LENIN A TÉREN
Elment a nap – ahogy híres versében Vlagyimir Majakovszkij írta egykoron. És most itt állunk Lenin, ahová ünnepélyesen letettük 1970-ben, mi pedig félig mezítlábasan előtte. Sok nap ment el azóta, hogy folyvást panaszkodhatnánk a költővel; “pokoli mód nehéz, amit most végzünk … sok még a szenny és a buta beszéd … köröskörül igen sok gazember jár … csirkefogók … talpnyalók … töltőtoll és jelvény pompázik a mellen, persze, hogy megbirkózunk velük, de rémes nehéz a harc ezek ellen …”
Örültem egykor a szobornak. A hajdani Sztálinvárosban Lenin mégiscsak haladás volt. Akkor is, ha lopva vicceltünk vele: lám hátat fordít a pártbizottságnak, szemmel tartja a szerkesztőség firkászait és nyitott tenyerét az OTP felé nyújtja.
A huszadik századot, és húsz hosszú éve Dunaújváros főterét, nem lehet nélküle elképzelni. Emlegetett forradalmár, a marxizmus legnagyobb revizionistája volt, engedélyezett isten, akihez igazságért lehetett fohászkodni, ha szájunkig áradt a sár, akinek fedezékéből ellenkezni mertünk, ha otromba ostobasággal szakadt ránk a hatalom, így esett, hogy nem tudtunk meglenni nélküle, hogy Lenin segített nekünk elviselni azokat a bajokat, amelyek nélküle talán nem is lettek volna.
Mint makacs politizáló, legutóbb 1987-ben vettem Lenin-könyvet. Lukács György írta benne és róla, hogy gondolkodásának elvi és módszertani alapja szerint: keresni, kutatni kell a történelmileg megfelelő formákat, vitatkozni kell más és más megoldásokról, és ha a tapasztalatok arra figyelmeztetnek, bátor változásokat, váltásokat is végre kell hajtani.
Ki tagadná, hogy változással, váltással terhes az idő. Neki, aki a konkrét helyzet konkrét elemzésével mindig felfedte az általánost a különösben és a különöst az általánosban, aki tudta, hogy a történelmi folyamat szükségszerűsége miként rejti a felmerülő újat, aki látta az egészben a részt, a részben az egészet, a fejlődés szükségszerűségében az aktív cselekvés lehetőségét és a tettekben a történelmi szükségszerűséget, aki tudta, hogy “a kis tévedés mindig szörnyű nagy tévedéssé válhat, ha az ember, ragaszkodik hozzá” (Művei 41. kötet, 25. old.) – neki magyarázzuk?
Lenin nem szerette a bálványokat. A maga szobrát kivált nem szerette volna, de sajna már nem volt beleszólása, nem tilthattta meg, hogy halála után jobb-rosszabb politikusok, szobraival díszítsek ebül szerzett hatalmukat.
Nemrég a magyar szobortemetőben jártam (vajon tőlünk nyugatra van-e ilyen szomorú hely?), ahol sietősen földre döntött szobrok 40-45 éve várják a hajdani indulatok teljes megszégyenülését. Már nem kell sokáig várniuk. A raktár földjén heverő és “feltámadni” készülő szobrok figyelmeztetnek: a harag rossz tanácsadó, a múlttól nem muszáj szobordöntéssel búcsút venni.
Fut az idő és nem kell jóstehetség ahhoz, hogy észre vegyük: Lenin lelépni készül a talapzatról. Visszatartásához nincs erő és holnap még kevesebb lesz. Már csak a hogyant kell vigyázni, bölcsen.
Kiss István szobra méltóbb emléke a múltnak, mintsem, hogy megvárjuk, amig egy fölgerjedt társaság (csoport stb.), kisajátítván magának a kort, elmozdítását, sőt eliminálását követeli. Majd pedig saját politikai diadalaként megünnepelje azt, amit Lenin maga sem akart (tudniillik szoborként ácsorogni sok-sok kelet-európai város főterén). Méltatlannak ítélem a fővárosi módszert, a karbantartásra hivatkozó sunyi eltüntetést is.
Mondjuk meg nyíltan: a jövő Magyarországán Leninnek előbb-utóbb fel kell adnia “főszobor” státusát. De nem megszégyenülten! Nem méltatlan körülmények között, nem cserbenhagyva azokat, akik – talán nem kevesen – valamiért még tanítójuknak tartják őt. A mások érzelmeivel, elveivel számoló, mondhatnák európai búcsúval magunknak tartozunk, akik két évtizeden át megszoktuk, tiszteltük, elviseltük, megtűrtük itt. (A nem tetsző szavakat ki-ki lelkiismerete és világnézete szerint törölje!) Ha a főtéri Lenintől nem tudunk európai módon elköszönni, ha – bár ellenkező előjellel – megismételjük a 40-45 évvel ezelőtti hibákat (indulatot, bosszút), akkor nem fogják magukat biztonságban érezni az új meg új szobrok sem. Azoktól tartanak majd, akik Lenint hiányolják és akiknek együttműködését (konformizmusát) nehezen nélkülözné a kibontakozó demokrácia.
A politikai nézetek, a nép éraelmeinek és véleményének összegzésére hivatott Hazafias Népfront kötelessége – (lenne!) a javaslattétel, hogy a csoportindulatokat megelőzve, a legilletékesebb, a helyi népképviselet, a városi tanács testülete elé tárja az okos, higgadt döntést igénylő kérdést. Hogy ez egyszer végre ne a dolgok után nézzenek, hanem előtte járjanak.
Lenin két évtized alatt sem lett a rokonunk. Vannak, akik barátjuknak sem tartják, de a közeli ismeretség nem vitatható. Akkor sem, ha mostanában újabb és újabb tulajdonságokkal leptük/lepjük meg egymást. Húsz év Dunaújváros történelmének pontosan a fele. Éppen elegendő ahhoz, hogy beleférjen sok jó és rossz, kudarc és siker, remény és baljóslat. De életük feléről csak nagyon buta emberek szoktak első mérgükben dönteni. Ennél is butábbak lennénk, ha fél életünket akarnánk meg nem történtté tenni. Nem is tehetnénk.
Helyesen cselekszünk, ha bólintunk a szobor szelíd szándékára, ha segítünk neki, hogy ezentúl a város valamelyik szép parkjában, szerényen fogadja tisztelőit, hogy mint a jövő ítélőszéke elé utalt múlt emléke, most már ott várakozzon bölcs ítéletre. De úgy menjen oda, ahogy a főtérre jött: hivatalosan! A dolgozó nép okos gyülekezetének jogos határozata alapján.
És innentül kezdve ki-ki maga dönthesse el, hogy egy sétálós vasárnap délelőtt, melyik szobornál mit mesél nyíladozó értelmű kisfiának. Ám semmi kétség; ahhoz, hogy a majdani kissrác értsen bennünket, megértse a múltat és saját jelenét, hogy egyszer maga elgondolkodjon a szoborfaragás veszélyein, hogy Európában tudja a hazáját, ha kíváncsi lesz rá, valahol állva kell találnia Lenint. Is.
M. M.
Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1990. január 23.
Dunaújváros, 1990. április 25.
fotók: MTI/Kiss G. Péter
LENIN, A TÉRRŐL
(1990. április 25.) Szerda reggel, hat óra. Hűvös az idő. A Lenin téren munkások, gépek gyülekeznek. És nézelődők. Nem hozták nyilvánosságra, de elterjedt a híre, hogy a tanácsülés döntése alapján lebontják a teret két évtizede uraló Lenin-szobrot. Nem ledöntik, nem legyalázzák, egyszerűen eltávolítják. Először a posztamens márvány- borítását szedik le. A szoborra drótkötél kerül, a daruskocsi motorja felberreg, a kötél megfeszül. A szobor nem mozdul, de a kötél szorítása alatt behorpad az oly masszívnak látszó bronz.
– Ugye mondtam, hogy belül üres – mondja egy jól értesült nézelődő szomszédjának. – Tulajdonképpen csak bronzlemez, ami belülről betonnal van kitöltve.
Feldübörögnek a légkalapácsok, elkezdik az alapzatot bontani.
– Nem tudom, kinek ártott ez a szobor, hogy nem hagyják a helyén – mondja egy őszhajú, szemüveges férfi.
– Miért, mi köze van a városhoz meg a magyarokhoz? – replikázik a mögötte álló dzsekis fiatalember.
– Mégis több szobra van Magyarországon, mint Petőfinek meg Kossuthnak együttvéve…
A további vitát elnyomja a légkalapácsok moraja.
Fél tíz körül ismét megfeszül a drótkötél, s a szobor most már enged. Lassan himbálódzva az IFA platójára kerül, amely elindul vele az IKV telephelyére. Ideiglenesen odakerül.
Háromnegyed tíz. A téren már a látványról lekésett néhány járókelő érdeklődik, hogy mi történt. A szobor helyén csak a csupasz betontömb.
Egy letűnt korszak jelképe.
d. k. cs.
Dunaújváros, 1990. április 25.
Kiss István szobrászművész alkotásának eltávolítása után a helyi tanács döntése alapján a tér neve is megváltozott, az addig használt Lenin helyett Városháza tér let a neve.
fotó: MTI/Kiss G. Péter
Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1990. április 27.
2013. OKTÓBER HÓNAP MŰTÁRGYA – LENIN SZOBOR – intercisamuzeum.hu
