Fejér Megyei Szemle – 1980. január
Hetényi István
VÁROSÉPÍTÉS ÉS LETELEPEDÉS DUNAÚJVÁROSBAN
(Dunapentele – Sztálinváros)
1950–1954
I.
Felszabadulásunkat követő években a háborús károk helyreállításával párhuzamosan, a 3 éves terv keretében kezdtek kibontakozni a jövő fejlődésének körvonalai. Napirendre került a hazai nehézipar fejlesztésének szükségessége, egy vaskohászati bázis megteremtése.
A proletárdiktatúra győzelme, a szocialista tábor létrejötte, a Szovjetunió segítsége lehetővé tették kohászatunk fejlesztését. Ennek a nagy feladatnak a megvalósítását két lépcsőben tervezték. Első ütemben félmillió tonna kapacitású kohászati üzem létesítése szerepelt, a második ütem a hazai kohókokszgyártás megteremtését célozta.
Széles körben ismert, hogy az 1949-ben nyilvánosságra hozott dokumentumok szerint a kohászati kombinát Mohács térségében valósult volna meg. A nemzetközi viszonyok kedvezőtlen alakulása mellett gazdaságpolitikai szempontok is szükségessé tették a Mohácson már folyamatban volt beruházások leállítását és Dunapentelén történő megindítását. Az eredetileg kitűzött cél a kohászati üzem és szomszédságában 25 ezer lakosú készenléti lakótelep létesítése volt.
Ez utóbbi a dunapentelei kivitelezés során 40 ezer lélekszámú középvárosra módosult. A Dunai Vasmű telepítésével foglalkozó dokumentumokban már egy szocialista város építése szerepel. (MDP Központi Vezetősége 1949. áprilisi hat. továbbá az 1949. évi XXV. tv.)
A terv végrehajtásával a Kohó- és Gépipari Minisztériumot bízták meg. A minisztérium a beruházások irányítására Nehézipari Beruházási Nemzeti Vállalatot hozott létre. Az építkezéseken mintegy 30 vállalat dolgozóit foglalkoztatták. Közülük kiemelkedett az Építésügyi Minisztériumhoz tartozó Dunamenti Magasépítő Vállalat és a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium irányítása alatt működő Dunamenti Mélyépítő Vállalat.
A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége 1950. november 10-i határozata kihangsúlyozta, hogy a Dunai Vasmű “ötéves népgazdasági tervünk kulcskérdése, országunk szocialista iparosításának alapja, honvédelmünk megerősítésének és a béke védelméért folytatott harcunknak egyik döntő eszköze”. A határozat rámutatott arra, hogy “a mű megépítése 1953-ra és teljes üzembe helyezése 1954-re igénybe veszi az ország erőforrásainak jelentékeny részét, s hatalmas erőfeszítést követel az egész néptől”.
A vasműhöz kapcsolódó település jellegét úgy változtatta meg a határozat, hogy nem lakótelep, hanem új, szocialista város kell, hogy megépüljön Dunapentele szomszédságában. Előírta a határozat, hogy 1954-ig 4000 család számára kell állandó lakást biztosítani, s ezen felül 500 személyes munkásszállást létesíteni.
DISZ jelvény
A Központi Vezetőség határozatának megvalósítása érdekében igen eredményes munkát fejtettek ki a párt- és tömegszervezetek, különösen a Demokratikus Ifjúsági Szövetség (a DISZ). Az építési munkák a mohácsi dolgozók egy részének áttelepülésével 1950 tavaszán kezdődtek el. Május 2-án hajóval érkezett az első nagyobb létszámú munkáscsoport. A dolgozók száma alig közelítette meg a háromszázat. De már az építkezés helyszínén tartózkodott a NEB dunapentelei kirendeltségének a vezetője, Borovszky Ambrus és Weiner Tibor tervezőmérnök. Később kapcsolódott a munkába Wolf Johanna főmérnök.
A nagy felvonulás – Garancz István naplója
Júliusban 1000, szeptember végén 2500 volt a foglalkoztatottak száma. A DISZ felhívására igen sok fiatal jelentkezett az építkezéseken. Voltak olyan szakmai és mozgalmi munkában kiemelkedő eredményeket elért fiatalok, akik a DISZ Központi Bizottsága megbízólevelével érkeztek Dunapentelére. Név szerint: Bukszár István, Csoltó Dezső, Fazekas István, Fejes Károly, Fürjes János, Halász József, Horváth Ferenc, Kecskeméti László, Kiss István, L. Szász Antal, Matusek János, Pálfi Lajos, S. Hegedűs Lajos és mások.
1950. végétől rohamosan emelkedett az építőmunkások száma. Egy hónap alatt 3 ezerről közel 9 és fél ezerre nőtt, év végére meghaladta a 15 ezret. Elhelyezésük, ellátásuk szinte megoldhatatlan feladatok elé állította a községi tanácsot.
A Minisztertanács 1951. március 31-én hozott határozatával Dunapentele községet várossá nyilvánította. A volumenében soha nem tapasztalt nagyarányú, ütemében gyors építkezések előterében az ipari nagyberuházás állt, de igen erőteljes, jól szervezett munkával folyt a barakkok építése is. Ez utóbbit az indokolta, hogy a dolgozók elhelyezési körülményei igen szűkösek, kedvezőtlenek voltak. Egy részüknek jutott csak szállás Dunapentelén, többségüket a környező községekben helyezték el. A munkahelyek, illetve szállások megközelítése nehézkes, körülményes volt. A személyfuvarozás kezdetben nyitott, majd ponyvás teherautókon történt. A kényelmetlenséget csak némiképp ellensúlyozta, hogy az utazás ingyenes volt. Egy év múlva jelentett viszonylag kedvező változást a bódés (fakaruszként emlegetett) személyszállító gépkocsik beállítása, de már viteldíjért, kalauzokkal.
Nem véletlen, hogy rohamosan nőtt azoknak a száma, akik igyekeztek helyben lakást biztosítani, elsősorban a megépült lakóházakban berendezett vállalati szállásokon. Igen sokan Budapestről jöttek Dunapentelére, ugyanis a fővárosban a beköltözést letelepedési engedélyhez kötötték, és a lakásproblémák megoldása az esetek többségében kilátástalannak látszott. Ahogy elkészültek, benépesültek a barakkok. A legkülönfélébb helyekről érkezett, heterogén összetételű dolgozók együttélése igen sok szociális és morális gondot jelentett elsősorban a Délivárosi tanácskirendeltség vezetője, Vági Andor számára. Jóllehet, ő csak a problémákat, feladatokat továbbította a városi tanács illetékes osztályai felé.
Az egyéni munkához szokott, az ipar fegyelmével még csak ismerkedő dolgozók, a mezőgazdaság vonzásából kiszakadni nehezen tudó, szakképzetlen, szervezeti életet nem élt paraszti tömegek képzeték a túlsúlyt. Nem elhanyagolható volt létszámában, még inkább a közhangulatra gyakorolt kedvezőtlen hatásában a munkakerülők, a gyors meggazdagodást remélők, helyi kifejezéssel élve az “aranyásók” csoportja. Megtalálhatók voltak itt létükben megingatott kulákok, másutt politikailag nemkívánatosnak minősített, kitelepített személyek éppúgy, mint az erkölcsileg gátlástalan prostituáltak, kitiltott, börtönviselt személyek is. Sokan akarták kisiklott életüket újrakezdeni, bizonyítási lehetőséget, a felemelkedés lehetőségét látták a munkában, hiszen a Dunai Vasműt építeni az ötvenes évek elején rangot jelentett.
Délivárosi barakktábor
A barakkok sem jelentettek minden esetben biztonságos elhelyezést. Előfordult, hogy rossz helykijelölés következtében egy-egy felhőszakadáskor a lezúduló víz barakkokat öntött el. A barakkok falazótéglából épültek, szabvány ajtókkal, ablakokkal. A hosszan elnyúló, utcákat alkotó épületeket piros cserép fedte. Többségüket fehérre meszelték, voltak, akik különösen a családi szállásokon mintát hengereltettek a falakra. Nedves, egészségtelen, piszkos volt a környezet, a barakkok komfortnélküli elhelyezésre voltak alkalmasak. A tisztálkodás céljára ezer személyes fürdő létesült. A fűtést többnyire fűrészporos kályhával oldották meg.
Barakkok az Én és a nagyapám című filmben
Mozidélelőtt II. – Én és a nagyapám
Nemcsak az épületek, környezetük is sivár volt, a beton és bitumenes utakon kavargott a por, vagy állt a víz. Az utak mentén és tereken gyorsan növő kanadai nyárfákat ültettek. Itt-ott a barakkok között falusi nosztalgiát keltő zöldséges, veteményes kertek, a barakkok előtt évelő virágok jelentettek üde színfoltot.
A munkaerő biztosításában különösen 1950. októberétől nőtt meg nagymértékben az ifjúsági szervezet szerepe. Ekkor jelent meg a DISZ felhívása: “Fiatalok! Építsük fel a Dunai Vasművet, ötéves tervünk büszkeségét!”
Hogy a felhívás sikerrel járt, az későbbiekben a statisztikai adatokból is kitűnik. Ettől kezdve áradt ember és anyag Dunapentelére. A sort a Zala megyei – tótszerdahelyi – fiatalok Partizán brigádja nyitotta meg, Matola József vezetésével. Őket a Hámán Kató brigád és Olajos Dezső brigádja követte Budapestről, majd L. Szász Antal kubikosbrigádja Somogyból és még tömegesen mások az ország egész területéről.
Kezdettől fogva igen nagy feladatot jelentett a politikai, tudatformáló mozgalmi munka az építők körében. E téren Lombos Ferenc győri nagyüzemi munkásból lett pártbizottsági titkár, helyettese Mester Sándor, Molnár Bálint és Boér Béla igen eredményes munkát fejtettek ki. Ugyanez vonatkozik Kocsa László agit-prop. titkárra is. A lelkesítő propagandán kívül vállalati munkaerőtoborzók járták az országot, és szerződtettek dolgozókat. Az elért munkasikerekről értesítették a hozzátartozókat, a helyi tanácsokat is, hogy ezáltal is kedvet csináljanak az itteni építkezéseknek. Szerepet játszott a dolgozók számának gyors növekedésében az is, hogy a jegyrendszer közepette jobb volt az áruellátás az országos átlagnál, javítottak a közétkeztetés feltételein, bővítették az egészségügyi szolgáltatásokat, és kedvezményes utazást biztosítottak a dolgozók munkahelye és otthona között.
Berecz Bertalan, a városi tanács első elnöke sokat tett a dolgozók életkörülményeinek javítása érdekében. Hasonlóképpen helyettese, Borbás József, aki korábban az építkezés legjobb ácsbrigádjának volt a vezetője, a lakásépítkezések meggyorsítását szorgalmazta. Ment is a munka, de hozzá kell tenni, esetenként irreálisan magas versenyvállalások, teljesítményszázalékok, nem kellő anyagtakarékosság jellemezte az építkezéseket különösen az első két évben.
1951 őszéig két trösztöt szerveztek az építőipari vállalatok összevonásával, a 26. sz. (magas-) Építőipari, illetve a 33. sz. Mélyépítő Trösztöt. Az előző igazgatójává a minisztérium Bondor Józsefet nevezte ki. Tizenhárom főépítésvezetőséget szerveztek. A lakóházakat többnyire sima homlokzatokkal, téglából építették. Ezért volt nagy jelentősége annak a gyorsfalazási módszernek, amelyet Maximenko szovjet sztahanovista kőműves ismertetett a gyakorlatban, és amelyet kötelezően írtak elő a későbbiek során.
Szovjet sztahánovisták a Dunai Vasműnél
Ti fogjátok téglába öltöztetni ezt a földet…
Az épülő város növekvő falai között mind többen ismerték fel azt, amit Horváth László betonozó brigádvezető meg is fogalmazott, hogy a tervteljesítés és a dolgozók egyéni érdeke egybeesik: “Teljesítjük a tervet, többet keresünk, hamarabb költözhetünk a magunk építette házainkba”.
II.
Egyéves munka eredményeként az építkezés külső képe már kezdett városias formát ölteni. Felépült az első (a 4-es) utca, az építkezés fő utcája, melyet Május 1. utcának neveztek el. A kocka, bivaly, csont elnevezésű lakóépületekben lévő lakások nagy részét orvosi rendelőnek, szerkesztőségnek, irodáknak és vállalati szálláshelyeknek vették igénybe, de már sokan jutottak lakáshoz is. Ez a körülmény kedvezően hatott az építők munkájára. Annak a híre is, hogy a Kormány Dunai Vasmű Emlékérem alapítását határozta el. Május 1. alkalmából Zsofinyecz Mihály kohó- és gépipari miniszter első ízben 250 dolgozót tüntetett ki az emlékéremmel. 1953 végén már mint Sztálin Vasmű Emlékérem ezüst fokozatát 2800-an, bronz fokozatát 5200-an kapták meg.
A Dunapentelei Pártbizottság (élén Lombos Ferenccel; a pártbizottság tagjai: Mester Sándor, Borovszky Ambrus, Fürjes János, Érdi Tamás, Sárvári Györgyné, Farkas Éva, Balogh László, Bencsik István, Keszli Zoltán és Turbacs Mihályné) feladatok egész sorát oldották meg. A városi tanács eleinte községi jellegű teendőket látott el, nehezen tudott partnere lenni a NEB-nek, és csak évek múltán vált a város gazdájává.
A tanács már gazdája a városnak /1959
Az első három esztendőt minden túlzás nélkül emlegetik úgy, mint a városépítés hőskorát. Jóllehet, fő követelmény volt, hogy a vas- és acél mielőbb follyon, a vasmű és a város építése között sikerült helyes arányokat kialakítani, az összhangot biztosítani.
Ez kifejezésre jutott abban, hogy 1953. közepéig sikerült üzembe helyezni a a vasmű nagyolvasztóját, a Martin acélművet, a kokszolót, és elkészült 2600 lakás.
Dunapentelén az építkezések kezdetekor 3949-en laktak. A népességszám 1954 nyarán elérte a 27 500-at. A növekedés elsősorban a bevándorlásból eredt. Az épülő város egyre nagyobb vonzóerőt gyakorolt nemcsak az építőkre. A lakásigénylők száma ugrásszerűen emelkedett, részben a barakklakókból, részben a legkülönfélébb múltú és magatartású személyekből, esetenként nemkívánatos elemekből tevődött ki.
Ez a körülmény és az igazságos lakáselosztáshoz fűződő szempontok szükségessé tették, hogy a Belügyminisztérium 1951. szeptember 25-én kiadott 131/1951. B.M. 202/11/1951. I. 5. oszt. sz. rendelkezésével a Dunapentelén történő letelepedést engedélyhez kösse.
III.
Ezt megelőzően jelent meg az 5445-5/39 1951. (IX. 23.) BM sz. rendelet A DUNAPENTELE VÁROSBAN TÖRTÉNŐ LETELEPEDÉS SZABÁLYOZÁSÁRÓL.
Az említett jogszabály a 177/1951. (IX. 23.) M. T. sz. rendeletén alapult. Előírta többek között, hogy
- §
– (1) Dunapentele város területén állandó lakosként letelepedni – a 2. §-ban megjelölt esetek kivételével – csak engedély alapján lehet.
– (2) Letelepedési engedélyt csak az kaphat, aki igazolja, hogy munkaviszonya, szolgálati beosztása, oktatása, továbbképzése vagy családi körülményei Dunapentelén való állandó tartózkodását feltétlenül indokolttá teszik. - §
– (1) Meghatározott munka elvégzésére Dunapenteléről más városba vagy községbe áthelyezett, kirendelt személy a munka befejezését követően két éven belül letelepedési engedély nélkül telepedhet le Dunapentele területén. - §
– (1) A kérelmet a dunapentelei városi tanács végrehajtó bizottságánál kell előterjeszteni.
– (2) A kérelem alapját képező tényeket hitelt érdemlően igazolni kell.
– (3) A kérelmezőnek igazolnia kell, hogy Dunapentelén megfelelő lakása (szállása) biztosítva van. - §
– (1) A letelepedési enegedély iránti kérelemhez csatolni kell a kérelmező állandó lakóhelye szerint illetékes helyi tanács által erre a célra kiállított “Igazolást”. - § A letelepedési enegedélyt minden személy részére külön-külön kell kiállítani akkor is, ha közös kérelmet terjesztenek elő.
- § Más városból vagy községből érkezett személyt Dunapentelén csak a letelepedési engedély egyidejű felmutatásával szabad állandó lakosként bejelenteni.
A rendelet 7-8. §-ai az ideiglenes bejelentkezésre vonatkozó szabályokat tartalmazzák. A 9. § szankciókat ír elő azokkal szemben, akik a rendelkezéseket megszegik.
10. § szerint a jogszabály “hatálya nem terjed ki a néphadsereg, az Állam- védelmi Hatóság, a rendőrség, a pénzügyőrség, az állami tűzoltóság és a letartóztatóintézeti őrtestület tényleges állományába tartozó személyekre, továbbá azokra, akik tizenhatodik életévüket nem töltötték be.”
Szükséges megemlíteni, hogy a lakásokat 1954 április közepéig nem a városi tanács, hanem a NEB utalta ki. Csak ezt követően gyakorolta a városi tanács ezt a hatósági jogkört. Először a Város- és Községgazdálkodási osztály, amelynek vezetője Takács Jenő, majd Timár József volt. Később a kiutalások az Igazgatási osztályhoz kerültek át. A tanács akkor már a November 7. téri eredetileg Mérnökök és Technikusok Háza céljára létesült épületben működött. A letelepedési engedélyekre vonatkozó rendelkezések hatálya az év végével megszűnt.
IV.
A letelepedési engedély 17,5X12,3 cm-es nyomtatvány volt. Az engedélyeken a tanács bélyegzőjének lenyomatán kívül a sztálinvárosi rendőrkapitányság Bejelentő Hivatalának dátummal ellátott bélyegzője is szerepelt. A letelepedési engedélyek túlnyomó többségét Berecz Bertalan tanács vb.-elnök, illetve 1953. végétől Illyés József vb.-titkár írta alá.
A letelepedési engedélyek iránti kérelmekhez csatolni kellett az illetékes tanács igazolását is, amely részletesen tartalmazta az illető személy adatait, származását, 1945 előtti, illetve utáni foglalkozását, a szülők adatait, foglalkozását, a család vagyoni állapotát. Szerepelt az igazoláson az is, hogy a kérelmező miből önellátó, miből nem. Erre rendszerint az volt a válasz, hogy “semmiből”.
A kérelmeket a legkülönfélébb okokra hivatkozva nyújtották be. A munka-, családi- és egyéb körülmények mellett gyakran találkozunk indokként olyan megszövegezéssel, hogy “megszerettünk itt mindent. Itt szeretnénk építeni ezt a Sztálin elvtárs nevéről el nevezet várost, mert még az el nevezése is nagyon teczik, hát még benne dolgozni és lakni!”
Mások a jövőre gondoltak. Szeretnénk a városban gyermekeinket “becsületesen nevelni, hogy méltók legyenek a Demokráciába.” A NEB szervezetén belül a szállás-, illetve lakásügyekkel Lüllik Miklós szociális osztályvezető foglalkozott, a tanácsnál Madarász Istvánné, illetve Zsátos Jenő.
Az első letelepedési engedélyt Hoszták László budapesti lakos kapta, akit a kenyérgyár igazgatójává neveztek ki. Az I/2. csont épület B. lépcsőházában levő III. 2. sz. alatti lakását Borovszky Ambrus NEB vezérigazgató-h. utalta ki.
Október 11-én engedélyezték Jankovics Ferencnek, a Dunapentelei Hengermalom igazgatójának a letelepedését. Egy hét múlva kapta meg a letelepedési engedélyt Oltai Miklós a Dunai Vasmű Élelmezési Vállalat igazgatója, novemberben Dianovszky Árpád, a Hitelszövetkezet vezetője.
Egy 1952. január 29-i letelepedési engedély kérelemből következtetni lehet egy építőmunkás személyiségének formálódására. – Nem egyedi eset. “Én a Sztálinvasműnél 1950 elejétől dolgozom az építkezés területén mint szakmunkás, majd sztahanovista lettem, most jelen pillanatban az SZ. B. Munkavédelmi osztályának vagyok a vezetője.”
Több engedélykérelem őrzi az egyik legelső városépítő, Garancz István kezenyomát, aki akkor már a 26. sz. Állami Építőipari Tröszt szociális osztályán dolgozott.
Május 21-én kapott letelepedési enegedélyt a Sztálinvárosi Teherautófuvarozási Vállalat első igazgatója, Kása Ferenc. A vállalat telephelye akkor még az Óvárosban, a Petőfi utcában volt. Június 18-án dr. Pátkay József helyettes kórházigazgató főorvos javasolta Monostori Kálmán ellenőr és Monostori Kálmánné gyermekgondozónő letelepedését. Részükre a rendelőintézet épületében biztosítottak lakást.
Július 1-én Sadelsky István li. őrnagy, a Bernátkuti Igazságügyi Gazdaság igazgatója írta alá Nagy István állattenyésztési előadó letelepedési kérelmét. Szeptembertől a gazdaság KÖMI 201. sz. Vállalat lett.
Sorra érkeztek a nevelők a II. sz. (Vasvári Pál) Iskolához. Póda Béla és Póda Béláné letelepedési engedélykérelmét Farkas József igazgató írta alá. Október 24-től dolgozott az iskolánál Kálmán József, akit Ercsiből helyeztek át.
Szeptember 15-től lett Oncsák Ferencné a “Krupszkaja” óvoda vezetője.
November 5-én kapott letelepedési engedélyt az Országos Mentőszolgálat itteni mentőállomásának ügykezelője, Radetzky Károly. November 10-én Kecskeméti Pál részére engedélyezték a letelepedést. Takács Jenő igazolta, hogy a Szálláshely Vállalatnál mint főkönyvelő dolgozik.
1953. január 10-én kapott letelepedési engedélyt Stefanovits Gyula, a Patyolat műszaki vezetője.
Február 15-től mint pedagógus házaspár dolgozott a városban Sófalvi István és felesége. Mezőfalváról költöztek a városba. Sófalvi István általános iskolában tanított, járási úttörőtitkár volt. Mint oktatási vezető előadó kapott letelepedési engedélyt.
Március 4-én kelt Koréh Sándor letelepedési kérelme. Tűzálló téglagyárban volt adminisztratív dolgozó. Sajószentpéterről jött. “Kohó és Gépipari technikumba járok, ami 4 éves időtartamú és különben is örömmel dolgozom a vállalatomnál…” olvashatjuk a letelepedési kérelme megsárgult lapján.
Dr. Groszman Sándor kórházigazgató főorvos aláírása szerepel Haraszti György segédgondnok letelepedési kérelmén. Gedei Sándor, a kórház gondnoka javasolta Vasvári Imre adóügyi főelőadó és óvónő feleségének letelepedési kérelmét.
1953 nyarától érkeztek kohászok. Filla Béla, Nasta Imre, Kovács József és mások Ózdról. Filla Béla letelepedési kérelmét Pilter Pál főmérnök azzal igazolta, hogy “a nagyolvasztó beindulása után a Nagyolvasztó Ércelőkészítő Üzeménél mint művezető nyer végleges beosztást.”
Július 21-én a Vasvári Pál iskola új igazgatója, Juhász Anna javasolta Rózsa Gyula tanár letelepedési kérelmét.
Július 31-ével engedélyezték Hidasi Pál letelepedését. Szombathelyről helyezték át, és lett a Magyar Beruházási Bank Fiókjának vezetője.
1953. szeptember 17-én adták ki a letelepedési engedélyt Závodi Imre diszpécsernek. Az L/1. ép. II. lépcsőház III. 3. sz. alatt kapott 2 szobás lakást.
Augusztus 27-én adták meg a letelepedési engedélyt Varga Istvánné volt szövőnő, háztartásbelinek, akit korábban már a Városi Tanács vb. igazgatási osztályának vezetőjévé neveztek ki.
Szeptember 21-én dr. Rimai László ügyész kapott letelepedési engedélyt. Az ügyészség és a Bíróság akkor a Bartók Béla utca 12. sz. lakóépület első emeletén működött. Ugyanennek a hónapnak a végén adták meg a letelepedés lehetőségét Korompai Gyuláné pedagógusnak, és Merényi Lajos testnevelő tanárnak is. Bondor József trösztigazgató javasolta 1953. október 31-én Kósa Vilmos munkásellátási megbízott letelepedési kérelmét. 1954. január 3-án Netter Endre kapott letelepedési engedélyt, mint a Sztálinvárosi Patyolat Mosoda igazgatója.
Január 23-án a Kohászati Technikum igazgatója, Avas Mihály javasolta az Ercsiből áthelyezett Herink Jenőné tanárnő letelepedési kérelmét.
Komlós Irma, a Sztálinvárosi Szórakoztató Vállalat igazgatója aláírásával érkezett a tanácshoz Molnár János műszaki vezető letelepedési kérelme.
Február 27-én kapott letelepedési engedélyt a Sztálinvárosi Járásbíróság vezetője Tóth Dezső.
Március 16-án a Sztálin Vasmű Kohászati Üzemei igazgatója javasolta Nics János olvasztár, miskolci lakos letelepedési kérelmét. Március végén az ugyancsak Miskolcról áthelyezett Szilágyi Pál, a Magyar Távirati Iroda sztálinvárosi szerkesztője kapott letelepedési engedélyt.
Május 16-án engedélyezték a letelepedést Schindele Józsefnek, aki korábban Magyaralmáson volt az általános iskola igazgatója.
Jávor Endre a Dunai Vasmű Építője szerkesztője is ekkor kapott letelepedési engedélyt. A lap akkor Sztálinvárosként jelent meg.
1954. július 14-én Bóna Istvánné, a Sztálinvárosi Állami Múzeum igazgatója javasolta Gyimesi Egonné múzeumi dolgozó letelepedését.
Az év második felétől megszűnt az a megkötöttség, amit a letelepedési engedélyek jelentettek. Az élet úgy hozta, hogy alább hagyott a lelkesedés, mert a beruházások leállítása, a beruházási keretek nagymérvű csökkenése, és mindezekkel együtt a vasmű és város megítélése kedvezőtlen fordulatot vett. Különböző szintű szervek és vezetők túlzottnak látták az itteni építkezéseket, voltak, akik egyenesen vitatták Sztálinváros népgazdasági szükségességét, megkérdőjelezték még létjogosultságát is. Egész sor nagyberuházást le kellett állítani, lakóépületek maradtak félben, vakolatlanul, gáz- és távfűtés nélkül.
A vasmű és város vezetői, Borovszky Ambrussal és Tapolczai Jenővel az élen az állagmegóvásra biztosított keretekből a vasmű és a város szerényebb mértékű fejlesztését is igyekeztek napirenden tartani, folytatni.
Letelepedési engedélyekre nem volt szükség. Üresen álltak lakások a Technikumi negyedben. Akadtak, akik nem láttak perspektívát Sztálinvárosban, odébbálltak.
Az idő azokat igazolta, akik hittek a város jövőjében, megszerették, magukénak érezték a várost, amely akkor már közel 30 ezer ember számára jelentette az otthont, a munkahelyet, a kulturált városi élet lehetőségét.
V.
Háromezer-nyolcszázhuszonkilenc letelepedési engedély adatainak feldolgozása, csoportosítása nyomán sokoldalú következtetésekre juthatunk. Az említett letelepedési kérelmek közül mindössze 23-at utasítottak el, gondos kivizsgálással, és vitathatatlanul igazságos döntés alapján. Előtérbe kerül az a megállapítás, hogy a Dunai Vasműt és a várost az ország egész területéről idesereglett dolgozók építették. Ezt alátámasztja az alábbi táblázat:
Feltűnően magas a budapestiek részaránya, ami elsősorban a fővárosban történő letelepedési nehézségekre volt visszavezethető. Elég utalni arra, hogy a főváros szenvedett a legtöbbet a második világháború során. Sok lakóépület hevert romokban, úgyhogy lakásproblémájuk megoldását az épülő új városban látták lehetségesnek a Budapestről érkezett fiatal városépítők.
A fiatal városépítők jelző azonban nemcsak a budapestiekre vonatkozik. Az 1951-1954 között beköltözőitek zömében a fiatalabb korosztályokhoz tartoztak. Kor szerinti megoszlásuk a következők szerint alakult:
A nemek szerinti arányok eltérnek az országostól, a hatvanas évek mutatóitól is. Míg 1960-ban a város népességének 54,8%-a volt a férfi, addig a letelepedési engedélyek adatai szerint a beköltözött első városlakók között a nők száma meghaladta a férfiakét. A 3806 személy közül 1885 volt a férfi, 1921 a nő.
Családi állás szerinti megoszlásuk a következő volt:
Az ötvenes évek elején gyakori volt, hogy az egész család beköltözött az épülő városba. Erre utal az ötvenéves, vagy annál idősebb beköltözöttek részaránya. Feltűnő, hogy több elvált nő kapott lakást, mint amennyit elvált férfi. Az özvegyasszonyok túlnyomó többsége férjét a második világháború során vesztette el.
A beköltözöttek eredeti foglalkozás szerinti megoszlása igen sokszínű. Körökben a legkülönfélébb szakmák fordulnak elő. A következő kimutatás “Egyéb rovatában” felsorolhatnánk 53 varrónőt, szövőnőt, 7 hajóst, 3 kádárt, 7 molnárt, 1 cukrászt, 1 puskaművest, 5 nyomdászt, 6 péket, 4 kéményseprőt, 6 villamosvezetőt, órást, rézművest, csendőrt, partizánt (ezt írta be a kérelmező foglalkozásként), színészt, búvárt stb.
Feltűnő a háztartásbeliek magas száma, amely a továbbiak során igen nagy gondot és egész sor feladatot jelentett a város vezetői számára. A női munkaerő foglalkoztatása különösen az ötvenes évek közepétől vált kritikussá, és idézett elő társadalmon belüli feszültségeket. Az építőipar és a nehézipari létesítmények mellett ettől kezdve került előtérbe könnyűipari üzemek létesítése mint sürgető jogos igény Sztálinvárosban, amire azonban csak 1957 után kerülhetett sor.
A letelepedési engedélyeken szerepel a dolgozók munkahelye is. A beköltözötteket eszerint csoportosítva megállapíthatjuk, hogy az iparban foglalkoztatottak döntő többsége a Dunai Vasműben dolgozott. Ez vált általánossá és jellemzővé a továbbiak során, s adja meg a település arculatát, munkásváros jellegét.
A fenti számok kiegészítésre szorulnak. Az építőmunkások túlnyomó többsége ugyanis bejáró volt, illetve barakkokban lakott. Ugyanez áll a Vasműre is, mivel a barakkok túlnyomó része “építős”, illetve “vasműs” volt. Sokan voltak az olyan igénytelenek, akiknek a havonta 20-40 forintért biztosított barakk megfelelt, és ezért nem is igényeltek lakást. A kulturált városi élet azonban számukra is mindinkább vonzóvá vált, lekerült róluk is a pufajka meg a gumicsizma. A barakktáborok ma már a múlt emlékeiben élnek csupán. A 3806 első, városban letelepedett dolgozó által meghatározott arányok, ha nem is nagymértékben, de változtak. Mint ahogyan változtak, fejlődtek maguk az emberek is, és váltak igazi, nemes értelemben vett, városukat szerető, értük tennikész lokálpatriótákká.
A név szerint megemlített személyek és a névtelen kubikosok, kordélyosok, építőmunkások, mindazok, akik kezükkel és eszükkel a legnehezebb körülmények közepette építették a vasműt és a várost, jogosan lehetnek büszkék arra, hogy részesei voltak azoknak az erőfeszítéseknek, nehézségeknek, gondoknak és eredményeknek, amelyek nyomán megbecsüléssel és tisztelettel emlékezik rájuk az immár harmincéves város.
Felhasznált képek:
Intercisa Múzeum archívuma
Új város születik
MTI
Fortepan, Bauer Sándor képei
