Igaz Szó – 1965. augusztus

1919-ben, a Tanácsköztársaság idején történt. A dunapentelei holtágban néhány vörös tenge­rész vert tanyát, mert itt horgonyzott a “Mun­ka” nevű műhelyhajó, aminek az lett volna a feladata, hogy üzembe állítsa az első világhá­borúból megmaradt néhány csatahajót. De a “Munka” nem igen tölthette be feladatát, mert bizony egy nagyobb lyukra elegendő vaslemez sem állt rendelkezésre.
Egy hajnalon az őrt álló matróz riadót kiál­tott. Húsz egynéhány tengerész állt csatasorba, hogy egyetlen rozzant, fedélzeti löveggel állja útját a Budapest alól szerb vizek felé igyekvő fehér monitoroknak.
A tüzérségi párbaj egyenlőtlen és rövid volt. A monitorok egymást fedezve harcrendbe so­rakoztak és pergőtűz alá vették a “Munka” műhelyhajót. Mire a távírón riasztott páncél­vonat Dunaalmásról odaérkezett, a harcnak már vége volt.


Monitorok lázadása

A “Prinz Kupén”, “Hofrath Zippern” és “Klebesberg” folyami cirkálóknak sikerült kijátsza­niuk a primitív aknazárt és átmanőverezni a határon. A “Munka” pedig ott süllyedt el a Duna holtágában, árbocán a foltozott és fakult vörös zászlóval.
– Kevés volt a vasunk, az acélunk – mond­ja Győri József, az egykori Lenin fiú. – Nem volt elég se fegyverre, se szerszámra, se hajóra.

Egy sokat mondó név
A felszabadulás után néhány esztendővel Pentelén is megmozdult a föld. Jöttek a földmarók és árokásók, raktak vágányokat, töltése­ket, irtották az erdőt, robbantották a parti kő­zátonyokat.

Megkezdődött a kikötő építése

A szorgos munka nyomán gyökere­sen átalakult a vidék. Az idény-halászok és volt zsellérek megtanulták a betonkeverők ke­zelését, a dömper és az iparvasút vezetését, ka­pott végre víztornyot, csatornát a vidék. Tető alá került az első munkásház, az első üzem­csarnok és 1954-ben, mint ezernyi csillagszóró, a kifolyó nyíláson megjelent az első izzó vas­folyam.


1954: az első öntés

Ez volt a kezdet, a hőskor vége. S új nevet kapott az egykori kis falu, kifejező, gazdag tar­talmú nevet: Dunaújváros.
Fontos ebben a névben a folyó neve, amely a szovjet vasércet hozza fodros hullámhátán, száz és száz kilométeren át. Fontos az “új” szó is, hiszen új itt valóban minden, a főutat sze­gélyező zöldövezettől az iskolákig, a mozitól a szállóig. Mint ahogyan új a város is, közel 50 ezer lakóval, önálló közigazgatással. 28 éves átlag életkorral, neonfényes áruházzal, eszpresszóval, hangverseny teremmel, sok örömmel, ki­váló népszaporulati statisztikával, a holnap elé bátran néző lakókkal.

A “magyar csoda”
1957-ben munkába állt a Vasmű második nagyolvasztója, de Borovszky Ambrus, az egykori vasöntőből lett vezérigazgató még ekkor is elégedetlen volt.


Ember és gyár

– Majd ha a hideghengerművet látom – mondta és kezeit megdörzsölte -, majd akkor azt mondom, hogy egyenesben vagyunk. De ad­dig…


A műhelycsarnok 550 méteres fesztávolságával az ország legnagyobb összefüggő ipari létesítménye

És ma – áll a hideghengermű! Az 550 mé­teres, többhajós óriás csarnok építéséhez ren­geteg ember és gép sorakozott fel. Az építők között egy zászlóaljnyi katona is, hordták a téglát szombat-vasárnap, sokszor szakadó esőben is, Balogh tizedes és Mester alezredes, H. Kovács őrmester és Vörös Vili, az egység fut­ball kapusa. És ki számolta össze, hány oldalt tett ki a könyvtárnyi építési, szerelési dokumentáció, ezer szovjet mérnök kezemunkája? Az Uráli Gépgyár – melynek világszínvonalú ter­mékei oly sok szocialista országban megtalál­hatók – még külön szerelőbrigádot is küldött a technológia gyorsabb elsajátítására.
Techni­kusok jöttek az NDK-ból, elektromos specia­listák Csehszlovákiából, egy lengyel mérnök­csoport Nova-Hutából, akik már jól ismerik ezt az eljárást, és jöttek nyugatiak is csodálkozni, távolba szakadt, hazalátogató magyarok, fejü­ket ingatva – nem, ilyet ők a Ruhr vidékén sem láttak, Detroit ez itt az egykori forgósze­les pentelei réten, Amerika a Duna menti pusz­tán, valóságos magyar csoda!


A hengersoron ott a sokatmondó védjegy:
Made in CCCP

És vajon Borovszky elvtáns most már végre elégedett?
Távolról sem. A munka nem csökkent, ellen­kezőleg: sokrétűbbé vált. A vezérigazgató szov­jet konstruktőrökkel tárgyal, szavak röpködnek: új kikötő… kiemelő berendezés… kapaci­tás… tervek… bővítés…
Nem! Ennek itt nem lesz vége-hossza. Pedig a Hideghengermű pontot tesz a mondat végére, amit 1949-ben kezdett néhány mérnök fogal­mazni. A mű kész, de az alkotók nem pihen­nek. 1,7 milliárd forint beruházás három év alatt fizeti vissza a befektetést. És tizenöt hó­nap alatt annyi közepes vastagságú vaslemezt gördít ki hengerállványainak végtelen szalag­során, hogy az körbeémé az Egyenlítőt.
Az avatóbeszéd tömör, egyszerű volt. Az ün­neplők első sorában katonák álltak. Az elmúlt hónapok során, amikor az árvízi arcvonalon hallottunk csak róluk, ők kissé háttérbe kerül­tek. Építő, alkotó katonák, akik ezernyi mun­kás hétköznap verejtékével írták korunk egyik legszebb történetét.


Kádár János a Hideghengermű avatásán Borovszky Ambrus vezérigazgató és dr. Horgos Gyula miniszter társaságában

A vezérigazgató engedélyt kért Kádár János elvtárstól a gyáregység beindítására. Felmorajlott a terem, halk bugással a gépóriások, kö­vetve a kapcsolók parancsát, nekilendültek. És ekkor már nem a vezérigazgató és a párt Köz­ponti Bizottságának első titkára állt egymás mellett, hanem két vasmunkás nézte szakértő szemmel a fényesen, olajozottan gördülő vas­lemezeket.

*

Egyszer majd kiemelik iszapos hullámsírjá­ból a 19-es műhelyhajót és talán kiteszik köz­szemlére. “Lám elbuktunk, elvéreztünk hajdan, mert még vasunk sem volt. De korunkban az alkotó ember vasba és betonba öntheti elődei legmerészebb álmát is.”
S a régi csatavesztések, kudarcok, a száza­dos nyomor színhelyén, ma egy nép igenlésétől és kezemunkájától kísérve áll, mint jövőbe ve­zető mérföldkő, a magyar acélváros.

B. L.

Dunaujvaros