Magyarország – 1975. április 27.

Élő történelem

A Vasmű építője

Negyedszázaddal a hőskor után
Kukoricaföldeken kezdődött

WOLF JOHANNA
Úgyis igent mondtam volna

A város az idén ünnepli ne­gyedszázados fennállását és – mert ez a városok sorsa – egyre tovább növekszik, bár máris nagyobb, mint amilyenre tervezték. A főmérnök, akinek ne­ve összefonódott a város és a ve­le együtt született vasmű építésé­nek történetével, hiszen végigdol­gozta ott a hőskort – mert az em­berek sorsa viszont ez -, nyug­díjban van, s csak olykor-olykor (bár mindig szívesen) látogat el a gyermekcipőt kinőtt városba.
Úgy szokták mondani: férfiasan helytállt a legnehezebb időben. Igaz a helytállás, igaz, hogy nehéz idők voltak, a sokszor használt dicséretet mégsem lehet alkalmaz­ni a volt főmérnökre, egyszerűen azért, mert a női nemhez tartozik. Wolf Johanna több mint hat esztendeig, 1950 novemberétől 1957 februárjáig volt főmérnök (régi nevén nevezve az azóta kétszer átkeresztelt, várossá lett egykori falut) Dunapentelén.

Tanulóévek

Mérnöki pályája úgy kezdődött, hogy egy lépéssel sikerült meg­előznie a gazdasági válságot: 1929-ben végzett a budapesti József Nádor Műegyetem építészmérnöki karán, s mindjárt elhelyezkedett a Magyar Építő Részvénytársaság­nál. Magasépítési tanácsadó, lebo­nyolító és kivitelező szerv volt a Magyar Építő Rt., a Ganz-gyár leányvállalata. (“A harmincas években mi építettük az első nagy erőművet, a bánhidait, később a mátravidéki centrálét” – emléke­zik Wolf Johanna. “A Ganz volt a generálvállalkozó, vagyis a megrendelővel ő állapodott meg, hogy a megadott határidőre mi­lyen összegért, mekkora kapacitá­sú, milyen önköltséggel működő erőművet ad át “kulcsrakészen”. A vállalkozáson belül minden építőipari teendőt mi láttunk el. Építettünk erőműveken kívül más nagy ipari objektumokat is. Na­gyon jó iskola volt ez, sokirá­nyú tapasztalatokat szereztem, jó mestereim voltak. Az ott tanultakat később, az újjáépítés és az új üzemek építése során jól tudtam hasznosítani.”)
Csaknem kizárólag ipari üze­meket épített a Magyar Építő Rt. Kivétel volt Budapesten a Rákóczi út 4. szám alatti, úgynevezett Georgia-ház. A lakóházakról, ké­nyelemről, egyéni megoldásról ál­modó építészmérnökök itt tudták csak valóra váltani a minden épí­tőben szunnyadó és szárnyalni akaró elképzeléseket.
Amikor a főváros felszabadult, szinte minden házat és gyárat új­já kellett volna építeni. A Ma­gyar Építő Rt. mérnökei és mun­kásai ebből is kivették részüket, elsők közt voltak az újjáépítésnél. Két év sem telt el, s elsők között, a Ganz-gyárakkal együtt államo­sították a céget. Minden vezetőt addigi helyén hagytak.
– Amikor az első hároméves terv indult, 1947. augusztus else­jén – eleveníti fel az emlékeket a nyugdíjas főmérnök – jelképes “első kapavágás” ünnepséget tar­tott a kormány a Ganz Hajógyár (ma: a Magyar Hajó- és Daru­gyár angyalföldi üzeme), leégett műhelyében. Ennél az építkezés­nél alkalmaztuk először a nagyméretű előregyártott vasbeton ele­meket. Nemzetközi hírnévre és sok hazai ellenségre tettünk szert ez­zel.
Már Magyar Gyárépítő Nemzeti Vállalatnak hívták az egykori részvénytársaságot, s Wolf Johan­na főmérnöki kinevezése fölött is (kénytelen-kelletlen) napirendre tértek az egyenjogúságot vitató férfikollégák, amikor elkezdődött a mohácsi építkezés.

Épül a mohácsi kombinát

(Ma már negyven fölött járnak azok is, akik gyerekfővel hallottak arról, hogy Mohácson épül fel a nagy vas­acél kombinát. Jó néhány ház fa­lai álltak már, amikor – a jugoszlávellenes politika jegyében – új döntés született, az építke­zést áttelepítették Dunapentele határába.)
Sokszor leírták, elmondták már, mégis érdemes feleleveníteni: Du­napentele jelentéktelen Fejér me­gyei község volt, kisparasztoktól kisajátított nadrágszíjparcellákon, kukoricaföldeken indult meg a vá­ros és a gyár építése. Az Építés­ügyi Minisztérium akkori vezetői sok műszaki szakembert hívtak be. Igyekeztek a lelkükre beszél­ni, vázolták a feladat nagyszerű­ségét, de nem hallgatták el a várható nehézségeket, kényelmet­lenségeket sem. Volt, aki gondol­kodási időt kért, mások kifogást kerestek, vállalni senki sem akar­ta a pentelei építkezés főmérnöki posztját.

Tervek és valóság

Wolf Johanna abban az időben jelentette Szíjártó Lajos miniszter­helyettesnek, hogy az Inotai (ma: November 7.) Erőmű építésénél felállították az első helyszínen előregyártott nagy vasbeton ele­meket, méghozzá rendkívül rövid idő alatt. 1950 tavaszán kezdték a tervezést, októberben már áll­tak az első keretek.
– Amikor minderről beszámol­tam Szíjártó Lajosnak – mondja -, majd a fényképeket is bemu­tattam, ő felajánlotta a pentelei építkezés főmérnöki megbízatását. Nem engedett azonnal válaszolni, pedig én úgyis igent mondtam volna. Két héttel később már ott is voltam.
Aki ma járja Dunaújváros ut­cáit, elképzelni is csak nehezen tudja, hogy mi volt azon a he­lyen egy negyedszázaddal ezelőtt, 1950 novemberében. Ritka helyen bokáig – többnyire térdig és azon felül – ért a sár. A dunapentelei vasútállomás naponta 15 vagont tudott fogadni, de 70-80 vagon érkezett minden áldott nap. Ro­bogtak a teherautók az akkori­ban rendbe hozott 6. úton – aztán elsüllyedtek a feneketlen sárban az építkezés területén. Sok válla­lat, irányító szerv adta az utasí­tásokat, küldte az anyagot, indí­totta oda az ország minden tájáról az embereket összehangolás, egyez­tetés nélkül.
Először ezen kellett változ­tatni – mondja Wolf Johanna. – Nagyon sok segítséget kaptunk a jól felkészült beruházó vállalattól, majd a pártbizottságtól is. A Nehézipari Beruházó Vállalat igaz­gatója Sebestyén János volt (je­lenleg az Országos Műszaki Fej­lesztési Bizottság általános elnökhelyettese), a pártbizottság első titkára pedig Földes László (most a HUNGEXPO vezérigazgatója).
Előbb kezdődött a város építé­se, néhány hónappal utána a gyáré. 1951-ben megalakult a 26. számú Építőipari Tröszt, hozzá tartozott mind az öt pentelei ma­gasépítő vállalat, több ezer ember. Wolf Johanna lett a tröszt főmér­nöke.
– Igaz, hogy több ezren vol­tunk, mégis az volt a legnagyobb gond, hogy honnan vegyük az egyes területekre a megfelelő em­bereket – emlékezik. – A fizikai dolgozók többsége minden gyakorlat nélkül, közvetlenül a mezőgazdaságból jött. A műsza­kiak pedig nem szívesen mentek a fővárosból Pentelére. Sőt, jó néhány vállalatnál már ismétlődő fenyegetés lett: “Ha még egyszer baj lesz magával, leküldöm Pen­telére!”
De voltak olyan részlegek, ame­lyekre mindig lehetett számítani. Ilyenek voltak a “mohácsi” brigá­dok Tárnok Béla fő-építésvezető és Boros Ferenc főművezető irányí­tásával a városépítésnél. Szinte erejükön felüli, kitűnő munkát végeztek azok a fiatal építész­mérnökök – szám szerint heten – akik utólag azt mondták: mély vízbe dobták őket, hogy megtanuljanak úszni. A gyárépítés főmérnöknőjével együtt érkezett Prjerara Ferenc és Lipták János fő-építésvezető (később mindketten Kossuth-díjat kaptak) fizikai mun­kás brigádjaikkal. Ugyancsak ko­moly segítséget jelentett Kovács Miklós kinevezése a tröszt igazga­tójává. ö már nagyobb létszá­mú, összeszokott munkásgárdát hozott magával. Jól képzett mű­szakiak is jöttek velük, köztük Patthy és Felhősi fő-építésvezetők – s mindez csak néhány név a sok közül, azoké, akik első pillanatban eszébe jutnak, felidéződ­nek a legnehezebb időszakból Wolf Johanna előtt.

– Volt olyan fél év – mondja -, hogy ötezer ember lépett be, s végül mégis kétezer fő körül mozgott a létszám. Jöttek és men­tek a különböző szakmájú és (fő­leg) a szakképzetlen emberek. Aki egy éven túl ott maradt, megkapta a Vasmű Emlékérem bronz foko­zatát, s mi akkor azt mondtuk, hogy ez a legértékesebb kitünte­tés.
Tengernyi nehézséggel és em­beri értetlenséggel, sőt rosszindu­lattal is meg kellett küzdeni. Haj­szolták “fentről” a mennyiséget, az építők pedig tudták, hogy itt a minőség legalább olyan fontos. Leállította a munkásfelvételt és az anyagátvételt, hogy a már meglevő létszámot elhelyezni és a készletet rendezni lehessen – fel­jelentették az építkezés szabotálásáért. A magasépítő-ipar gépesíté­se akkor még nagyon kezdetleges és hiányos volt, gépláncokra gondolni sem lehetett. S ilyen körül­mények között is elkészültek 1951. november 7-re az első gyári “re­zsi-üzemépületek”. Attól kezdve minden május 1-én és november 7-én adtak át valami újat. (“Igaz – mondja a főmérnöknő -, hogy nemegyszer megtörtént: elöl már vonultak be az ünneplők, amikor a hátsó bejáraton még az építők húzódtak kifelé felszereléseikkel.”) Aztán jöttek a bizonytalanság időszakai: 1954-ben szinte egyik napról a másikra le kellett állni a gyárépítéssel, a következő évben ismét teljes erővel kellett indulni. 1956-ban pedig megszűnt a tröszt (már 1954 óta egy trösztöt alko­tott a magas- és mélyépítés, az addigi mélyépítő tröszt igazgatója, Bondor József, a mostani építés­ügyi és városfejlesztési miniszter lett az egyesített tröszt igazgatója, Wolf Johanna a főmérnök).

Vezetéstudomány

Visszajött Budapestre. Akkori­ban hirdette meg a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány a tíz­ezer bányászlakás felépítésének programját. Wolf Johanna (és ve­le sok volt munkatársa) a Bá­nyászati Építő Vállalathoz ment. Ott is főmérnökként dolgozott (“150 emberrel indultunk 1957 februárjában, nyárra már hétez­ren voltunk”). Hét évig töltötte be ezt a posztot, további négy évet dolgozott, mint a Vegyiműveket Szerelő Vállalat építőipari gyár­egységének főmérnöke.
– Örültem, ha olyan munkatár­sakra találtam, akik többet tudtak nálam. Soha nem szégyelltem megkérdezni bárkitől, ha valamit nem tudtam vagy nem értettem. Az volt az életelemem, hogy mindig újszerű és nehéz felada­tokat, bonyolult helyzeteket kellett megoldanom. Az eredményeket, amelyeket elértem, annak is kö­szönhettem, hogy ki tudtam ala­kítani mindig a megfelelő mun­katársi gárdát. Munkatársaimat megbecsültem és szerettem (még akkor is, ha olykor összeszidtam őket), és magamtól mindig leg­alább annyit követeltem, mint tő­lük. Úgy érzem, hogy az állami építőipar kifejlesztésében jelentő­sen közreműködtem, lelkesedéssel és fegyelmezetten dolgoztam mind­végig – így vall munkás évtize­deiről. S még búcsúzóul hozzáte­szi: – Ha ma kapnék hasonló feladatot, szíves-örömest újra kez­deném.
Több kitüntetése mellé 1973-ban az államosítás 25. évfordulója al­kalmából, már nyugdíjasként meg­kapta az Építőipar kiváló dolgo­zója címet. Őszintén mondja: en­nek örült a legjobban, annak jelét látta benne, hogy nem felejtet­ték el.

VÁRKONYI ENDRE