Kis Ujság – 1950. december 31.

DUNAPENTELE

I.

– Megálltok ott, mint a szerencsétlenség!
Ezt egy inas munkás mondja, bőriszákkal vállán a pusztaszabolcsi állomáson a harmadosztályú kocsi hágcsóján s felkiált:
– Mozgás, szaktársak!
Telt a kocsi.
– Hová? – kérdem egy kormos arcú, fekete férfitől, aki sárgarézhuzalokat tart a karján. Fején bőrsapka.
– Pentelére – mondja.
Egy szőke gyerek felüti fejét a Gorkij-kötetből s egy óriásgépet néz, amint befut vele a vonat a szabolcsi állomásra.
– Hová? – kérdem a fiút. (Alig pelyhedzik az álla. Mellén DISZ-jelvény, kezében Gorkij, szívében láng.) Micsoda láng?
Dunapentele.
Oda. Mindenki oda megy.
Vasesztergályos, kubikos, kőműves és ács, diák és segédmunkás, író és napszámos, mérnök és gép. Mint a mágnes – hív Dunapentele. Viszik az emberek a kérges tenyeret, a bőriszákot a kis hazaival, a sárgarézhuzalt, szállítják a téglát, cserepet, csatornát, sódert, oszlopfát, drótot, terméskövet, homokot, deszkát s viszik, viszik Pentele felé az álmokat.
– Hová? – kiáltom fel a roppant kékre festett gép kezelőihez, egy teherkocsi tetejére.
A levegőt zúgás tölti be s a zúgás elárad, mint az élet forró zenéje, a lomha téli esőfelhők alatt.
– Pentelére – kiáltják vissza. Nagy gép. Oldalán cirill betűk, acéltestében meg végtelen segítség a dolgozó embernek.
– Talajgyalú? – kiáltom.
– Nem! Szovjet árokásó!
Kifut a vonat. A folyosón szorongunk; emberek, akik áradnak Pentele felé. Meleg emberszag. Félmondatok. Viseletes katonaposztóból készült kurtakabátok. Gumicsizmák. Bőrleffentyűs sipkák. Naptól cserzett vastag arcok. Városi kabátok és bekecsek. S a ruhák alatt, a szívek táján egy ki nem mondott szó, a jövő roppant igézete.
Az, amiről így szólt volt a nagy Lenin, mikor a merész jövendő távlatait lobbantotta fel:
“Álmodozni kell!”

Egy lány kiált

Álmok? – kérdezem magamtól, amint befut a vonat a kopott kis pentelei vasútállomásra, amelynek apróka épülete előtt cuppogó sár dagad; az ég szürke, mint a rongy, a hideg a csontunkig hasít, körülölel és cibál a szél és a nyitott teherautó nagyokat rázkódik a sárba süppedt úton.
De mit számít a nyargalászó téli szél, a rohanó felhők felettünk s a sár fekete tengere, mikor egy DISZ-fiú azt kérdi egy másiktól:
– Te hová?
– A Magasépítőkhöz. És te?
– A Mélyépítőkhöz.
– Honnan jöttél?
– Zalából és te?
– Békésből.
S a hidegben égni kezd az arcuk; a szívük már de régóta ég! “Uj nép, másfajta raj” – mormolom a költővel együtt, de tűnődni nincs időm, mert feltűnik vagy tíz perc múlva a dombokra futó Dunapentele s az emberek keze kinyúlik.
– Ott, nézd! Az útépítők!
– Emitt a magasépítési vállalat.
Amott terméskő és sóder. Teherkocsik. Zúgó autók. Valami láz és sodrás a hideg ég alatt. Mit hideg! – gondolom s a fiúkkal együtt nézem a változó tájat, Dunapentelét, amelynek Fő-utcáján minden ötödik-hatodik házban egy építési vállalatunk kirendeltsége székel.
Nagy huppanás s nyomában pillanatnyi csend.
– Látod – kiáltja azután egy szőke lány, kócos hajával s vastag, piros keze kinyúlik:
– Látjátok? Zsupp. Meg nád. Viskók. Pfuj!
S a tizenhét éves eszméletében ezzel a pfujjal temeti be a multat; a multat, melyben zsuppfedél alatt didergett az ember.
A két szemét nézem: te fázni fogsz és keményen dolgozni, gondolom. Gyakran veríték lepi majd be szép csontszínű homlokod s néha a fáradtság fog hasogatni hátadban. Lesznek súlyos, nehéz pillanataid. Az is lesz, hogy úgy érzed tagjaidat, mintha ólommal töltötték volna meg. Kicserzik az arcod. Néha tán felhasad a kezeden a bőr. De azután lesz egy pillanat, amikor egy vagy két esztendő múlva végigtekintesz az új városon. Kész. Nap fog sütni, a madarak csattognak, az emberek arcán a derű bujkál, szívük kitágul s a te szemedet átszövi a nedves könnycsepp.
Az öröm könnyei.
S te, a jövendő kicsike építője, fel fogsz kiáltani:
– De szép!

Az erdő, a város, a gyár

Így mentek tán a komszomolkák Kuznyecket építeni. Így mentek a mérnökök és kőművesek Magnitogorszkot megálmodni és felépíteni. Ilyen lángokkal a szívben veszi kézbe a szobrász a vésőt; a költő a tollat magános pillanatok ihletett varázsában; e lángokból, a munka mély szeretetéből születik az életben minden, ami nagy.
– Szaktárs köhög, mint egy mozsárágyú – mondják egy vénséges embernek, aki Csongrádból jött, veres erekkel van benőve az arca s kopott báránybőrkucsmája alatt apróka szem ül egy mély gödörben.
Egyet pislant: köhög? Ez is valami? Igen, mi fogunk köhögni, bokáigérő sárban járni, beleragadni a felázott földbe, tán este tizenegyig dolgozni, néha tán fázni is, de ott, amott…

– A város! A város! – kiáltja most nyolc, tíz torok. S a zúgó szélben az arcok balfelé fordulnak.
A nyirkos ködből kilép a város. Az új város. A szocialista város. Zúg a motor s egymás szájából kapkodjuk a szavakat:
– Az a “bivaly”!
– Nem. nem az a “kocka” lesz!
– Nézzétek!
– Amott lesz az erdő!
– S azon túl a Vasmű!
S a kikötő. S a városi park. A csecsemőotthon. A kultúrház.
– Na testvír, megérkeztünk – mondja a csongrádi báránybőrkucsmás öregember, lekecmereg a nyitott teherautó hátsó ajtaján, fordul egyet jobbra, egyet balra, egy fekete gyerekember vállára teszi kezét és apró szemét végigjáratja a tájon.
Előttünk virágokkal ékes kapu. Mögötte új házak rengetege. A téli tájban úgy világítanak a vörös téglák, mint a tábortüzek. A levegőt zengés tölti be. Zúgnak az autók. Kiáltások: hé, vigyázz! Arrébb, szaktárs! Egy talajgyalu dohog. Téglahalmok. Dróthuzalok. Sár fröccsen. Egy épület második emeletén kőművesleány kiált.
Az öreg mondani akar valamit. A fiatal is. De nem szólnak. Egymás vállát fogják s a sárban megindulnak az eljövendő parkok és virágerdők felé.

Folytatás hamarosan!

Dunapentele I.
Dunapentele II.
Dunapentele III.

Bauer Sándor, az MTI fotóriporterének képei a városépítésről

Ruffy Péter

Dunaujvaros