenöt képviselőjüket.
– Vannak komoly hibáink is, tudjuk… – mondja tovább Bojér elvtárs. Érzi ő is, mint a sok ezer aláíró, milyen nagy felelősséget vállal, mikor Sztálin elvtársról akarja elnevezni a Vasmű városát.
– Tegnap felajánlották dolgozóink, hogy békeműszakot rendeznek, Sztálin-műszakot, melynek komoly eredményei születtek – folytatta Bojér elvtárs. – Legjobb brigádunk 517 százalékot, a Borbándi-brigád 360 százalékot teljesített. Női építőbrigádjaink között van olyan, amelyik 237 százalékot, egy másik 215 százalékot ért el.
Ígérjük, hogy méltóak leszünk a nagy névre, melyet üzemünk, városunk büszkén viselni fog.
– Szívesen tolmácsolom a kérést pártunk és a kormány felé – válaszolja Rákosi elvtárs. Nagyon örülök, hogy a dolgozók ilyen egyhangú lelkesedéssel támogatják ezt a helyes kezdeményezést. Valóban megtisztelő, hogy első szocialista városunk a magyar nép nagy barátjának, mindnyájunk szeretett vezérének, Sztálin elvtársnak a nevét viselje. Az elvtársaknak azonban érezniök kell, hogy ez a név kötelez. Kötelez még nagyobb, még fegyelmezettebb munkára. A vasmű minden dolgozója legyen büszke erre a kitüntetésre s tartsa kötelességének, hogy a nagy névhez méltóan, fegyelmezettebben, felelősebben, szocialista hazaszeretettel végezze munkáját. Szeretném, ha elmondanák otthon, hogy ezzel a kérésükkel fokozott kötelezettséget vállaltak az egész dolgozó nép és maga Sztálin elvtárs előtt. Ez a tudat adjon erőt újabb eredményekhez és újabb győzelmekhez.
Rákosi elvtárs lapozgat a kötetben, olvassa:
“Sztálin elvtárs dicső neve zászló lesz kezünkben. Magasra emeljük ezt a zászlót, a magasabb teljesítményért, a jobb minőségért, az anyaggal való takarékosságért, a munkánkat akadályozó ellenség és a maradiság ellen vívott harcunkban. Megfogadjuk városunk megtervezőjének és első építőjének, Rákosi elvtársnak, hogy győzelmi lobogó lesz kezünkben Sztálin elvtárs neve: határidő előtt felépítjük acélvárosunkat!”


Rákosi elvtárs átveszi a Dunai Vasmű építőinek küldöttségétől a leveleket tartalmazó díszalbumot

Az aláírók nevük mellett feltüntették a november 7-re felajánlott nagyobb teljesítményt is. “Tizenkilenc éves vagyok –  írja Forró József. – Szabad és legyőzhetetlen vagyok, mert Sztálin elvtárs vezet és a mi drága Rákosi elvtársunk tanít. A mi 230 százalékunk nem üres ígéret. Harc vállalása ez, ami gyönyörű. Köszönöm a pártnak, hogy a gyár és a város építőjének nevelt. Boldog volnék, ha a vasművet és a várost a mi fényes napunkról, békénk védelmezőjéről, felszabadítónkról, Sztálin elvtársról nevezhetnénk el. Ehhez a névhez hűek leszünk, míg élünk.” – “Amikor aláírom a levelet –  írja Plavecz Lajos brigádvezető – a brigád nevében vállalom, hogy teljesítményünket 230 százalékra emeljük. Ezzel támasztom alá kérésünket.” – “Ezen alkalommal vállaljuk – fogadja Szabó Imre, a sztahanovista kubikosbrigád vezetője – hogy az öntöde B-csarnokának összes betonozását, valamint a magszárító-kemence betonozását november 4. helyett október 31-re befejezzük. Brigádunkon belül megszilárdítjuk a munkafegyelmet és részt veszünk a Gazda-mozgalomban.”
Rákosi elvtárs elbeszélget a küldöttség tagjaival – jórészüket ismeri is már régebbről. A szovjet árokásógép teljesítményéről kérdezi Bonta Józsefet, a Mélyépítő Vállalat főmérnökét. Nagy János, a szerelőbrigád vezetője büszkén jelenti, hogy a három rezsiüzemen már rajta a tető és hogy november 7-re, ahogyan ígérték, öntenek már. A fiatalság munkájáról Horváth László, a sztahanovista betonozóbrigád vezetője számol be. Tizennyolc éves, teljesítménye állandóan 300 százalék fölött van.
– Mennyi a keresete? – kérdezi tőle Rákon elvtárs.
– Kétezer forint havonta.
– Komoly összeg. Akkor bizonyára nősülésre is gondol már?
Horváth elvtárs elpirul, úgy mondja:
– Már meg is történt, Rákosi elvtárs.
Pergel Józsefné, segédmunkás 9 gyermekes családanya ruháján MNDSZ-jelvény díszeleg. Rákosi elvtárs a Vasmű MNDSZ-szervezetéről érdeklődik, majd megkérdi:
– Ugye, nem bánta meg, hogy az építkezéshez jött?
– Nem bántam meg – válaszolja az asszony – szeretek ott dolgozni. Legutóbb takarításra akartak áttenni, de én visszakértem magam a kőművesekhez.
– Nem nehéz magának ez a munka?
– Nem – hangzik a válasz – szívesen dolgozom ott.
– Akkor hívja Pentelére nőismerőseit is. A férfiaknak gyakran nem hisznek a nőmunkások, a nő náluk a legjobb agitátor. Mindenüvé oda kell állítani a nőket.
– Különösen a munkafegyelemre vigyázzanak – mondja Rákosi elvtárs, mikor a hiányzásokról esik szó.
– Amit a bányászoknak mondottam, az másoknak is szól: “Lányomnak mondom, menyem is érthet belőle.” Amiatt, hogy mindenütt könnyű munkát kapni, nagyon meglazult a fegyelem. Most helyre kell állítani. Egy fegyelmezetlen ember tíznek rontja el a munkáját. Rá lehet mindenkit szoktatni a fegyelemre. Minden egyes ember mellé nem kell ellenőrt állítani, hanem a közhangulat legyen olyan, hogy ne tűrje a fegyelmezetlenséget.
Egy órája van már itt a küldöttség, de mintha csak egy perce jöttek volna, úgy tűnik, mikor búcsúznak.
– Támogatom javaslatukat – mondja Rákosi elvtárs és sorra kezetszorít a tizenöttel – és bízom benne, hogy nem maradunk szégyenben Sztálin elvtárs előtt. Sok sikert kívánok. Különösen a nőket támogassák – szól oda Földes elvtársnak. –  Az ifjakat is üdvözlöm. Egyesült erővel állni fogjuk, amit most vállaltunk.
A dunapentelei küldöttség reggel kilenckor jött Rákosi elvtárshoz. Tízkor azzal a tudattal indultak vissza a Vasmű városába, hogy úgy kell dolgozniok, mintha már sztálinvárosiak lennének…

…November 7-én, a Nagy Októberi Forradalom harmincnegyedik évfordulóján nagy nap virradt az új városra, amely valójában maga is ennek a forradalomnak, ennek a csodálatos pétervári estének a gyermeke, amely maga is akkor fogamzott az idők méhében, amikor az Auróra ágyúlövésének hangja végiggyűrűzött a kikötő öble fölött és az emberiség új korszakának harangkondulása volt.
Vörös és nemzetiszínű, tarka zászlódíszben pompázott a Május 1-utca, a Víztoronyról lekerült az állványerdő és tetejére illesztették a névadó Sztálin hatalmas képét. Az iskola, az ideiglenes Tanácsház körül már parkot láthattál, zöldelő fenyőkkel és a sárga falon fekete táblát, ünnepélyes, komoly betűkkel, aranybetűkkel: Sztálinváros Tanácsa.


Farkas Mihály elvtárs ünnepi beszédét tartja

Az utcákon és utakon, az elkészült és féligkész épületek között, az ötemeletesek alatt hömpölygött a nép.
Az Öntödében izzott, lángolt már a koksz a kemencében, lángnyelvek táncoltak a kúpoló-kemence csatornája és az üstök felett, amelyekben az “előmelegítés” céljára meggyújtott fahasábok égtek. Az ívfényes kemencében tüzesen olvadozott az acél, Sztálin Vasmű első acélja.


Az első vas öntése

Hatezer ember zúgása töltötte meg a mechanikai javítóműhelyt, melynek első keretét negyvenegy óra alatt betonozta be a mi új emberünk brigádja. Most már teljesen készen állt a műhely: acélos-szürkén sorakoztak benne a gépek és a gépek között a rengeteg ünneplő, boldog ember.
Farkas Mihály beszélt. Beszéde után még felszólalt Szijjártó Lajos, az építésügyi miniszter, Zsofinyec Mihály, a kohóipari miniszter, Prjevara Ferenc a mechanikai műhely és az Öntöde építésvezetője, L. Szász Antal, régi ismerősünk és felszólalt a vasöntő.
Azután megtelt izgatott, ünnepélyes emberekkel az Öntöde.
A néma csendben csak a daru zúgása hallatszott, amint az üstöt a csatorna alá helyezte.
A vasöntő ott állt a kúpolókemence mellett és intett.
Kezdődik…
A vasöntő kezébe vette a vasrudat, a “dugót” és bontani kezdte a kemence falát, ott, ahol a csatorna kifut az öntőgödör fölé.
Az első győzelem utolsó harca volt ez. Saját kezével vívta meg a parancsnok, ostromolta az utolsó akadályt, amely a kiömlő, izzó, szikrázó vas előtt áll.
Mennyi mindent kellett így legyőzni ahhoz, hogy eddig a pillanatig eljuthasson! Hány falat, hány régről maradt gátat, szokást, rosszindulatú makacsságot kellett áttörni, míg, íme, eljuthatott a kemence faláig!..
S akkor, egy pillanat meghozta a sok küzdelem gyümölcsét. A “dugó” áttörte a kemence falát és megjelent tüzesen, pirosán, majd szinte fehéren, izzón az első csepp vas. Beragyogta a vasöntő arcát, amely egyébként is ragyogott és egy rég várt pillanat boldogságában úszott. Azon a sáros őszi napon, két esztendővel ezelőtt álmodta meg ugyanezen a helyen ezt a képet, amikor még nem borult föléje a betonkeretek és a Hill-födémek sora, hanem csupán a súlyos terhüktől roskadozó, sötét-szürke, permetező fellegek… S a megálmodott kép most valóság, tömör anyaggá változott, itt, keze nyomán előtört és már zuhog is az üstbe Sztálin Vasmű első vasa, ott, a háta mögött pedig a megdöntött ívfényesből vastag sugárban az első acél.


Az első acél öntése

S a nézőkből önfeledten tör fel az “éljen” és rögtön utána annak a neve, akinek ezt az első vasat és az egész Vasművet és az egész életet és jövőt köszöni itt mindenki: Sztáliné. Akinek arcát azon az éjjelen, harmincnégy évvel ezelőtt Lenin mellett az ágyúk torkolattüzének fénye világította meg, az ágyúké, amelyek az új világ indulóját harsogták. Az ágyúké, amelyek az első rést ütötték az imperializmus korhadt falán s ez a rés azóta is egyre jobban szélesedve önti magából a proletárforradalom izzó acélját, az emberszeretet tüzét s elhamvasztja a háború, a gyilkolás világuralomra törő salakját. A kiömlő vas hányja a szikrákat, a tüzes csillagokat és piros fénye ott villog a falra meszelt felíráson: “Ez a mű békemű”!
Zúgva ömlik a vas és az acél és zúg a diadalmi ének, a Béke hadseregének csatakiáltása: “Éljen Sztálin!”
A felvonulás befejeződött.
Holnap új harc kezdődik, a nagy, az igazi: a kohóért, a Martinért, a nagyolvasztóért.
A vasöntő az épülő műhelyek, a mozdonyjavító, a kazánkovácsműhely és az épülő erőmű magasbaszökő, karcsú “bikái” között elnéz a messzeségbe, ahol még szántóföldek húzódnak és a tanyák fái hullajtják levelüket, éppen úgy, mint azon a sáros őszi napon, amikor még semmi sem állt, csak a kivert szemű két radarkészülék.
Ott lesz a nagy mű:

SZTÁLIN VASMŰ

Vége

Sándor András – Sztálinváros
Bevezető
Egy sáros őszi nap
A szél
Egy boldog város
A szén és acél műve
Új hadsereg
Harc
Hősök
Negyvenegy óra
Egy “kohó” már működik
Az új ember
Sztálinváros

Dunaujvaros