Dunaújvárosi Hírlap – 1966. április 19.

A déliváros utolsó napjai

Mikor kifelé vitt az utam, mind­össze öten utaztunk a Délivárosig, a buszvezetővel együtt. Visszafelé jövet teljesen megtelt az autóbusz, mintha ezzel is példázná: megin­dult az elköltözés, innen, már csak mennek az emberek, jönni nem jön senki, A barakk-város egyidős Du­naújvárossal.
Annak Idején két évre építették, szükségmegoldásként. Nyolc éve már, hogy meg kellett volna kezde­ni a bontást – és még ma is lak­nak a barakkokban. Megnyugtató, hogy már nem sokáig.

Nem lehet megjavítani

Annak idején – tájékoztat Wolford Györgyné, a délivárosi tanács­kirendeltség vezetője – nem gon­dolták, hogy ennyi ideig szolgálnak lakásul ezek a barakkok. Alapot egyáltalán nem készítettek, a falak mindössze húsz centiméter vastagságúak, a padlózat bitumen. Az ajtók, ablakok szinte akadálytalanul átengedik a hideget. Csak addig van meleg a lakásban, míg ég a tűz. A vízvezeték csövei szinte papírvékonyságúak már, s ha valahol cső­szakadás van, azt nem lehet meg­javítani. Így a falban szabadon fo­lyik a víz. Ettől, és a talajvíztől is nedvesek, penészesek a lakások. A bútorokat csak a faltól távol lehet elhelyezni, mert másképpen azok is megpenészednek.
A várossal autóbusz járat köti össze a Délivárost. Télen a vízvezeték főnyomócső elszakadt pontosan az út alatt, az beszakadt így hat hé­ten keresztül még a buszok sem jár­hattak be a városrészbe.

Televízió, rádió, mosógép

Osváth József, az Épületelemgyár dömpervezetője kalauzolt lakásuk­ban: televízió, rádió, a szobában ér­tékes bútor – és kéregpapír a bitu­men padlón. Pillantásomat követve mentegetőzve szól: – nem lehet szőnyeget letenni, mert valósággal elrothad. Pedig azt is vettem volna már. A szoba falán végig csík jelzi, meddig szívódik fel a víz. Szinte jólesik visszamenni a tavaszi nap­fényre. Házigazdánk virágmagot ké­szít elő, lakása előtti kis kert már felásva, elgereblyézve – mint nyolc éve minden tavasszal. Azóta laknak itt. Reménykedve néz Wolford Györgynére: – talán a nyáron…
Az utcákat járjuk, a barakksoro­kat. Vezetőm egy-egy elhagyatottabb barakknál megkönnyebbülten só­hajt; ezt is átadtuk bontásra. A foghíjakat elégedetten nézi: ezzel is kevesebb.
– Nemcsak családosok, egyedül­állók is laknak itt: munkásszálláson. Ők még talán nehezebben várják az elköltöztetést – mondja Szferle Pálné, a 26. sz. Építőipari Vállalat déli­városi munkásszállóinak gondnoka – mint a családosok. Hiszen lakó­helyükön szinte mindegyiknek szép, rendes lakása van, itt pedig való­sággal embertelen körülmények kö­zött laknak.
A Városi Tanács igyekezett min­den segítséget megadni az itt élő embereknek. Orvosi rendelő, gyógy­szertár van. A 48. számú fűszerbolt igazán jól felszerelt: százötven ezer forintos árukészlete van – és ha­vi százhúszezer forintos forgalma. Van itt italbolt is, ahol a tervet nem tudják teljesíteni. (Szerencsére.)
Jól működő fiókkönyvtár van, 200 főnyi olvasó táborral. Persze ez mind kevés lett volna ahhoz, hogy az emberek nézeteit, gondolkodását megváltoztassa. Mert volt min vál­toztatni, amíg a fizetési napok ré­szeges mámorától eljutottak az em­berek a rendszeres bevásárláshoz, a drága bútorhoz, a televízióhoz. A déli városi italboltban ma nem a dé­livárosiak okoznak problémákat fi­zetési napokon, hanem a városból kijáró “nagyivók”, akik ide jönnek elbújni az emberek szeme elől.
Ma már ott tartanak a délivárosi emberek, hogy társadalmi munkával járdát építettek, pihenőnapjukat felhasználva kifestették a tanácskirendeltség épületét.

Száztizenhárom család útnak indul

a többiek után. A Vasmű útra, a Kun Béla útra, a Kertvárosba. Áp­rilis végén, május elején tömegesen indulnak meg a beköltözések. Eb­ben az évben öt család költözött be eddig – emberek, vezetők egyfor­mán bíznak: nem várnak a töb­biek sem sokáig.
Nyolc év után végre megoldás. Eltűnik városunk ez a városrésze, és biztosak vagyunk benne: a le­bontott barakkokat senki sem fog­ja visszasírni.

Lazányi László


Déliváros 1964 – MTI Fotó: Járai Rudolf

Népszabadság – 1966. október 27.

A dunaújvárosi újság megírta: megszűnt a Déliváros. “A Déliváros, a városépítés hőskorának szemtanúja és szállásadója, ez a három-négy évre épített, de tizenhat évig agonizáló barakktábor, megannyi gond szülője, sok szenvedélyes vádaskodás hordozója, csendben elhunyt.”
Sárga, elnyűtt, behemót barakkok a vasmű délnyugati falai mellett. Tizenhat év alatt megnőttek a fák körülöttük, s a néptelen utcákon mint mozgó szőnyeg hullámzik a millió lehullott levél. Már nem söpörnek, minek. A rossz úton üresen mászik egy nagy, kék autóbusz, álmos kalauznő bámul ki az ablakán.
Mi is volt a Déliváros? Százezrek tudják, látták. Nem rejtegette senki, de sohasem mutogatták. Valamikor, a város és a vasmű alapításának idején, felvonulási épületnek szánták a sárga barakkokat, s néhány évig ebben a minőségben szolgáltak. Később le akarták bontani őket, de valahogy mégis megmaradtak. Szállás lett belőlük, néhány családnak ideiglenes lakás. A tanács ugyan tilalmazta, de a vállalatok nem sokat törődtek ezzel, és elnézték, hogy a munkások, akik az ország más vidékeiről Dunaújvárosba akartak költözni, s még nem kaptak lakást, elhozzák a feleségüket, gyermeküket. Szinte észrevétlenül városrész lett a Délivárosból, még tanácskirendeltséget is kellett létesíteni.
Közben épült a város, egymás után bújtak ki a földből a ragyogó házsorok. Megnőttek a kertek és a parkok. De a Déliváros olyan maradt, amilyen volt; kietlen, sivár, átmeneti, furcsa torzszülött. Lakáskiutalásra váró, szolid családok mellett kétes, züllött emberek is sodródtak oda. Ettől hírre kapott. A látogatók, főleg azok, akik mindenáron árnyékot akartak keresni a fény mellé, rákérdeztek: “És a Déliváros?” Nem lehetett mindenkinek külön-kiilön megmagyarázni, hogy mi volt a története és a rendeltetése ennek a képződménynek. Egy angol újságíró egyszer cikket írt róla ezzel a címmel: Dunaújvárosi slum. Emlékszem, hat vagy nyolc éve a New York Herald Tribune munkatársának kíséretében vetődtem oda. Rettentően boldog volt, mint aki végre megtalálta, amit keresett. Mondtam neki: nagy különbség ám, ha a légypiszok egy zsemle vagy a Mont Blanc tetején van. Riportja a délivárosi képekkel jelent meg. Annyi baj legyen.
De hát miért is elmélkedem a Déliváros halála fölött, ahelyett, hogy háromsoros, egyszerű hírben adnánk tudtul: volt, nincs? Mert valami jelképet érzek benne. A tizenhat év alatt ezrek és ezrek keltek útra a délivárosi szükséglakásokból napfényes, tiszta, modern otthonok felé. Lovas kocsin, tehertaxin, barátok, munkatársak karjaiban, de gyakran csak néhány kosárban vitték szerény motyójulcat a garzon- vagy kétszobás, vagy háromszobás, erkélyes lakásba, ahol mosható műanyag padló van, csillogó radiátorok, szikrázóan fehér – újabban piros, kék, narancsszín – ajtók, beépített szekrények, hideg, meleg víz. És egy hónap múlva méltatlankodva felhívták az ingatlankezelő vállalatot, hogy letörött a fürdőszobában a gázbojler csapja, micsoda dolog ez. Látszatra talán nem sok különbség volt a Déliváros meg a modern nyugati nagyvárosok mellett meghúzódó szegényes lakótelepek között, bár a Déliváros nem volt nyomortelep. A tartalomban volt különbség: amazok a társadalomból kiszorítottak tanyái, ez pedig a remények előszobája volt. A környék egyik legszebb részén kertvárost építettek, hogy annak háromszázötven új lakásába költözhessenek a délivárosi barakklakók. Létezése állandó ösztönzés volt: még többet, még többet építeni, még több embernek otthont, nyugalmat, állandóságot adni, méltó keretet a tisztességes munkáséletnek.
Megtörtént.
Még sok dolgunk van, de ez megoldódott. Déliváros nincs többé, lebontják, nyoma sem marad. Kikézbesítették az utolsó lakáskiutalást is.
Még látom a kék autóbusz mögött kavargó porfelhőt. Az elhagyott barakkok nyitva felejtett ajtajait csapkodja a szél, sehol egy lélek. De nini, az Italbolt még működik. (“Tartjuk magunkat, ameddig lehet” – mondja a csapos.) Az ajtóban egy ember áll, de ahogy elnézem, már nem sokáig, kezében nagyfröccs, talán az utolsó, amit e szívós intézményben kimértek, behunyja fél szemét, óvatosan lengeti a poharat és így szól:
– Hát becsuk ez is… Kihúzzák az ember alól…

Tamás István

Dunaújvárosi Hírlap – 1977. július 29.

Új “szerepben” a Déliváros


A 26-os Állami Építőipari Vállalat szakemberei az UNIVÁZ típusú épületelemekből készülő szociális épület szerelését végzik (Cseh Tibor felvétele)

A városalapítók egykori, barakokkal teletűzdelt ideigIenes lakóhelyét ismét építkezés zaja veri fel mostaná­ban. Mintegy kétszázharminc millió forintos munkát kell itt elvégezni, amelynek keretén belül harminckét épület felépítésére kerül sor.
Mint azt Áron József, a Dunai Vasmű beruházási főósztályának e beruházás lebonyolításával megbízott mű­szaki ellenőre elmondotta, ezek a létesítmények a kon­verteres acélmű beruházásá­nak előkészítő stádiumától kezdődően az építésben résztvevő vállalatok telephelyéül szolgálnak majd.
Az egykori Déliváros terü­letéről már régen eltűntek a barakok, s helyüket munka­gépek simára gyalulták, s az embernyi gaz helyén ma már kitűzőlécek, s az alapozás helyeit mutató szintezőke­resztek sorakoznak.
A vasmű építésében és to­vábbfejlesztésében eddig is résztvevő vállalatok, a VIV, a VERTESZ, a VILLATI, a CSŐSZER, a KGYV és a Hőtechnika – hogy csak a nagyobbakat említsük -, már a tervezés időszakában felmérték azokat az igénye­ket, amelyek alapját képezik a nagyberuházás előkészíté­sének.
A vasmű a területet kisa­játította. Rendelkezésre áll az épületek terveinek döntő többsége Is, így napjainkban már kibontakozik a város­résznyi terület majdani ké­pe. Ezen a területen kap he­lyet a vasmű új beruházási raktára, valamint több ki­sebb vállalat telephelye is, és a tervek szerint a kon­verterei acélmű építéséhez szükséges alkatrészek elősze­relését, és a vasipari mun­kák jelentős részét végzik majd ezekben a műhelyek­ben.
A harmickét épület hatvan százaléka műhelyként szol­gál majd. Harminc százalé­kát szociális létesítménynek tervezték, így ezekben a für­dők, mosdók, öltözők és me­legedők kapnak helyet. A többi épület a vállalatok ki­helyezett részlegeinek irodáit foglalja magában.
Áron József az építési tencnológia újdonságai közül kiemelte, hogy a műhelyek jelentős részét a vasműben gyártott DV6xM típusú könnyűszerkezetes épületelemek­ből szerelik össze. Az új be­ruházási raktárat és a szoci­ális jellegű épületeket a 26-os ÁÉV építi fel.
E nagyvolumenű munka során felújítják a Csőszerelő Vállalat jelenlegi telephelyét, és elvégzik a Déllvárosba ve­zető út utolsó szakaszának felújítását, illetve átépítését is. A telephelyet alapvetően közúti szállításra tervezték, de a vasmű 720-as pályaud­varáról egy iparvágány-kiágazás lehetővé teszi, hogy az új területet Is bekapcsol­ják a vasmű vasúti szállí­tásának vérkeringésébe.
A Déliváros helyén meg­valósuló új telephely a kon­verteres acélmű építésének technikai bázisát képezi majd.

(kalocsai)

Az egykori Déliváros és ami maradt belőle 2020 februárjában és márciusában

Fentről talán nem is látszott annyira, a sűrű aljnövényzet 1-2 megmaradt egykori barakkot is elrejtett, amik utolsó hírmondói az egykori életformának.

Déliváros – ami maradt – képtár

 

 

Dunaujvaros