Dunapentele III.


Kis Ujság – 1951. január 5.


Az Ötéves tervünk: Béketerv című könyv borítója

DUNAPENTELE

III.

– Mi volt itt régen?
– Kukoricaföld meg homokbucka.
– S mikor kezdték meg az új város építését?
– 1950-ben.
Alig több, mint félesztendő alatt új város nőtt ki a földből a pentelei síkságon. Merre is fekszik e föld, e város, amelyet szívébe zárt egész Magyarország; amely felé árad a fiatalok hite, munkája; ahol egy-két esztendő múlva huszonöt-harmincötezer dolgozó fog lakni? Budapesten felszállsz a pécsi vonatra, Pusztaszabolcson átszállsz a paksi szárnyvonalra és leszállsz az ötablakos kicsi pentelei vasútállomáson. Az állomástól sáros út vezet Dunapentelére, amely nagykiterjedésű, domboldalakra épített, sárbaragadt falu. Végigszaladsz a teherautón a Fő-utcán, a Petőfi-utcán s a falu másik szélétől még jó néhány kilométer vezet az új város első házaiig. Mikor az első házakat meglátod a síkon, a szürke esőfelhők alatt, a fekete föld vendégmarasztaló sártengerében, elámulsz. Az országút s a Duna szalagja közt alig több, mint félév alatt felépült a Dunai Vasmű üzemeinek dolgozói számára egy új város. Egy esztendő előtt még akadálytalanul nyargalászhatott erre a téli szél, a kiszáradt tarlót seperte végig s még fa is alig állta útját. A pentelei szél most már megakad a síkon: két kétemeletes “Bivaly”-ház, nyolc “Kocka” lakóház és hat “Csont”-ház áll a terület közepén, a város szívében. Hat új iker-bérházat például azért nevezlek el “Csont”-házaknak, mert alakjuk csonthoz hasonlít; idegen bizony könnyen eltévedne a vakolatlan, vöröstéglás épületek, téglák, a sártengerre fektetett deszkapallók rengetegében.
– Gyere fel este hozzám! – kiáltja egy ifjúmunkás.
– Hol laksz? – kérdi a másik.
– A Csont kettő per háromban.

Könyvesbolt, kultúrterem, erdő

Persze, a házak nem “nőnek” ki a földből; hanem vasból és téglából, cserépből és deszkából, malterból és ablakszemekből, gerendákból és huzalokból épülnek – az ember kemény kezemunkájával. Az első építők közt itt dolgozott Maximenko, a szovjet sztahanovista falazó. Reggel, munka előtt megkérdezte tőle Forgó Imre orvostanhallgató, aki két szigorlatára itt készül s közben dolgozik:
– Hány métert húz fel ma, Maximenko elvtárs?
A szovjet ember állt a roppant új bérház épülő emeletén, a vakolókanál és a téglaadogatók előtt:
– Egy méter… kettő… hat!
S hat méter falat húzott fel egyetlen munkanap. De még azon túl is dolgozott, tanított és fáradhatatlanul sürgette:
– Gép… gép! Mennél több gép!
A szovjet emberek ennél is segítettek: a hullámos, magos homokbuckákat talajgyalu beretválta egyenesre, az új épületek alapárkait szovjet árokásó ásta ki, a föld kitermelésében hatalmas bendőjű talajkiemelő gépek vettek részt.
Ember és gép kemény összefogása: ebből születik a Fiatalok Városa,
– Mi van még kész a lakóházakon kívül? – kiáltom a szélben, az új házfalak közt.
– A kultúrterem, ahol az Opera művészei játszottak Sztálin születése napján.
– És?
– Az Ifjú gárda könyvesbolt. A Népbolt. A Büffé nv. helyisége. Kész a telefon, vízvezeték. Van már újságunk is. És amott…
A város széle felé mutat:
– Az erdő!

Ételgyár, központi fűtés, gyermekotthon

Erdő? Alig Iátok valamit. Egy napja vagyok csak itt; az én szemem még nem szokott ahhoz a másik, igazi látásmódhoz, amely a jelenben már megpillantja a jövendőt is.
Szégyenkezem s kutatok a szememmel. Hát erdő… ezt nem látom. De amint megyünk közelebb a cuppogó sárban a város széléhez, amint elérjük a síkságot, messziről alig látható vékonyka facsemeték rengetege áll ki a földből.
– Íme – kiáltják a fiatalok. – Ez lesz a ml erdőnk!
A város házai előtt virágágyak illatoznak majd, a gyerekek csecsemőotthonokban nőnek fel, főzni sem kell az asszonynak, mert az ételgyár készíti el a kosztot, mosni sem, mert nagyüzemi mosoda végzi el ezt a munkát.
Lesz mozi, gáz, víz, villany, s a bérházakat a Dunai Vasmű elhasznált melegvizével fűtik majd. Tiszta, szép nagy város lesz ez… erdővel, virággal ékes, sportstadionnal, úszómedencével, csempézett fürdőszobákkal, ételgyárral, világos nagy ablakokkal, szépen festett tiszta falakkal, kék éggel a város nagy tetői felett és erős, nevető, boldog emberekkel.
– Meddig maradsz itt? – kérdem Fehér István csepeli kőművest.
Fiatal, csöndes, szemüveges fiú.
– Végleg. Itt akarok élni.

Több vasat fogunk gyártani, mint egész Magyarország

S túl az erdőn, a Duna felé, távol a várostól, ahol a dolgozók élnek, épül Magyarország nehéziparának egyik szíve: a Dunai Vasmű.
A pentelei fiatalok büszkén mondják:
– Több vasat gyártunk majd 1954-re, mint 1949-ben egész Magyarország.
A Vasmű első üzemegysége ebben az esztendőben már kész lesz. 1954-ig elkészül a villamoserőmű, az új kikötő, az új vasmű, amely egy harmaddal több vasat fog gyártani, mint egy éve az egész ország. Hatvan kilométer hosszú új vasútvonal készül, december 21-én, Sztálin születése napján már be is futott az első teherszerelvény a pentelei állomásról a Dunai Vasműhöz.
Négy milliárd forintot fordít a magyar népgazdaság a Dunai Vasmű felépítésére. S a dolgozó magyar nép, a Fiatalok Városának építői több milliárd kemény, nehéz munkaórát.
Közöttük állok. Nem szólunk, de a szemünk egymást bíztatja:
– Nem lesz háború. Új városok lesznek. Új gyárak. Új erdők. Boldog gyerekek. S virág. Sok virág.

VÉGE

Dunapentele I.
Dunapentele II.
Dunapentele III.

 Bauer Sándor, az MTI fotóriporterének képei a városépítésről

Ruffy Péter

Dunaujvaros