Az első dunai monitorok fegyverzetének fejlődése és a folyami torpedóharc

1871-ben a Pest-Fiumei Hajóépítő Rt. újpesti telepén, az MHD mai központi gyáregységének helyén épült, és 1872-ben állt szolgálatba az első két dunai monitor, a LEITHA és a MAROS. Kereken fél évszázados aktív életük során történelmi eseményeknek voltak tanúi, sőt részesei. Technikatörténeti szempontból is számos érdekességet mutattak fel. Mindezeket azonban a magyar olvasók többsége alig ismeri. Ez a kis tájé­koztató most a hiányok részleges pótlására vállalkozik.


1. ábra: A Leitha és a Maros keresztmetszeti rajza
A toronyban a két 15/H 21 Wahrendorf ágyú, fából készült ágyúkocsin és merev szánlafettán

Ez a két monitor nemcsak az Osztrák-Magyar Monarchiá­ban, hanem egész Európában az első ilyen típusú belvízi hadi­hajó volt. Mindössze egy évtizeddel azután épültek, hogy az új hajóosztály névadója, a MONITOR, bebizonyította a merészen újszerű: kis oldalmagasságú, tehát szinte vízbe búvó, és ezért nehezen sebezhető, viszont – a történelemben elsőként – forgatható lövegtoronnyal felszerelt páncélos géphajó, azaz a monitortípus létjogosultságát.
Az új hajó a svéd származású amerikai John Ericsson (1803-89) szülötte volt, és az amerikai polgárháborúban az északiak oldalán harcolt. 1862. márc. 9-én, egy szép vasár­napon, rengeteg kiváncsi néző előtt a Chesapeake-öbölben, Hampton Roadsnál ágyúpárbajban megbirkózott a déliek nála jóval nagyobb méretű, kb. 4500 t vízkiszorítású (a MERRIMAC vitorlás fregattból átépített) VIRGINIA nevű páncélos gőzhajójával. Ez utóbbin összesen 10 db 15,2; 17,8 és 22,8 cm űrméretű löveget helyeztek el, közülük 8 (2×4) oldalütegsoros elrendezésben, egy-egy előre-, ill. hátranézően, de mind erősen korlátozott tüzelési sávval. A 987 t vizkiszoritású MONITOR-on viszont forgatható lövegtorony volt, benne mindössze 2 db 27,9 cm-es – szintén sima csövű és elöltöltő – Dahlgren-féle “palackágyúval”. Ez alakjáról kapta a nevét, mert a cső hátsó részénél, a lőporkamránál – a minél nagyobb lőportöltet be­fogadása érdekében – jelentős mértékben megerősítették (megvastagították). A nézők fogadásokat kötöttek, nem sokat adtak a MONITOR győzelmére, sőt életben maradására sem, de nem így történt.
Több órán át, időnként szinte néhány méteres távolságból ádázul lőtték egymást. A páncélok a tömör, valamint a be­csapódáskor robbanó (gránát-) lövedékeknek egyaránt ellen­álltak. A forgatható lövegtorony azonban (2 cső 10 ellen, viszont az előbbieknél majdnem teljes “körkörös” kilövési szögtartomány a korlátozott. 20-25 fokos ellenében) be­bizonyította fölényét az oldalütegsoros hajótüzérséggel szem­ben, meghatározva ezzel mind a tengeri, mind a folyami hadi­hajók legnagyobb űrméretű, ún. főtüzérségének további vég­leges fejlődési irányát. Ezenkívül történelmileg az első olyan hadi esemény volt, amikor gépüzemű és hajócsavaros páncé­lozott hadihajók küzdöttek egymás ellen – jelezve a vitorlás hadihajók korszakának elkerülhetetlen végét. Viadaluk politikai szempontból is nagy jelentőségű volt, mert a MONITOR ezzel megakadályozta a déliek blokádból való kitörését, amely eset­leg az Amerikai Egyesült Államok két részre szakadásához ve­zetett volna.
A haditechnikai tanulságokat felismerve az Egyesült Államok a vitorlás hadihajók építését szinte teljesen felfüggesztette, és néhány éven belül – 2500 t vizkiszorításig terjedő méretű – további 60 monitort építtetett. A tengeri hadiflották – első­sorban a kisebbek – partvédelmi célra ugyancsak nagy számban állítottak szolgálatba 1-2-3 forgótornyos, 1000-1500 t viz­kiszoritású “alacsony” monitorokat, valamint ezeknél nagyobb méretű és a tengerállóság érdekében nagyobb oldalmagasságú, ún. tornyos hadihajókat. Feljegyezték, hogy 1867-ig – az Egye­sült Államokon kívül – 34 toronyhajó és monitor épült. Ezek legnagyobbjai később, a századfordulóra elérték a 8000 t-ás méretet.
Az európai folyókon azonban a LEITHA és a MAROS voltak az első forgótornyos hadihajók. Az Osztrák-Magyar Monarchia dunai erőinél 20 évig ez a két hajó volt a folyam páncélos “csatahajója”; a következő két egység: a SZAMOS és a KÖRÖS ugyanis csak 1896-ban állt szolgálatba.
Az első két hazai monitor (1. ábra) a folyami sajátosságoknak megfelelően kisebb volt tengeri testvéreinél. Vlzkiszoritásuk 315 tonna volt; 50 m hossz. 8,1 m szélesség és 1,1 m merülés mellett. Tervezőjük, Josef von Romako hajóépítési felügyelő, nehéz feladatot kapott, amit sok tekintetben újszerű módon oldott meg. A hajótest lemezelése – osztrák-magyar hadihajón elsőként – Bessemer-acélból készült. A vaspáncél vastagsága a kerek alakú ágyútorony homlokán 51, palástján 44, tetején 25 mm; az előbbin elhelyezett parancsnoki torony homlokán 64, tetején szintén 25 mm; a vízvonali övvértben 44, az ívelt alakú fedélzeten 19 mm (MAROS), ill. 16 mm (LEITHA, mert ez már az új Bessemer-acélból készült).


2. ábra: Wahrendorf rendszerű 15/H 21 fedélzeti ágyú, első forgópontos szánlafettán

Az egyenként 118 kW (160 LE) teljesítményű – újként álló elrendezésű – gőzgépek által forgatott két négyszárnyú hajó­csavar 15 km/h holtvlzi sebességgel hajtotta. A kétcsavaros megoldás szintén első volt az OMM hadihajóin. A hadi­állományt 3 tiszt, 54 altiszt és matróz alkotta. A Skoda gyártmányú forgótorony a brit Cowper Coles tengerészkapitány szabadalma szerint épült. Ez – főként az alsó rész védettsége és a forgatómechanizmus célszerűsége terén – felülmúlta Ericssonét, ezért Európában szinte kizárólag ezt alkalmazták. A torony forgatása kézi erővel, a “finom” célzás a parancsnoki toronyban levő kormányról mechanikusan vezérelve történt.
Az első monitorok fegyverzetét többször korszerűsítették vagy bővítették. Ennek bemutatása azért érdekes, mert jól jel­lemzi a korabeli haditechnikai színvonal és a harcászati elvek fejlődését, valamint a tengeri, illetve a folyami harc és hajós haditechnika – máig is érvényes – összefüggését. A forgtoronyban eredetileg 2 db 15 cm űrméretű, Krupp gyártmányú, Wahrendorf rendszerű, öntöttvas vontcsövű, hátultöltő ágyút telepítettek. Ezt a poroszoknál módszeres fejlesztési munka alapján 1861 M típusjellel eredetileg a tábori tüzérség részére rendszeresítették; az osztrákok is megvásárolták és hajóágyúként alkalmazták. (2. ábra.) Ez is nevezetes fegyvertörténeti szempontból. Egyrészt – a tüzérségi korszakváltást tükrözve – a brit és francia ágyúfejlesztéssel egyidejűleg az első olyan lövegtípusok közé tartozott, amelynek méretét már nem a ki­lőhető lövedék, a kerek ágyúgolyó fontban megadott tömegé­vel jellemezték. A változást a hosszú hengeres lövedék megjelenése okozta. Így ettől kezdve az ágyút a cső belső átmérő­jével, azaz az űrmérettel (a hajótüzérségnél cm-ben) és a löveg­cső hosszával (jele: H, németesen L = Lange = hosszúság), mint az űrméret többszörösével adták meg. Ezen 15 cm-es (pontosan 14,91 cm) ágyúk csőhossza az űrméret 21 -szerese (3,068 m) volt. Így tehát pl. a LEITHA főfegyverzetét egyez­ményes jelöléssel így jellemezték; 2 db 15/H 21. A cső tömege 2860 kg volt. Az ágyú hátrasiklását az ágyúkocsi és a szánlafetta közé beépített súrlódófék korlátozta; ezt elősegítette a szán­lafetta hátrafelé enyhén megemelt helyzete is.


3. ábra: Wahrendorf rendszerű dugattyús lövegzár
a; töltési helyzetben (vízszintes metszet) b; tüzelési helyzetben (függőleges metszet)
1 – a lövegzár dugattyú alakú belső része, 2 – a lövegzár lapos alakú külső része, 3 – feszítő csavarkerék, 4 – retesz

Másrészt a svéd Wahrendorf nevéhez fűződik az első, soro­zatban gyártott dugattyús lövegzár, mint az ekkor vadonatúj vontcsövű, hátultöltő lövegrendszerek legfontosabb szerkezeti elemének egyik lehetséges megoldása. (3. ábra.) fgy itt is a dunai monitorok lövegeinek csövébe dugattyúból és azza mereven összeépített lapos reteszelőtoldatból (külső részből) álló lövegzárat, majd az utóbbi keresztirányú, enyhén elliptikus áttörésébe oldalról körkeresztmetszetű reteszt toltak be. A záron hátul levő csavar elforgatásával maga a dugattyú kissé hátrahúzódott, ezzel a retesz megfeszült és biztosította a nagy­nyomású lőporgázokkal szembeni zárást. A budapesti Had­történelmi Múzeum előtti sétányon több ilyen, eredetileg dugattyús zárral felszerelt lövegcső látható.
A monitorok első ágyúi még osztott lőszerrel tüzeltek, tehát két külön egységként kellett először a (gyújtógránát, srapnel vagy kartács) lövedéket, azután a töltetet tartalmazó hüvelyt (neve azidőben kartus, ma hüvelytöltény) hátulról bejuttatni, betolni, majd a lövegzárral zárni. Mindezen megoldások mellett a gyakorlati tűzgyorsaság – ágyúnként 9 kezelővel – csak 1-2 lövés volt percenként.
A toronylövegeken kívül eredetileg mindössze egy darab 8 mm-es géppuska (mitrailleuse) volt még a monitorok fedél­zetén, amelyet fedezetlen élőerő ellen használtak. Ezeket a fegyvereket alkalmazták tűzkeresztségük, Bosznia-Hercegovi­na okkupációja (1878. júl.-okt.) idején, amikor is a Száva menti Sabácnál lőtték a törököket.
Francia eredetének megfelelően eleinte mitrailleuse-nek neveztek minden – akkoriban persze kis űrméretű – sorozatlövő fegyvert. Ez később, a 80-as években a fegyverek fejlődésével és az űrméret növekedésével a golyószóró és a géppuska neve maradt. Ezek űrméretét továbbra is mm-ben fejezték ki. Az egy hüvelyknél (2,54 cm-nél) nagyobb és fokozatosan növekvő űrméretű fegyverek ekkor a gyorstüzelő ágyú megnevezést kapták.
Ilyennek minősültek a monitorokon az 1884-ben (más for­rások szerint már 1882-ben) kapott Nordenfelt rendszerű 4 csövű 1 hüvelykes (2,54 cm-es) kaliberű sorozatlövő fegyverek, az ún. szórólövegek, vagy kartácságyúk. Ezek löve­déke – mint az a ballisztikai táblázatból látható – nyilván­valóan elégtelen a monitorok páncélzata átütésére, ugyanakkor túlzott az élőerő ellen. A kérdés: milyen célok ellen szánták ezeket? – és a válasz: torpedónaszádok ellen – újabb had­történeti-haditechnikai érdekesség.
A “torpedó” egyik első változata valójában érintésre működő akna volt, amelyet a naszád orráról jól előrenyúló rúdra erősí­tettek, és az ellenséges hajó oldalához próbálták ütni. Ezt az ún. rúdtorpedót mind a tengereken, mind a folyókon alkalmazták. Az 1877-78. évi orosz-török háborúban az oroszok a Dunán több eredményes támadást hajtottak végre rúdtorpedóval.
Az 1870-es évek közepére azonban az “igazi”, ún. önjáró torpedóállomásról, sőt mozgó hajóról indítva is hatásosnak, eléggé pontosnak bizonyult mintegy 1000 m távolságig.
Ezt a Monarchiában a szakemberek nagyon jól tudták, hiszen a fiumei Johann Luppis von Ramer és az angol szárma­zású, szintén fiumei gyáros, Robert Whitehead társulásával öltött testet és fejlődött a “haltorpedó”, amelyet azután – mint találmányt – szinte minden hadiflotta megvásárolt. Whitehead-torpedóval hajtották végre az első eredményes (önjáró) torpedótámadást is. 1878. jan. 25-26-án éjjel az oroszok a Fekete-tengeren, Batumi kikötőjében elsüllyesztették az ISZTIBAR nevű török őrhajót.
A torpedó, mint rejtett és váratlan támadásra képes új önjáró fegyver, hozzáillő hordozóeszközt igényelt. Ez egyrészt az akkor fejlődő tengeralattjáró, másrészt a vízfelszínen a célhajóknál, a nehéz páncélos monstrumoknál jóval kisebb és gyorsabb torpedónaszád (torpedóhordozó naszád) lehetett. Bár a tor­pedó technikailag bonyolult és ezért költséges szerkezet, mégis jóval olcsóbb, mint céltárgyai. Ezért várható, hogy alkalmazása tömeges lesz – így vélték már akkor. Mindenesetre, ez a teljesen új vízi fegyver elősegítette a tengeralattjárók minőségi, a tor­pedónaszádok és torpedócsónakok minőségi és mennyiségi fejlődését és a költséges, nagy páncélos hajókat féltő flotta­körökben akkoriban valóságos “torpedópánikot” okozott.
A torpedó hatása nagyon sokoldalú volt, és – bár ez a mai olvasó számára talán meglepő – a folyami harcra is kihatott.
A Duna közép- és főként alsójellegű szakaszán ugyanis a 4-5 m-nél nagyobb vízmélységekben a torpedó és a – álta­lában 2 torpedót hordozó, néhány tiz tonna vlzkiszoritású – torpedónaszádok, valamint – az egy torpedót hordozó, még kisebb – torpedómotorcsónakok alkalmazása lehetséges, sőt a rejtett lesállásból való váratlan támadásuk feltételei sokkal kedvezőbbek, mint a nyílt tengeren. Ennek megfelelően az al-dunai államoknál a 80-as években megjelentek az első, most már önjáró torpedókkal felszerelt gyorsnaszádok és csó­nakok. Növekedett a géppuskákkal, golyószórókkal felszerelt kisebb hajóegységek száma is. A folyón is megszaporodtak tehát a kisebb páncélozásán vagy gyengén (mm-es vastag­sággal) páncélozott, de gyorsabb céltárgyak. Ezek ellen a 15 cm-es hajóágyúnak a tűzgyorsasága, a géppuska lövedékének meg esetleg az átütési energiája kevés. Íme: a könnyű gyors­tüzelő ágyúk létrejöttének okai.
A kezdeti kaliber 1-1,5 hüvelyk (2,54-3,7 cm) volt. A na­gyobb tűzgyorsaságot főként az egyesített lőszer (a töltény, ükapáink korában: patron) alkalmazása jelentette főként azzal, hogy elmaradt a cső tisztítása. A kézi töltés lassúsága miatt kényszerültek viszont a többcsöves megoldások kidolgozására. Ezeknél a hátrasiklásos csőrendszerek (mint pl. Palmkrantz első modelljénél) a závárzat akkori technikai problémái miatt nem váltak be, ezért áttértek a mereven befogott, ún. álló csövek alkalmazására. Ezek elrendezésének egyik – vízszintesen síkban egymás mellé helyezett – módját választotta Palmkrantz a Nordenfelt-féle szóróágyúnál.


4. ábra: Hotchkiss rendszerű, 3,7 cm-es forgótáras szóróágyú

Egy másik megoldásban a csövek egy kör kerületén helyez­kedtek el, a lőszereket pedig a Colt-pisztoly rendszerhez hasonló forgótár fogadta be. Ilyen volt pl. a brit Hotchkiss 3,7 cm-es űrméretű “revolverágyúja”. (4. ábra.) Az 5 lövedék indítása itt is egyszerre történt az elsütőbillentyű meghúzásával. Később Hotchkiss ugyanilyen rendszerű, 4,7 cm-es űrméretű szóróágyút is kifejlesztett.
A Nordenfelt szóróágyú egyesített lőszere, azaz tölténye más szempontból is érdekes. A vontcső huzagolásának fela­data, hogy megadja a lövedéknek az iránytartáshoz szükséges perdületet. Ehhez a lövedéket, amely a csövön a lőporgázok tolóhatására átsajtolódik, külső felületén el kell látni valamilyen megvezető elemmel, amely a huzagolástól felveszi a forgó mozgást. Hosszú volt az út, amíg a ma általános, vezetőgyűrűs megoldás kialakult. Eleinte a lövedék palástján kiálló szemöl­csöket használták, ez volt az ún. bütykös megvezetés. Egy másik kezdeti megoldásnál – s ilyen volt a Nordenfelt lőszer – a lövedéket lágy fémből készült palásttal látták el, ennek de­formációjával (benne való “menetvágással”) történt a lövedék megforgatása a csőben. Ennél az ún. préselési megvezetésnél az alakítási munkaveszteség természetesen nagyobb, mint a kisebb felületű megvezető szerveknél, ezért később felhagytak vele.
Bár a két első monitor 1887-ben további 2-2 Nordenfelt szóróágyút kapott, a többcsövű változatok nem sokáig éltek.
Az egységes lőszer tömeggyártásának alapfeltétele, a hüvely­gyártás (sajtolás, húzás) fejlődése egyre nagyobb űrméretű töltény létrehozását tette lehetővé.


5. ábra: Középforgópontos, kézi kezelésű, 5 cm űrméretű gyorstüzelő ágyú

A középforgópontos állvány, a gyors forgatás és csőemelés, azaz a célratartás lehetősége, a töltés-ürítés mechanizmusainak fejlődése az egycsövű ágyút kézi kezelés mellett is kellően gyorstüzelővé tette, lövedéke páncélátütő képességének foko­zatos növelése mellett. így jöttek létre a hadiflottáknál a 80-as évek végéig az új, kis kaliberű gyorstüzelő ágyúk, eleinte pl. 5 cm (5. ábra), majd 7-8-8, 8-10, 2-12 cm űrmérettel, percenként 10-15 lövés gyakorlati tűzgyorsasággal. Az ilyen ágyú már a folyón és a parton lehetséges minden cél ellen egyetemesen alkalmazható. Ezért a folyami hadihajók még napjainkban sem hordoznak ennél nagyobb űrméretű ágyúkat, azok lőszabatossága, főként tűzgyorsasága azonban az auto­matizmusok alkalmazása által természetesen nagy mértékben fokozódott.

6. ábra: 12/H 35 Krupp gyártmányú hajóágyú a toronyban
1 – toronytalapzat (állórész) 2 – fogaskoszorú a talapzat központi gyűrűjén 3 – golyós görgötámasz 4 – torony (forgó) talapzat 5 – a lafetta (2 db) oldalsó pajzslemeze, az egyikre rászerelt mechanikus forgatóművel 6 – toronyforgatás kézikereke 7 – lövegcső 8 – bölcső (védőlemezzel) 9 – hidraulikus hátrasikló fék

A korabeli változást tükrözte a LEITHA és a MAROS 1893-94-ben, a Stabilimento Tecnico cég linzli gyárában történt kor­szerűsítése is. A két korábbi 15 cm-es “tábori” ágyú helyére tornyonként 1 db 12/H 35 Krupp gyártmányú, ékzáras gyors­tüzelő hajólöveget telepítettek. (6. ábra.) A szóróágyúkat leszerelték, helyettük 2 db 4,7/H 33 középforgópontos gyors­tüzelő ágyút és egy 8 mm-es géppuskát kaptak. A hajótestet részlegesen felújították. Az új kompaundpáncél anyaga az előb­binél jobb minőségű, mintegy másfélszeres védőképességű volt. Az új torony páncélzata 50 mm-re csökkent, a fedélzeteké viszont a tengeri páncélfedélzetes cirkálókkal nyert kedvező tapasztalatok alapján egységesen 25 mm vastagságúra növeke­dett. A parancsnoki tornyot már előzőleg (1887-ben) a lövegtorony mögé telepítették át. Új hajtógépeket építettek be, amelyek összteljesítménye 410 kW (560 LE) volt, és ezzel a hajó holtvizi sebessége 18 km/h-ra növekedett.


7. ábra: Ékzár (korabeli műszaki rajz)

Időközben Krupp (és Skoda is, amely bekapcsolódott a hajólövegek gyártásába) áttért az ékzár (7. ábra) alkalmazására. Ennél a zárótestet, azaz az éket a benne levő tömítőszerkezettel (feszítőművel), a retesszel együtt oldalról juttatják be a csőfar áttörésébe. Ez a megoldás az időben a német, osztrák­magyar és orosz lövegeknél volt jellemző. A brit és francia ágyúgyárak már kezdettől inkább a csavarzárat alkalmazták. Ezt a dugattyúshoz hasonlóan a csőbe – az abban és a záron levő réseléseken át tengelyirányban helyezik be, és 60 fokos elfordltással gyorsan, jól zár. Ezért később egészen napjainkig a csavarzár vált a legáltalánosabbá.
Az új 12/H 35 löveget ún. bölcsős lövegállványon (lafettán) helyezték el. A cső a bölcsőhöz képest lövéskor hátrasiklik, ezt hidraulikus fék fékezi, a helyretolást rugó segíti. Az ágyú gyakorlati tűzgyorsasága percenként 10-12 lövés volt. A szintén Skoda gyártmányú új torony forgatása változatlanul a toronyból, kézi meghajtással, csigahajtómű segítségével történt, amely a torony talapzatára szerelt álló fogaskoszorún a felső forgó­részt “körbehajtotta”.


Dunai hadgyakorlat Pentelén a Lajta monitorhajóval – 1899

Az első világháború kezdetére az OMM-nek már 6 monitora volt. (A TEMES és a BODROG 1905-ben lépett szolgálatba.) Valamennyi közül elsőként a LEITHA vált harcképtelenné.
1914. okt. 3-án a Száván, szerb ütegekkel vívott tűzharcban lövegcsöve kb. 500 lövés után kiolvadt, ezzel meghaladta az akkoriban várható csőélettartamot. Egy ellenséges lövedék a parancsnoki toronyban robbant, ott majdnem mindenkit megölt. Brodban megjavították és tüzérségét is kiegészítették az új harcászati igényeknek megfelelően: egy 7/H 45 (tűzgyorsaság 15-20 lövés/perc) és egy 7/H 18 löveget (tarackot), valamint új géppuskákat kapott.


8. ábra: A LEITHA monitor aknafogóval 1914-ben

A 7/H 45 löveg légvédelmi célra is használható volt, meg­mutatva ezzel a repülőgépek megjelenésének szükséges válasz­lépését. A megjavított hajó nov. 8-án már szolgálatba is állt. A folyami aknák ellen az orrára jól előrenyúló aknafogó keretet szereltek fel. A fénykép (8. kép) elárulja, hogy ez a kontúr már nem az eredeti MONITOR-é. A tartós szolgálat feltételei ezeken a hajókon is megkövetelték a felépítmények létesítését. De a lényeg megmaradt: minden, a túlélőképesség szempontjá­ból fontos rész és szerkezet a vizvonal alatt páncéllal védve van.
A világháború kitörésekor Romániának 15, Bulgáriának 2 torpedónaszádja volt, a háború alatt még néhányat építettek, vagy e célra átalakítottak, A szerbek viszont 4 parti torpedó­állomást telepítettek. Mindezek elsődleges céljai persze a mo­nitorok voltak. A két feljegyzett kísérlet is ezek ellen irányult, de nem jártak sikerrel.
1915. ápr. 23-án éjszaka egy torpedóvetővel felszerelt gőz­naszád, angol parancsnokkal és személyzettel támadást hajtott végre a Zimonynál állomásozó monitorok ellen. Az akciót a védők géppuskatűzzel megzavarták. Ezért, vagy más okból, nem tudni, a torpedó a partnak ütközve robbant fel, a hajókban kárt nem tett. A detonáció méretét túlértékelve a személyzet  – érthetően – az akciót sikeresnek “minősítette”; az antant­sajtó egy monitor megsemmisítéséről számolt be.
1916. aug. 27-én este román torpedónaszád támadta meg a Ruszcsuknál állomásozó – szinte a teljes dunai erőt kitevő – osztrák-magyar köteléket, amelynek parancsnoksága ekkor a hadiállapot beálltáról még nem értesült.
Megtudta azonban a román torpedó által, amely eltalálta az S 2 jelű uszályt, a célba vett SAVA monitor helyett. (A 7-10. monitor: az ENNS, INN, SAVA és a BOSNA 1914 októbere-1915 szeptembere között lépett szolgálatba.)
Így amíg a folyami aknák – amelyekből a háború során a szer­bek és a románok mintegy 350 db-ot telepítettek – két monitort is elsüllyesztettek (TEMES 1914. okt. 23.; INN 1917. szept. 22. – később mindkettőt kiemelték és helyreállították), a torpedók ellenük eredménytelenek maradtak.
Térjünk vissza az első két monitorhoz. Hadihajóknál rekord­nak számitó, 46 évi szolgálat után, 1918 tavaszán Budapesten leszerelték őket. A Tanácsköztársaság azonban önvédelmi harcához ismét csatába szólította őket. 1919 májusában az ere­deti tüzérség helyett egyenként 3 db 8 cm-es tábori ágyút, 1 db 10 cm-es tarackot és 3 géppuskát kaptak. Ezekkel vettek részt a csehek elleni harcokban, a LEITHA most már LAJTA néven.
Nemcsak a könyveknek, a hajóknak is megvan a maguk sorsa. A két reaktivált öreg monitor személyzete, több más monitoréval és őrnaszádéval együtt, 1919. jún. 4-én, bátor harcáért még a Vörös Hadsereg parancsnokságától kapott dicséretet, jún. 24-én pedig már az ellenforradalmárokhoz csatlakoztak. A lázadás után több más hajóval együtt Baján a szövetségesek internálták a személyzetet. A hajókat később levontatták a Szerb-Horvát-Szlovén királysághoz tartozó Novi Sadra (Újvidék), és 1921-ig két első monitorunkat is inter­nálták. Visszaadásuk után a LAJTA (és a SZAMOS) öreg, de még mindig erős testére elevátorokat szereltek. Ettől kezdve 60 éven át a hajózás biztonságát és az építőanyag-ellátást szolgálták szorgos folyamkotrási munkájukkal.

Dr. Csonkaréti Károly. Lévay Gábor

Megjelent: Haditechnika 1985/3

 

A DUNAI HAJÓRAJ AZ 1919. JÚNIUS 24-I ELLENFORRADALOMBAN

Gecsényi Lajos

/részlet/

A június 24-i ellenforradalmi kísérlet, ennek keretében a hajóraj – a monitorok – történetét már több alkalommal feldolgozta a történetírás. Gábor Sándorné átfogó tanulmánya, Liptai Ervin, Hetés Tibor művei, a párttörténeti tankönyv utalásai – s legutóbb Dezsényi Miklós közleménye különböző aspektusokból vizsgálják és világítják meg a Magyar Tanácsköz­társaság eme egy napjának eseményeit. Úgy érezzük, ezek után nem lenne indokolt ismételten foglalkozni a kérdéssel, ha nem tudnánk néhány új vo­nással hozzájárulni a már megrajzolt képhez, kiegészíteni, esetenként mó­dosítani is azt. Erre ösztönöz a Hadtörténelmi Közlemények szerkesztő bi­zottsága által a Dezsényi Miklós írásához fűzött megjegyzés is, amely éppen a hajóraj vonatkozásában bátorítást nyújt további kutatásokhoz.
A dunai hajóraj szerepe az ellenforradalomban – mint ezt már a kérdés kutatói megállapították – katonailag jelentéktelennek mondható. A moz­gásterület által korlátozott egységek beavatkozási lehetősége az ellenforra­dalom menetébe nem jelentett komolyabb veszélyt, s ugyanakkor könnyűvé tette – bár időben elnyútotta – felszámolásukat. A hadihajók szerepét az ellenforradalmi tervek egészében vizsgálva sokkal inkább lélektani, mint katonai hatásukat kell figyelembe vennünk.

A Tanácsköztársaság vezetői lakó- és munkahelyének, a szinte szimbó­lummá vált Szovjetháznak – Hungária-szálló – a megtámadása, lövetése pillanatnyi zavart kelthetett (s amint láthatjuk: keltett) a vezetés, a karha­talom és a tömegek körében. Jellemző példaként említhetjük meg a Buda­pesti Központi Munkástanács ülésén június 24-én délután történteket, ami­kor is híre érkezett a monitorok támadásának. Nem haszontalan talán az eseményeket rögzítő jegyzőkönyv pontos idézése sem: (a Központi Munkás­tanács ülése délután 5,15-5,55 között)
Szamuely György: “Elvtársak! Amíg Önök itt beszélnek, a dunai flottilla vörös-fehér-zöld zászlók alatt felvonult, és most már talán a Hungáriát is elfoglalta. [Kiemelés tőlem – G. L.] (Az ülés tagjai valamennyien fel­ugrálnak helyükről és az emelvény felé rohannak, óriási izgalom és nagy zaj.)”
Az eseményekről ily formában értesült munkástanács híradása nyomán a hajóraj akciója a valóságnál jóval nagyobb súlyt kapott. Tovább növelte a helyzet zavarosságát, hogy az ellenforradalom más részeivel szemben sa­játos helyzetük lehetővé tette a hajóknak a több napos járőrözését (majd menekülést) a Dunán – az adott esetben ellenforradalmi jellegű nemzeti zászló alatt.
(…)
A tanácshatalom megdöntését célzó ellenforradalmi mozgalmak 1919 márciusától itt-ott megszakadó láncolatként követték egymást Budapesten és az ország különböző vidékein. Politikai, de főként katonai jelentőségüket tekintve közülük a Duna-Tisza közi lázadást, illetve a dunántúli vasutas­sztrájkot és utóhatásait emelhetjük ki. A budapesti szervezkedések – ame­lyeket bátran nevezhetünk kalandor katonatiszti csoportok akcióinak – a részvevők körének társadalmi korlátozottsága, a társadalmi bázis hiánya és a Tanácsköztársaság belügyi apparátusának kiváló munkája következté­ben tartós kapcsolatokat nem létesíthettek és eredményeket nem érhet­tek el.
A Stenczel-Nikolényi, Dormándy, Novoszeleszky-Dietz-féle összeeskü­vések után azonban jelentős “előrehaladás” volt a fontos beosztásokban levő katona- és rendőrtiszti eleméknek a május végétől mind konkrétabb for­mákat öltő szervezkedése.
A június 11-re tervezett, s már kivitelezése előtt felfedett Hőnig-féle puccs romjain kelt életre a június utolsó napjaira időzített felkelés vezérkara, mely a Vörös Vasas Hadosztály parancsnokságán, a hadosztály alárendelt­ségébe tartozó Vörös Vasas Tüzérezred tisztikarában (s ezeken keresztül az Engels – volt Vilmos főherceg – laktanyában), a Ludovika Akadémián, a IV. hadtest parancsnokságán, a Hadügyi Népbiztosság különböző osztályain és a Vörös Őrség budapesti kerületi parancsnokságán szolgálatot teljesítő volt tisztekből állt.
Ezek a tisztek, illetve az általuk képviselt katonai egységek alkották a tervezett lázadás magját, amelyhez bázisként olyan munkástömegek csatla­kozását remélték és várták, akiket majd sikerül szembefordítani a prole­tárdiktatúrával.
Júnus 19-20. körül, amikor több megbeszélésen körvonalazódott a láza­dás kirobbantásának ideje és módja, a puccs katonai vezéréül kiszemelt am­biciózus Lemberkovics Jenő százados révén sikerült bekapcsolni a szervez­kedésbe Zemplén Szilárd korvettkapitányt, a Hadügyi Népbiztosság 14. (ha­dihajózási) osztályának vezetőjét s néhány – a Vörös Dunai Flotta vezető posztjain levő – tiszttársát. Zemplén és társainak csatlakozása az adott pillanatban a szervezkedés potenciális fegyveres erőinek számottevő meg­erősödését jelentette, ami különösen azért volt jelentős, mert az addig lát­szólag biztosított vasas egységek állásfoglalása korántsem ígérkezett egyér­telműnek.
A hajóraj legénységének megnyerésére vonatkozó tervekben igen fontos szerepet játszott a matrózok által választott politikai megbízottak – Benkő Kálmán, a 14. osztály és Ankner Béla a hajóraj részéről – átállása. Az ő tevékenységük tette hihetővé – s egyben leplezte – az ellenforradalmi puccs jelszavait a matrózok között.
(…)
Az ellenforradalom dátumát a vezetők csak igen későn, június 20-22. kö­rül határozták el. Ez az időpont – következtetéseink szerint – június 26-a volt. Ekkorra várták ugyanis a tanácskongresszus befejezését. Amikor köztudomásúvá vált, hogy a kongresszus a tervektől eltérően előbb véget ér, az összeesküvők terveik megváltoztatására kényszerültek. Az új időpontról (jú­nius 24.) – mint láthatjuk – csak az utolsó pillanatban értesítették a cso­portok egy részét. A lázadás pontos “forgatókönyvét” Lemberkovics így csak 24-én reggel közölhette az érdekelt tisztekkel. Ebben utasítást adott arra, hogy délután 15 órakor az Engels-laktanya 20 ágyúlövést adjon le: ötöt a Gellérthegyre, ötöt a Margitsziget, ötöt Újpest felé, ötöt pedig Újpest mögé – magas robbanóponttal. Ez adja a jelet a munkásság felvonulására és más akciók megindulására. A lövésekkel egy időben 4 üteg megszállja a Berlini teret (Marx tér), s biztosítja a munkásság útját. Az új kormány tagjaiul Garamit, Peidlt és Weltnert kell a tömegek előtt (kiemelés -tőlem — G. L.) megjelölni.
Lemberkovics 24-én tárgyalt Lajtos Géza századossal, a IV. hadtest vezér­kari főnökével is, akitől a hadtest “megbízható” egységeinek mozgósítását, s legfőképpen Haubrich hadtestparancsnok (Budapest karhatalmi főparancsnoka) támogatásának biztosítását kérte. Lajtos ezt messzemenően megígérte, anélkül, hogy erről magának Haubrichnak bárminő említést is tett volna. Pusztán abban bízott, hogy a diktatúra kommunista vezetőivel szemben álló s a munkásság által tisztelt hadtestparancsnok – látva a munkásság megmozdulását – hajlandó lesz a tanácskormány eltávolítását célzó akció vezetésére. Az utolsó órákban kiadott kapkodó utasítások (pl. Paczor Győző, rendőrezredest, aki Budapest rendőr-főparancsnokává volt kiszemelve, 24-én délben értesítették az időpontról) éreztették hatásukat az ellenforradalmárokkal szövetségben levő tengerésztiszteknél is.
A flottilla részvételének biztosítására ugyanis június 23-án – a “Csuka” őrnaszád fedélzetén – az esztergomi állomásparancsnokságra érkezett Ankner Béla, Benkő Kálmán politikai megbízott, Csicseri László sorhajóhad­nagy, a Hadihajós Főparancsnokság vezérkari főnöke, Gramantik Mihály tartalékos fregatthadnagy, Reitsch Gusztáv népbiztossági főhadbiztos és Pabsz János gazdasági tisztviselő. Megérkezésük után (kb. du. 3 órakor) Ankner az állomásparancsnoki tanyahajóra összehívatta az Esztergomban állomásozó hajók tisztjeit és politikai megbízottait. így a fentieken kívül ott volt Illés Lajos fregatthadnagy, a flottilla vezérkari főnöke, Benedek Dezső hadtápfőnök, Skripec Dezső korvettkapitány, a dunai hajóraj parancsnoka, Brunhuber Lőrinc vasmunkás, a hajóraj politikai megbízottja, Babos a “Csu­ka” parancsnoka, Blumenthal Norbert sorhajóhadnagy, a “Szamos” pa­rancsnoka, Andel Béla a “Szamos” gépparancsnoka és Mahr Rezső sorhajó­hadnagy, a “Komárom” parancsnoka.
A megbeszélésen először Ankner mondott beszédet, amelyben előadta, hogy a rendszer kormányválság előtt áll, mivel a parasztság szabotál, a vas- és fémmunkások a diktatúra ellen foglaltak állást és szociáldemokrata kor­mányt követelnek, a III. hadtest a nemzeti színű zászlót követeli stb. Benkő ehhez hozzátette, hogy a jelenlegi kormány nem szalonképes az antant sze­mében, s ezért lemondása elkerülhetetlen. Alapjában – mondotta Benkő – csak személyi változásokról van szó, mivel minden kommunista alapon marad, s a diktatúra vezetése Haubrich, Stromfeld, Böhm kezében összpon­tosul. Ankner közölte, hogy a kormány lemondása június 26-án várható. Nehogy a pogromra uszítok ekkor zavart idézzenek elő, szükséges, hogy a flottillát Budapestre vonják. Néhány jelenlevő – pl. .Andel és Benedek – aggodalmát fejezte ki a szervezkedés ellenforradalmi színezete miatt, de Ankner és Benkő megnyugtatta őket, hivatkozva Haubrich és Stromfeld részvételére. A jelenlevők egyetértettek a közöltekkel. Ezután a “Csuka” elhagyva Esztergomot, továbbhaladt az északi fronton Dunamocsnál állo­másozó “Lajta”, “Fogas” és “Komárom” hajókhoz. Itt sorra járták a hajó­kat, és ismertették a már Esztergomban is elmondottakat, majd este – 22 óra körül – visszatértek Esztergomba, ahol az éjszakát szándékoztak eltöl­teni. Időközben Blumenthal, a “Szamos” parancsnoka, a legénység hangu­latát igyekezve kipuhatolni, közölte a híreket Lechl Artúr volt tengerész­tiszttel, aki legénységi állományban teljesített szolgálatot. Lechl azonnal összehívta a hajó kommunistáit, és ellenforradalminak minősítve a tisztek tevékenységét, elhatározták azok letartóztatását. Maguk mellé állítva a “Sza­mos” többi matrózát is, az éjszaka folyamán lefegyverezték és letartóztat­ták az összes tisztet. Úgy látszott, hogy a proletárdiktatúrához hű matrózok kerekednek felül, de június 24-én reggel – a szintén letartóztatott politi­kai megbízottak kérésére – megengedték, hogy Blumenthal és Ankner be­szélhessenek az összehívott legénység előtt. Ők az egész akciót a kormány részéről a legénység hangulatára vonatkozó puhatolásának minősítették. Is­mételten hivatkoztak arra, hogy Haubrich és Stromfeld mindenről tud, s támogatja tevékenységüket.
A beszéd és a megbízottak tekintélyének hatására az összegyűltek úgy döntöttek, hogy szabadon bocsátják a tiszteket, de a “Szamos” azonnal Budapestre hajózik pontos tájékozódás végett. Mint Zemplén Szilárd megállapítja az ellenforradalom idején írt jelentésében, ez volt a szervezkedés kritikus pillanata, hiszen ha a “Szamos” eljut Pestre, a flottilla legénységé­nek további félrevezetése lehetetlenné válik.
A katonai érdekekre való hivatkozással (a “Szamos”’-nak a frontra kel­lett menni) sikerült lebeszélni erről a matrózokat, így csak egy 4 tagú kül­döttséget menesztettek Pestre a lefelé tartó “Csuka” őrnaszáddal. Budapest felé közeledve azonban a már nyíltan ellenforradalmi színt valló tisztek letartóztatták a küldötteket, s a hajófenéken bebörtönözték őket.
A Budapestre érkező “Csuka” őmaszád befutott az Óbudai Hajógyár ki­kötőjébe, ahol a “Maros” őrnaszád és a “Pozsony” ágyúnaszád várta. Az óbudai tengerészlaktanya legénysége és a hajógyár munkásai, vezetőik – elsősorban a gyárból elkerült Ankner és a hajógyár termelési biztosa Souhanek Henrik – agitációja nyomán közömbösek maradtak az ellenforradalmárok tevékenysége iránt.
A szervezkedés által érintett tisztek 24-én délben szándékozták megbe­szélni az utolsó teendőket a június 26-i ellenforradalmi puccshoz. E célból Zemplén Szilárd és Böhm Kosimus korvetkapitány, a Hadihajós Főparancs­nokság vezetője az óbudai laktanyába ment. Zemplén közvetlenül Óbudára indulása előtt kapta a hírt összekötője útján a lázadás délutánra tervezett kirobbantásáról. Az összekötő közölte, hogy Haubrich az ő oldalukon áll, s így komoly ellenállással nem kell számolni. Zemplén és Böhm a hír vétele után parancsot adtak az óbudai kikötőben állomásozó három hajó készen­létbe helyezésére, és megkísérelték a fronton levő egységeket is csatlako­zásra szólítani. Ennek érdekében Csicseri vezérkari főnök telefonon sze­mélyesen adott parancsot – a “Szamos” kivételével – a fronton levő hajók Budapestre jövetelére. Valószínű, hogy a “Szamost” – a legénység határo­zott állásfoglalása következtében – már nem merték bevonni a tervezett ellenforradalmi lázadásba.
A parancsot Illés vezérkari főnök vette, aki azonnal elrendelte a hajók indulását. A végrehajtásra vonatkozó tervek szerint ugyanis a hajóraj fel­data a budapesti Duna-szakasz teljes ellenőrzése, a vasúti összekötő hidak forgalmának megbénítása és a szárazföldi akciók lehetséges közvetlen támogatása volt. Ennek biztosítására valamennyi hajóra szükség volt, annál is inkább, mert a “Maros” őrnaszádot a javítóműhelyből helyezték készen­létbe, s gépei nagyobb megerőltetést nem bírtak volna.
A hajóraj bekapcsolását, de általában az egész lázadás azonnali kirobban­tását célzó kapkodó intézkedések magukban hordták a puccs egyébként is előrelátható bukásának csíráját. Maga Zemplén is megjegyzi jelentésében, hogy a hajóraj operációihoz szükséges feltételeket nem sikerült időben biztosítani, mivel “rajtuk kívülálló események a fegyveres kísérlet idő előtti kitörését vonták maguk után.” Megerősítik közlését más adatok is, ame­lyek szerint az összeesküvők utolsó megbeszélésén, a Létay tábornok vezette ellenforradalmár csoport képviselője határozottan a június 24-i időpont ellen foglalt állást, s amikor kisebbségben maradt, megtagadta csoportja támogatását Lemberkovicstól.


Haubrich József

Júnus 24-e délutánján tehát a hadhajóraj egyes egységei – megtévesztve ellenforradalmár tisztjeik ágitációjától s legfőképpen Haubrich és Strom­feld nevétől – készen álltak a fegyveres ellenforradalomban való részvé­telre.
Délután 16-16,30 óra között – megkésve – az Engels-laktanya ütegei leadták az elrendelt lövéseket Újpest és a Margitsziget irányába. A lövé­sek elhangzásakor a hajók, amelyek már előzőleg kifutottak a kikötőből, akcióba léptek s megindultak a város felé. Árbocaikra a nemzeti zászlót vonták fel, de a hajók orrán, a legénység hangulatára való tekintettel, fenn­hagyták a vöröset is. Így érkeztek a Lánchíd-Ferenc József híd által ha­tárolt területre. Útjuk során kisebb hajókkal találkozva azokat csatlako­zásra szólították fel. Megkísérelték azt is, hogy a parton fel-feltűnedező em­berek figyelmét kiáltozással hívják fel magukra, de ez eredménytelen ma­radt. A lakosság itt is, csakúgy mint a város más részein, értetlenül szem­lélte az ellenforradalmár csoportok mozgását. A monitorok ekkor elhajóz­tak a Szovjetház előtt, és csak néhány pillanat múlva fordult vissza a “Po­zsony” ágyúnaszád, hogy 3 lövést adjon le a tanácskormány székházára, részben jeladásul, részben, hogy “a hidakat mögöttünk felégessék.” A lö­vések azonban már csak pusztán demonstrációt jelentettek, hiszen a vá­rosban kirobbant ellenforradalom, alig egy órával az Engels-laktanyában el­hangzott lövések után elbukott.
A készülő ellenforradalomról – így a monitorok részvételéről is – idő­ben értesült belügyi nyomozó szervek emberei már kora délután megszáll­ták a laktanyákat (főként az Engels-laktanyát) s a kitűzött időpontban a tisztjeivel szembeforduló vörös legénység támogatásával egymás után tar­tóztatták le a puccs vezetőit. 5 óra előtt kézrekerültek: Lemberkovics Je­nő, Filipecz Dénes főhadnagy, Szőcs János színész, tart. főhadnagy, Ocskay Rudolf, Galba százados s mások, akiket a Vörös Őrség Zrínyi utcai épületébe szállítottak.
A Ludovika Akadémia tisztjei – kivéve a telefonközpontot megszállva tartó csoportot – a késő esti órákban (miután hiába várták a munkásság és a polgári elemek csatlakozását) megadták magukat. A szárazföldi tiszti csoportok felszámolása után a tanácskormány fegyveres erői teljes erejük­kel a telefonközpont visszafoglalására és a lázadó hajók megsemmisítésére összpontosítottak.
Megkezdődött az ellenforradalom második szakasza, a leleplezett ellenforradalmi erők felszámolása.

A Szovjetház lövetésére (egy lövés talált a háromból) a kormány tagjai elhagyták székhelyüket, s a IV. hadtestparancsnokság Dorottya utcai épü­letébe mentek át, ahol Haubrich mellett a hadseregfőparancsnok-helyettesi jogkörrel felruházott Kun Béla vette át az irányítást. A Szovjetházban ma­radt őrség azalatt Korvin Ottó és az odasiető Szántó Béla irányításával tü­zelőállást foglalt a szálló dunai oldalán s felkészült a visszatérő monitorok elleni harcra. A Lánchíd pesti hídfőjét a Vörös Őrség kommunistákból álló, Grega Vilmos vezette karhatalmi zászlóalja szállta meg. A Duna-part többi részén néhány órán belül a nemzetközi ezred egy zászlóalja, az I. kerületi munkástanács karhatalmi egységei, a Belügyi Népbiztosság nyomozó külö­nítménye (az Országháznál) foglalt állást. A felsorolt egységek mellett a Vörös Hadsereg más alakulatai a hidakat és hídfőket vették birtokukba. Ezek a csoportok már jelentékeny tűzerő (elsősorban gépfegyverek) birto­kában vehették fel a harcot a támadó hajókkal.
A Szovjetház lövetése után a délre tartó monitorok közül a “Maros” a vasúti híd alatt lehorgonyzott, s miután a Vörös Őrséggel közölte, hogy a hídon való közlekedést megtiltja, egy lövést adott le a hídra. A “Csuka” ezalatt a csepeli vízirepülő egységet szólította fel csatlakozásra. Az akciók után, kb. este 6-7 óra között, a “Pozsony” ágyúnaszád – útban észak felé – gépfegyverrel még lövéseket adott le a főkapitányság épületére, mire válaszként mindkét partról erős géppuskatűz alá fogták, majd az északi vasúti hidat megszállva tartó újpesti munkáscsapatok dobáltak kézigráná­tokat a hajóra.
A “Pozsony” szerencsésen elkerülve a komolyabb sérüléseket, végül is a Szentendrei-sziget déli csúcsánál vetett horgonyt, várva az északi frontról remélt hajókra.
Megszakítva az események menetét, rövid időre vissza kell térnünk a flot­tilla fronton levő egységeihez, illetve a június 24-én délután ott lezajlott eseményekre.
Röviddel déli 12 óra előtt a “Szamos” monitor útnak indult az őrszolgá­latot teljesítő “Lajta”, “Fogas”, “Komárom” leváltására. Ez a délutáni órák­ban meg is történt, s a három hajó az időközben befutott főparancsnoki pa­rancsra, mely nem jelölte meg az okokat, elindult Budapestre. A kora esti órákban a “Fogas”-“Lajta”-“Komárom” sorrendben befutottak Esztergom­ba, miután a Komáromról Almásfüzitő magasságában partra tették a kom­munista érzelmű matrózokat. A “Fogas” rövid idő múlva tovább indult Budapest felé, s éjjel 1 óra körül csatlakozott a “Pozsony”-hoz, amellyel (a sötétséget kihasználva) áthaladt Pesten, s csatlakozott a másik két hajóhoz.

A “Pozsony” parancsnokai eközben több ízben sürgették a “Komárom” és “Lajta” indulását, de azok csak 25-én hajnalban hagyták el Esztergomot. Addigra a Hadsereg-főparancsnokságra beosztott hajózási összekötő táviratából és a forradalmi matróztanács körözvényéből már valamennyi hajó előtt ismert volt – az addig is sejtett – budapesti helyzet. Így mind a “Ko­márom”, mind a “Lajta” tudatosan készült fel – a lényegében már bu­kott – ellenforradalomhoz való csatlakozásra.
Egyedül a “Szamos” legénysége tartott ki szilárdan a proletárdiktatúra mellett, megakadályozva, hogy parancsnoka öntevékenyen elinduljon Buda­pestre.
Június 25-én délelőtt a “Komárom” ágyúnaszád és a “Lajta” monitor az északi összekötő hídnál, majd a Ferenc József híd táján vívott kemény harc után, melyben a “Lajta” parancsnoka Wuche fregatthadnagy súlyosan meg­sebesült, egyesült a lázadókkal.
Az egyesülést megelőzően, június 24-ről 25-re virradó éjjelen, kapcsolat jött létre az erienforradalmárok és a hadtestparancsnokságon tartózkodó Haubrich József között. A kezdeményező felet a kutatás során nem sikerült pontosan megállapítanunk, miután utóbb senki sem akarta ezt a szerepet magára vállalni. A források szerint 25-én éjjel 1 és 2 óra között megjelent a csepeli vízirepülőszázad parancsnokánál – Mindszenthy Árpád főhad­nagynál – Burányi István az Óbudai Hajógyár munkástanácsának elnöke, s motorcsónakot kért, hogy a közelben horgonyzó hajókra mehessen. Mind­szenthy és a tengerésztisztek vallomásai, feljegyzései szerint Burányi, Haub­rich megbízásával érkezett hozzájuk. Haubrich ezzel szemben, a népbiztos perben tett vallomásában határozottan kitartott amellett, hogy az ellenfor­radalmárok kívántak vele tárgyalni. Ezt látszik megerősíteni az a levélke, melyet a perben felolvastak, s melyet Burányi útján Haubrich ezen az éj­szakán juttatott el a hajók parancsnokaihoz: “Itt volt nálam Burányi Ist­ván tengerész elvtárs, aki az Önök kívánságát velem közölte (ti. hogy Haub­rich menjen a hajókra tárgyalni). Sajnos, ennek a kívánságnak nem tehe­tek eleget, mivel nekem kötelességem helyemen maradni és Budapest rend­je felett őrködni. A magyarországi proletariátus nevében kérem, jelöljenek ki az önök soraiból egy küldöttséget, mely azonnal eljön a hivatalomba, és velem itt a tárgyalást lefolytatja…”
Véleményünk szerint itt Ankner-Burányi valószínű összeköttetése révén az ellenforradalmárok tapogatózásairól lehet szó, melyet később kellemet­len volt bevallani. Valószínű, hogy Burányi azután ment Haubrich küldötte­ként a hajóra, hogy a tengerészek küldötteként már először nála járt. Így a Haubrich nevével ámított legénység előtt úgy tűnhetett, hogy a dolgok a legnagyobb rendben haladnak. Elképzelhető az is, hogy a flottillások – hasonlóan a József Telefonközpontot megszállt ludovikásokhoz – Haubrichtól várták az irányítást, további parancsokat.
Arról, hogy a tengerészek Stromfeld Auréllal kapcsolatban álltak volna, egyetlen forrás sem tesz említést.
A Burányi és a Zemplén-Böhm-Ankner-Benikő-csoport tárgyalásai eredmény nélkül értek véget. Zemplénék – ok nélkül – győztesnek érezve magukat feltételeket akartak diktálni: követelték a kormány lemondását, választásokat, az új szociáldemokrata-polgári kormány mellé – a választá­sokig – egy katonai diktátort (“melyet tekintettel az akkor meglevő hadse­regre, Stromfeld Aurél ezredesnek vagy más megfelelő egyéniségnek gon­doltuk felajánlani.”) Az öntelt, s a helyzet ismeretében nevetséges követe­léseket senki sem vette komolyan a tanácshatalom vezetői közül. Így Bu­rányi már nem tért vissza a hajókhoz, s a lázadás felszámolása hamarosan folytatódott.
Az ellenforradalom leverésére irányuló, szélesebb körű katonai akció első intézkedéseivel összhangban, június 24-én este a légierő is bekapcsolódott a harcba. Az albertfalvai repülőszázadhoz Bernhardt István politikai megbí­zott továbbította Kun Béla írásbeli parancsát a hajóraj azonnali bombázá­sáról. Hasonló tartalmú utasítást kapott a csepeli vízi-repülőszázad is. Az ellenforradalmárokkal rokonszenvező repülőtisztek szabotázsa azonban megakadályozta a repülőgépek harcba szállását. Albertfalváról 25-én reggel kommunista pilóták a magasba emelkedtek ugyan 2 géppel, de az összekötőhídnál állomásozó “Pozsony”-ra ledobott bombák célt tévesztettek.
Az immár egyesült ellenforradalmi flottilla, miután keserűen tapasztalta, hogy a szárazföldi támadásokkal egy időben már a levegőből is hullanak a bombák, amelyek ellen ráadásul védtelenek, célszerűbbnek látta erőinek kivonását Pestről, és a Paks-Dunapentele térségében horgonyzó más hajó­egységek csatlakoztatása, valamint szén és élelmiszer készleteik kiegészítése céljából déli irányba vonulni. Ekkor a lázadók vezetői a hamarosan bekö­vetkező visszatérés reményében indultak útnak. Reményeiket elsősorban a Duna-Tisza közi – persze ekkorra már levert – ellenforradalmi felke­lésre alapozták.
A hajóraj dunapentelei tevékenységét ezek az elképzelések hatották át. Június 25-én a reggeli órákban 2 hajó tűnt fel a dunapentelei kikötő előtt, ahol a “Munka” felfegyverzett gőzös, a “Baja” és “Bácska” aknaszedő ha­jók és 2 aknauszály horgonyzott. Bár a matrózok előtt is ismeretes volt a pesti ellenforradalom híre, a 25-re virradó éjszaka itt eseménytelenül telt el. Az északról jövő monitorok fedélzetén érkezett Pestről Pentelére Eiben Viktor, a “Munka” gépparancsnoka is, aki azonnal összehívatta a hajók pa­rancsnokait (Aichelburg Arnold korvettkapitány, aknaosztag parancsnok, Kirchmaier, a “Munka” parancsnoka és Stadler Kornél hadapród, a helyet­tese, Reviczky Nándor, a “Bácska” parancsnoka, Széll, az uszódi fényszóró egység és Wattenwiell fregatthadnagy, az uszódi védvonal parancsnoka.) Eiben ismertette a helyzetet, majd mondván hogy győzött az ellenforrada­lom, a nemzeti lobogók átadásával csatlakozásra szólította a tiszteket. Fe­nyegetésként hozzátette, hogy a csatlakozást megtagadókat a felvonult el­lenforradalmi hajók tűz alá veszik. Röviddel ezután először a “Bácska”, majd a “Munka” is felvonta a nemzeti zászlót, de a legénység merev hall­gatásba burkolózott. Eiben a parton összegyűlt helybelieknek kommunista­ellenes beszédet tartott, s a lakosságot a direktórium elkergetésére buzdí­totta.
Fegyveres karhatalomként, a vörösőrök lefegyverzésére és élelmiszer beszerzésére Stadler Kornél vezetése alatt 6 tagú járőr vonult be Pentelére.
A “Csuka” fedélzetén tartózkodó tisztek és politikai megbízottak időköz­ben felismerve a helyzet súlyosságát (elsősorban a legénység hangulatát, fűtőanyag, élelmiszer hiányát), biztosítani kívánták a szabad visszavonulás útját. Ezért a “Bácska” hajót 25-én délben Úszódra irányították az akna­zárhoz. Feladatul tűzték ki a Pakson állomásozó “Viza” és “Compó” őrnaszádok állományának megnyerését is, miután azt .telefonon eredmény­telenül kísérelték meg. Indulás előtt az összehívott legénység előtt Benkő Kálmán mondott a valótlanságoktól hemzsegő beszédet: antiszemita meg­jegyzésekkel kísérve jelentette be, hogy Pesten szociáldemokrata-polgári kormány alakult, tárgyalások folynak Haubrichihal és Károlyival az új rend­szerről.
A “Bácska” – útban Paks felé – megállt a baracsi aknazárnál, behajó­zott egy géppuskát, s közölte az ideérkezett “Vizá”-val a csatlakozásra hívó utasítást. A “Viza” ezt megtagadta, csakúgy mint néhány óra múlva Pakson a “Compó” is. Pakson a “Bácska” – elállva addigi szándékától – kikötött, levonta a nemzeti zászlót, a vöröset húzva a helyére. A “Bácska” matrózai a vörös zászló védelmére külön őrséget is állítottak.
25-én délután a pentelei hadihajós távírászok vették Kiss Nándor újon­nan kinevezett hadihajós főparancsnok távirati felszólítását, amely­ben megadásra szólította a lázadókat. A távírászok a “Munka” felfegyver­zett gőzösre továbbították a felhívást, amelynek legénysége erre megtagadta a kikötőből való távozást és kísérletet tett a nemzeti lobogó levonására. Aichelburg aknaosztag-parancsnok azonban időben értesítette a többi hajót, s így a “Munká”-t a horgony felvonására, valamint a kikötőből való távo­zásra kényszerítették. A nyílt vízen azonnal közrefogták és megfosztották készletei nagyobb részétől, hogy ezzel az ellenállást lehetetlenné tegyék.
A távírászok, akik Baracsra és Uszódra továbbították a főparancsnokság­nak az aknazár elzárásáról szóló utasítását, megkísérelték, hogy a monito­rok legénységét öntudatra ébresztve, szembefordítsák áruló tisztjeivel. Ezt azonban a tisztek megneszelték, Juhász József, Jasiewicz Ede, Witteg Mik­lós távírászobat letartóztatták és összeverték, a távírdát pedig megron­gálták.
Aznap este a “Pozsony” és a “Komárom” ágyúnaszádok ismételten fel­szólították csatlakozásra a “Vizá”-t és “Compó”-t, valamint a lázadók közül kivált “Bácska” aknarakót. Az érintett hajók ezt ismételten megtagadták, mire másnapra lövetésüket helyezték kilátásba.
A két őrnaszád közül a “Pozsony” visszaútban Dunapentele felé – Baracs magasságában – géphiba miatt horgonyt vetett, s másnap innen csat­lakozott a déli határ irányába induló társaihoz. Az ellenforradalmár vezér­kar ugyanis – a hajókat 26-án reggel és délelőtt ért repülőtámadások után a matrózok elégedetlen hangulatára való tekintettel – úgy határozott, hogy áttörve az uszódi aknazáron, megadja magát a dunai angol flottillának. Az áttörést a “Bácska” elpártolása után a csatlakozott néhány aknász segítsé­gével akarták végrehajtani. Bíztak abban, hogy a védvonal alakulatai, tüzérség hiányában, nem tudják a szökést megakadályozni. Remélték, hogy a Duna-Tisza közi ellenforradalmi csapatok támogatást nyújtanak akció­jukhoz.
A délnek tartó hajók június 26-án a délelőtti órákban érkeztek Paksra, ahol a part mellett vörös lobogó alatt a “Viza” és “Compó” naszádok, a “Bácska”, valamint a “Balaton” gőzös horgonyzott. Ezekről a hajókról át­kiabáltak a “Munká”-ra, közölve, hogy az ellenforradalom elbukott s a Ta­nácsköztársaság szilárdan áll. A “Munka” matrózai ekkor egyhangúlag kö­vetelték a parancsnoktól, Aichelburg korvettkapitánytól az azonnali kikötést és a vörös lobogó felvonását. Aichelburg engedve a követelésnek, pa­rancsot adott erre, s amikor a hajó a parthoz állt, azonnal kiszállt.
A “Munka” kiválása után a sort záró “Komárom” és “Pozsony” naszádok felszólították a hajó legénységét a tisztek kiadására, de válaszul a “Mun­ká”-ról megszólaltak az ágyúk és a “Komárom” parancsnoki tornyát érő lövések megölték Mahr Rezső hajóparancsnokot, illetve életveszélyesen megsebesítették Csicseri László vezérkari főnököt. A “Komárom” és “Po­zsony” lövései viszont a “Munká”-n okoztak súlyos sérüléseket, aminek kö­vetkeztében a gőzös rövid idő múlva elsüllyedt.
Ezek után érkeztek a lázadó monitorok az utolsó akadály, az uszódi ak­nazár elé.

A védvonal erői az ellenforradalmárok június 23-24-i tevékenysége következtében erősen meggyengültek, főként tűzerő tekintetében. A hadseregparancsnokság ezért június 24-én parancsot adott a Fehér Imre ezredes vezette első budapesti karhatalmi vörösezred egyes egységeinek az uszódi Duna-part megszállására, a monitorok visszavonulásának megakadályozá­sára. A parancs alapján 24-én késő este a K. Kovács Albert vezette zászló­alj két százada Fajszról Uszódra vonult. Másnap reggel követte őket a zász­lóalj többi része. A gátőrség parancsnokának utasítására a Duna-parton be­ásták magukat, várva a monitorokat.
Szentgyörgyi főhadnagy, a zászlóalj egyik tisztje, a gátőrségen levő fel nem használt aknákkal akarta elzárni az aknazár kapuját, de erre idő már nem állt rendelkezésre. Felmerült, hogy az aknazártól 600-800 méterre levő vízimalmot engedjék el horgonyáról, nehogy az ellenforradalmárok az akná­kat felrobbantsák vele. Ez nem sikerült, s így a malmot felrobbantották.
K. Kovács zászlóalj parancsnok, mint szemtanú, a III. csendőrkerületi parancsnokság nyomozó különítménye előtt 1919. november 25-én tett vallo­másában részletesen beszámolt a monitoroknak az uszódi aknazáron való áthaladásáról. Június 26-án délben a hajók megjelentek az aknazár előtt, s miután megbeszélést folytattak a motorcsónakon hozzájuk érkező Fehér Imre ezredessel, “egyesével elindultak a vízimalom mellett s a Duna bal partjához közeledtek, mert ott az aknazár egy darabon meg volt nyitva, a résen át egyenként áthajóztak és az aknazártól délre 600-800 méternyire ismét megállották.”
K. Kovács vallomása megítélésem szerint kétségtelenné teszi Zemplén Szilárdnak az áttörésről szóló jelentésében írottakat. Nem kizárt, hogy a Dezsényi Miklós által elsőrendű tényezőként hangsúlyozott magas vízállás is hozzájárult a sikeres áthajózáshoz, de ugyanakkor megcáfolja azokat a fenntartásokat, amelyeket a “bal parti áttörés” lehetőségével szemben hangoztat, hiszen az egykorú érdektelen beszámoló adott esetben alapvető forrás.
Más anyagokból érthetővé válik az is, hogy a monitorok áthaladásának megakadályozására kivezényelt, s állást foglalt nagyobb számú vöröskatonaság vonala előtt hogyan tudtak mégis elhajózni. A döntő ok elsősorban az volt, hogy a vörösőr egységek nem rendelkeztek ágyúval, s csak az át­törés után gondoskodtak ágyúról – számítva a hajók esetleges visszatérésére. Másrészt felmerül az egységek parancsnokának, Fehér ezredesnek a felelőssége, aki személyesen tárgyalt a lázadó tisztekkel, s minden jel sze­rint szándékosan nem adott tűzparancsot, lehetővé téve ezzel a menekülést. A géppuskákkal felfegyverzett csapatok ágyú nélkül is jelentős károkat tud­tak volna okozni a hajók anyagi és személyi állományában.
Az ellenforradalmárok maguk is érthetetlenül nézték ezt, mint Zemplén Szilárd megjegyzi: “Nem értem viselkedésüket, de tény, hogy a legcseké­lyebb ellenséges mozdulatot nem tették.”

A hajók áthaladásáról az utolsó hír június 26-án délben érkezett a Hadi­hajós Főparancsnokságra, melyben közölték, hogy a “Komárom”, “Pozsony”, “Lajta”, “Csuka”, “Fogas”, “Maros” átszökött az ellenséghez. A monitorok lázadása ezzel végérvényesen véget ért.
Az események záróakkordjaként a Hadügyi Népbiztosság és a Belügyi Népbiztosság politikai nyomozói próbálták felderíteni a puccs hátterét és mozgatórúgóit. Az át nem szökött volt tisztek (Blumenthal, Aichelburg, Illés stb.) – bár a matrózok többsége ellenük vallott – szerencsésen, következ­mények nélkül vészelték át a vizsgálatot. Így mivel az értelmi szerzők meg­szöktek, végül is minden különösebb felelősségrevonás nélkül ad acta tették az ügyet.
A “Szamos” példásan helytállt matrózai – miután eredménytelenül kö­vetelték a bűnösök megbüntetését – külön kérték, hogy az egész legény­séget az elkészült “Inn” monitorra, mint a hajóraj legerősebb egységére he­lyezzék át, hogy ott még nagyobb erővel harcolhassanak a proletárdiktatúra ellenségei ellen.
(…)
Ezzel zárul a magyar dunai hajóraj tevékenysége az 1919. június 24-i ellenforradalmi mozgalomban, összefoglalásként annyit lehet megállapítani, hogy a volt császári és királyi tengerésztisztektől, altisztektől hamis jelsza­vakkal félrevezetett legénység is megpróbált előbb vagy utóbb szembefor­dulni vezetőivel. Ennek harcos példáját adták a “Munka” és “Szamos” mat­rózai, a dunapentelei távírászok.

Megjelent: Hadtörténelmi Közlemények, 16. évfolyam 1969/1

1919. június 29-én került sor az ellenforradalmi lázadás áldozatainak temetésére. A harcok során elhunyt tizennyolc katonát és vörös őrt az állam saját halottjának tekintette, és az Országház téren ünnepélyes gyászszertartást rendezett a tiszteletükre. A Parlament lépcsőjén felállított ravatal körül a 32-es és az 1-es vörös gyalogezred, valamint az 1. vörös tüzérezred díszszázada vont kordont, a katonák sapkájukon cserfalevelet vagy piros rózsát viseltek. A Forradalmi Kormányzótanács tagjai teljes létszámban megjelentek, így demonstrálva a kormányzás egységét és stabilitását.  A gyülekezés alatt a katonazenekar az Internacionálét, a fővárosi cigányzenészek a “Kitették a holttestet az udvarra” kezdetű dalt játszották, az Acélhang-dalárda gyászdalokat adott elő. Az elesett vörös katonákat sokan búcsúztatták, így Garbai Sándor, Vágó Béla és Haubrich József hadtestparancsnokok is. Haubrich szerepe az eseményekben valójában nem volt olyan egyértelmű, mint azt a filmhíradó láttatja. Később azzal gyanúsították, hogy szándékosan várt az utolsó pillanatig az ellentámadással, mert maga is érintett volt a konspirációban. A rendszer bukása után, 1920-ban az úgynevezett „népbiztosperben” halálra ítélték, majd egy fogolycsere-akció keretében a Szovjetunióba került, ahol gyári munkásként dolgozott. 1938-ban ismét letartóztatták és kémkedés vádjával halálra ítélték, majd kivégezték.

forrás, kiegészítő képek: filmarchiv.hu


Lajta monitor múzeumhajó Dunaújvárosban

Dunaujvaros