az első felvonulási épületek 1950 tavaszán

Szabad Nép 1950. december 3.

RÁKOSI ELVTÁRS FIATALJAI

(A Szabad Nép dunapentelei tudósítójától.)

Felérsz a völgyből a fennsíkra, eléd tárul az épülő város. Letérsz az országútról, a város elsőnek elkészült betonútján indulsz a Duna irányába. Aztán balra fordulsz, a szocialista város első utcáján. Az utca baloldalán már kész kockaházak állnak, a legtöbb lakásban már néhány napja tiszta, friss víz folyik a vízvezetékből. Jobboldalon a két “bivaly”-épület áll – nemsokára tető alá kerül mindkettő. Ahogy felnézel, az újfajta zsinórozáson, a munka minőségén is láthatod: az utolsó emeletet itt már a szovjet sztahanovistáktól tanult módszerrel emelték. Az utca közepén szépen elegyengetve, sárgás-piros kövek hevernek, néhány nap múlva már betonozni fogják az utat. Az utca végén hatalmas földhányások kerülnek eléd, két transzportőr zsiráfnyaka mered a magasba. Kilépsz két földhányás közül, s egy dombon a földbe szúrva, meglátod a zászlót. Három szögletű, vörös selyemzászló. A DISZ Központi Vezetősége küldte a Dunai Vasmű építkezése legjobb ifjúsági brigádja számára. Ebből is megtudhatod: itt dolgozik a “Partizán” brigád, Matola József brigádja.

November 6-án, az ünnepi pártnapon olvasták fel a távirat szövegét. “Drága Rákosi elvtárs!” – így kezdődött. A Dunai Vasmű első ifjúsági építkezésének fiataljai a Nagy Októberi Forradalom ünnepén megígérték Rákosi elvtársnak, hogy a két ötszekciós, 100-100 méter hosszú, háromemeletes, egyenkint 55 lakásos épület ezévi tervelőirányzatát 16 nappal a határidő előtt, december 15-re befejezik.
A munka megkezdése előtt Leisztinger elvtárs, a pártbizottság titkára beszélt a fiatalokhoz feladatukról, a Rákosi elvtárs adta megbízatásról. Akkor árulták el a fiatalok, hogy ők ugyan december 15-re vállalták az évi terv befejezését, de 10-re szeretnék teljesíteni.
Másnap dolgozni kezdtek.
Alapot kellett ásniok és a földet elszállítani. De mivel? Szerszámot nem kaptak mást, csak lapátot. Sapkában mégsem lehet többszáz köbméter földet elhordani! Talicskát kértek, – nincs. Mégis sikerült néhány darabot szerezni, de lassan ment velük a munka, a kerekek magukra szedték az agyagot, nehezen csikorogtak a pallókon.

Két brigád dolgozott akkor az építkezésen: a “November 7”-brigád és a “Partizán”-brigád. Valamennyien a nagytétényi ifjúsági építkezésről jöttek. A “Partizán”-brigád tagjai tótszerdahelyi délszláv fiatalok. Vezetőjük a húszéves Matola József. Régi “szites” sapka van a fején, kicsit félrecsapva, rajta ötágú csillag. Szeme örökké mosolyog, ezernyi ötlettel, kezdeményezéssel segíti előre a munkát, keményen irányítja a brigádot.
Ő vetette fel először: csilléken kellene elszállítani a földet. Az építkezésen láttak csillealkatrészeket, össze kellene állítani és azzal szállítani a földet. Valóban: szereztek is síneket, hat csillét össze is raktak a kisvasút vágányán, hogy majd azon elgurítják a munkahelyükig. Akkor azonban jött a kisvasút egyik mozdonya és beszélhettek, kérhettek a fiatalok, – a mozdonyvezető felkapcsolta a hat csillét és elvitte. Újra kezdték elölről, de most már tanultak: sietve átrakták az összeállított csilléket a saját vágányukra – jó tizenöt méterre cipelték el rudakon a nehéz kocsikat.

Gyorsabb lett a munka. De a csillékből kiborított föld eldobálásához hat ember kellett. Erre a hat emberre pedig nagy szükség volt másutt is. Megint gondoltak egyet: transzportőrt kell szerezni, ráborítják a földet, a szalag meg elviszi jónéhány méterre a sínektől. Kértek transzportőrt – nincs. De ezek a fiatalok nem olyan emberek, akik meghátrálnak, belenyugszanak abba, hogy valami, ami előrevinné munkájukat, egyszerűen nincs. Matola körülnézett az építkezés hatalmas területén és talált két kihasználatlanul álló transzportőrt. Elkérték és már vitték is munkahelyükre azokat.
Napról napra új nehézségeket kellett legyőzni, elhárítani az útból. Kővágó elvtárs, a vállalat igazgatója mindenben nagy szeretettel segítette őket, de az építési csoportjuk vezetőségétől nem kaptak elég segítséget. A transzportőrökkel sok baj volt, sok volt az áramzavar. Ilyenkor megragadták a fiatalok a talicskákat, hogy az idő mégse vesszen kárba, de Matolának, vagy Olasz elvtársnak, a művezetőnek, sokat kellett szaladgálnia, amíg kijöttek a szerelők rendbehozni a gépet. A központi raktárból sem kapják meg azt, amire szükségük lenne. Leginkább azt felelik kérésükre: nincs! Mintegy három hétig kérték: szereljék fel munkahelyükön a villanyt, hogy sötétedés idején is nyugodtan dolgozhassanak. Végül a pártbizottság titkárához, Leisztinger elvtárshoz fordultak, akkor szerelték fel végre a fényszórókat. De az ilyen esetek nem fékezték, sőt növelték a lendületet.
Nemrég a magasépítési II-es DISZ alapszervezete taggyűlésre készült. Az ifjúsági építkezés fiataljai meghallották, hogy a taggyűlésen fogják kiadni a DISZ Központi Vezetősége vándorzászlaját a legjobb ifjúsági brigádnak. A “Partizán”-brigád dolgozott keményen, s már jóelöre számolgatni kezdték a fiatalok a maguk és a többi ifjúsági brigád teljesítményét. Aztán egyre gyakrabban jöttek fel a DISZ-bizottsághoz, sokatmondóan mosolyogtak, beszéltek valamiről, közben megnézték, megforgatták a zászlót.
A taggyűlésen valamennyien ott voltak. Egy csomóba ültek. Amikor a DISZ központi kiküldötte felolvasta az eredményt – a “Partizán”-brigád 169 százalékos teljesítménnyel megszerezte a vándorzászlót – Matola elvtárs ment előre. Kezébe fogta a zászlót, s meghatottan ígérte, hogy teljesítményüket 200 százalékra fogják felemelni.
Másnap kezükben a zászlóval vonultak ki a munkahelyre, kitűzték azt az egyik földhalomra. Néhány nap múlva jóval 200 százalék fölé emelték teljesítményüket.
Hogyan élnek ezek a fiatalok itt a Dunai Vasműnél?


Matola József brigádvezető

A “család” feje Matola József brigádvezető. Együtt laknak egy szobában, egyetlen “öreg” van köztük, Nemes Sándor, kommunista, vasbetonszerelő. Nagytétényben 12 ifjúmunkásból nevelt Nemes elvtárs tagjelöltet. Itt is ezt teszi, neveli a fiatalokat. Ő sem tudna már meglenni a brigád nélkül, a brigád sem az ő tanácsai, nevelő szavai nélkül.

Minden reggel pontosan fél hatkor megszólal Matola: “Napos, ébresztő!” A napos kiugrik az ágyból, szellőztet, befűt, kisöpri a szobát, vizet melegít a mosdáshoz, felhozza a reggelit. Hatkor Matola újból kiált egyet: “Ébresztő!” Vannak a brigádban 26-28 évesek is. De a húszéves brigádvezető szavára úgy ugranak ki az ágyból, mint a nyúl a bokorból. Hét óra előtt már kint vannak a munkahelyen.
A brigád minden este megbeszéli, hogyan ment a munka, milyen hibák voltak, mit kellene javítani, változtatni. Néhányan – Matola, Takács, Lukács és mások is – gyakran elmennek egy-két órára a többi szálláshelyre, szervezik, nevelik társaikat. Van néhány könyvük – kézről-kézre jár valamennyi. Lukács György állandóan rajzolgat: épületeket tervez. Olasz elvtárs, a művezető – esténkint is többnyire a brigáddal van együtt – szokta kijavítani a hibáit. Ő beszélt először arról, hogy Lukácsnak tanulnia kellene. Minden második este számolni tanul a brigád – logarléccel. Erre is Olasz elvtárs tanítja őket.
És énekelnek. Leülnek az ágyak szélére, szorosan egymás mellé. Csodálatosan szép horvát népdalok csendülnek fel a kis szobában. Aki vendég ilyenkor ott van, csak ül és hallgat. A szavakat nem érti, mégis megkéri őket: énekeljenek még valamit.

Az ifjúsági építkezés egyik épületén a “Partizán”-brigád dolgozik, a másikon a “November 7”-brigád. Az utóbbinak Kiss elvtárs a vezetője. Néhány héttel ezelőtt még a száz százalékot sem érték el.
Nagytétényben a szállításnál dolgoztak, így szokatlan volt számukra a földmunka. De nem csak ez volt a hiba. A brigád tagjai – különösen maga a brigádvezető – többnyire csak arról beszéltek, arra gondoltak, hogy munkájukat rosszul sorolták be, másodosztályúnak minősítették a földet, pedig valójában harmadosztályú s emiatt nem tudnak keresni rendesen. Ez a hangulat akadályozta, züllesztette a munkát. A brigád elmaradt, hiányzott a tűz, a lendület.
Olasz elvtárs végülis kinyomozta, honnan ered a harmadosztályú föld meséje. Az egyik markológéptől jártak arra emberek, akik uszítani kezdték a fiatalokat, hogy ezt a földet ők bizony csak harmadosztályúnak vállalnák. Ekkor Olasz mintát vétetett Kissel a földből s lemérték azt. Kiderült: egy köbméter súlya 14 és fél mázsa. Ez megfelel a másodosztályú földnek. A harmadosztályú súlya köbméterenként 18 mázsa felett van. Olasz elvtárs beszélgetett Kissel, átküldte Matolához, hogy vitassák meg a hibákat, tanuljanak egymástól. Matola elvtárs sok mindent elmondott: hogyan dolgozzanak, hogyan vezesse Kiss a brigádot, hogyan tartson fegyelmet. A hangulat is, a termelés is javulni kezdett a “November 7”-brigádban. Utoljára már 169 százalékot értek el.

A “Partizán”-brigád ereje, fegyelmezettsége, áldozatkészsége messzire sugárzik. November 23-án zuhogott az eső. A “November 7”-brigád leállt. “Esőben köpeny nélkül nem lehet dolgozni. Csuromvizesek leszünk.” A “Partizán”-brigád másról beszélt, másra gondolt: “Rákosi elvtárs fiataljai vagyunk, ígéretet tettünk neki, azt be is kell tartani.” Hajuk, arcuk csupa víz, csupa sár lett. S mégis mindvégig elszántan, vidáman dolgoztak – ahogy Rákosi elvtárs fiataljaihoz méltó. Ezen a napon 285 százalékra teljesítették normájukat.
A “November 7”-brigád tagjai egy ideig figyelték őket. Aztán ők is beálltak a munkába.
November 29-én ismét esett az eső. A “November 7”-brigád megállás nélkül együtt dolgozott a “Partizán”-brigáddal.
A “Partizán”-brigádról már írtak az újságokban, hírük eljutott messzi vidékekre. Falujukban és a környező falvakban is jól tudják róluk a dolgozók: a mi fiaink megállták a helyüket a Dunai Vasműnél.
A múlt szombaton hazautazott a brigád. A zászlót magukkal vitték, vidáman énekeltek egész úton. A vasútállomásnál – Tótszerdahelytöl nyolc kilométerre, Murakeresztúron kell leszállni – kocsival várták őket. A kocsiban magasra emelték a brigádzászlót, s még diadalmasabban énekeltek. Ahogy Molnári községen keresztülmentek, felharsant a jelszó: “Dunai Vasmű előre – állj a verseny élére!” Az egyik házból emberek szaladtak ki, megállították a kocsit: A községi tanács elnöke meghívta a fiatalokat teaestére. Kínálták, ünnepelték, kérdezgették őket, forgatták, nézegették a zászlót.
Tótszerdahelyen Varga Györgyék udvarában sokan várták őket. Ismerősök, barátok, a DISZ tagjai. Boldog találkozás volt, a tótszerdahelyi dolgozók büszke örömmel fogadták építő fiaikat. Másnap, amerre jártak, minden házba behívták őket. Ahogy Matola elvtárs kicsit mosolyogva elmondta, különösen a lányok voltak hozzájuk igen szívesek.
Beszélt velük a pártszervezet titkára is. Megdicsérte őket, megmondta: a pártszervezet, az egész falu büszke reájuk.

Joggal büszkék a tótszerdahelyi dolgozók. S joggal lehet büszke a “Partizán”-brigád fiataljaira az egész ország. Jövőnk reménységünk edződik acéllá a Dunai Vasműnél. Nőnek, hősökké emelkednek – szocialista hazánk építése közben válnak Rákosi elvtárs fiataljaivá.

Gál Pál

Felhasznált forrásanyagok:
Szabad Nép

Képek:
Dunaújváros története
Dunaújváros története képeslapokon
Új város születik
Sztálinváros
Kincsestár

Dunaujvaros